Budapesti Napló, 1899. január (4. évfolyam, 1-31. szám)
1899-01-01 / 1. szám
Budapest, 1899. 'H Ajt BPS* Л S' &&Ш \Ш ИкШЫг Negyedik évfolyam. I. szám. Vasán. Szerkesztőség és kiadóhivatal: József-körut 18. Főszerkesztő: VÉSZI JÓZSEF. Felelős szerkesztő: ВВДСН SÁSBOR. Kiadja: A SZERKESZTŐSÉG. Egész évre 14 frt, l/l évre 7 frt, */l évre 3 frt egy hónapra 1 frt 20 kr. Egyes exam Budapesten 4 kr., vidéken 5 kr Áldomás. Budapest, december 31. (v.) Pont éjfélkor megnyílt a miniszterelnöki palota ebédlőjének ajtaja, s belépett egy tüzes szemű aggastyán.' ' A'jövevényHez" varkocsira volt fonva a haja; darócruhája kopottas,, de tiszta; ábrázatát barázdákkal rótta tele az idő ekéje, s tartása mégis délceg és sudár, mint egy fényűé. A mulatozó urak ott az asztal körül bosszankodó csudál-kozással nézték a hivatlan vendéget, aki mintha szakasztott mása lett volna Tiborénak, is a Bánk bán parasztjának. A házigazda pedig intett a szolgáinak, hng^^^ék UTaz^ismeretlen tolakodót. —'De'az öreg egy királyi tekintettel félreparancsolta a szolgák csapatját, odalépett az asztalhoz, poharat ragadott s igy szólt: — Nagyuraim, kormányzói a magyar nép honának, e pillanatban még én vagyok ebben az országban az úr. Most még az enyém minden hatalom, sőt minden hatalom —magam vagyok. Ti persze nem ismeremmel-szinte nem láthattuk egyit meg én. Ahol én voltam, arra jártatok. S ahol ti kódorogtatok, lehettem el én. Hát most itt valól-szembe véletek: bucsúzkodni vagyok a magyar alkotmány. Ezt p italt ebben a biflikomban neke, a kegyelmességtek vendéglátást jöttem nektek mondani, nagyeggel a kezemben teszem végsőemet, végeztétek, hogy el kell pusztulságtalankodjatok: úgy lesz, ahogy Egy pillanat még, aztán elenyesöltek engem már többször, demadtam. Ám akit én öltem meg, az meg volt ölve jól; nem támadt az fel többé sohasem. Aki ezer esztendő előtt született s még ma is él, annak időközben meg kellett néhányszor halnia. Valahányszor elbizakodik az önkény, az első gondja az, hogy kimúljak. Ilyenkor beletemetkezem az eleven kripták millióiba, meleg emberszivekbe, ahol szemlétléül egy nemzet reménykedése borul reám. És edzetten s megifjukodva ébredek e síri álomból, valahányszor feltámadásra serkent egy szózat, mely beleharsan az én kritám millióinak mélyibe: a forradalom szózata. Mert tudjátok meg, nagyuraim, hogy feltámasztásomhoz jobban ért a forradalom, mint megsemmisítésemhez az önkény. Ezer esztendőnek történetéből ennyit csak megtanulhattatok volna. De ti csak azt tanuljátok meg, amit feledni tartoznátok. Amit pedig meg kellene jól tanulnotok, azt elfelejtitek. Te legfőbbje az itt ünneplő nagyuraknak, írást adattál magadnak én ellenem. Hát ugyan kitől ered az a cafat? Attól ugye bár, amit te a többség nevével illetsz ? Nos, hány emberből áll várjon ez a többség? Nemde harmadfélszázból is alig? Hát tizennyolc milliónak harmadfélszáz a többsége ? Erre feleljetek! Hogy én pusztuljak el, mivel kétszáz s annyi jobbágy a te parancsszavadra igy akarja! Micsoda badar gondolat ! Hát tudjátok-e, ki vagyok én ? Tizennyolc millió embernek a közös lelke: az vagyok. És bizony mondom tinéktek : ha az egész nemzet akarná pusztulásomat, akkor én pusztulnék el, hanem a nemzet. Mert belőlem fakad a jog s a jogból árad ki az erkölcs. És ha a tömegből kivész a jog s kipárolog az erkölcs, akkor meghal a nemzet s csak mint embercsorda tengődhetik tovább. Akik ellenem fordultak eddig, legalább királyok voltak. S ha tették, hát tették dölyfből, merészen , méltóságosan. Fejedelmek kardcsapásai alatt vérzem el, ha kegyetlen sors is, de legalább nem gyalázatos. Ám itt nem király támad ellenem szemtől szembe, hanem kufánnk hada, orozva. Ez az, ami bukásomban is pirulnom kényszerít. Nem bátor erőszak, hanem gyáva csel okozza most romlásomat. Eddig gyűlölhettem ellenfeleimet, most már csak szégyelhetem őket. Eddig én voltam a hid a király s a nemzet között. Most lebontja ezt a hidat egy új bitorló: a többség. Azt akarja ez a bitorló, hogy király és nemzet soha többé ne találkozhassanak s hogy előbb meg ne értsék, aztán félreértsékegymást; igy aztán magához kaparithat időivel minden hatalmat. Ha volna szivetek, megesne előre azon a sok szenvedésen, ami ebből még fakadni fog. De nincsen szivetek, csak gyomrotok van, és az is telhetetlen. Nagyuraim, most már búcsúznom illik. Halljátok tehát áldomásomat. Valahány csepp van a biflikomban, annyi áldás szálljon azokra, akik majdan meg fogják torolni ezt a gonoszságot, amelyre most ti vetemedtek én ellenem. ШГ'mátok e' ]^r^l“rögVF^szakk'a torzul s ülség lészen az ö osztályrésze. A jog, amelytől elszakadtatok, kibontja a bosszú zászlaját'; s ezt a lobogót az erkölcs ragadja a kezébe, amelyet megtagadtatok. És megindul a hagy toborzás, amely e nemzetnek minden nem érzését összegyűjti egy táborba. .. ez a tá- i bor fogja kiküzdeni számotokra a bűnhőd számomra a feltámadást. Megedzve és meg-ujkodva ébredek én ismét életre, ha meg- szólalnak a harsonák, melyek e tábor gyö- zelmét hirdetik. Erre a diadalra ürítem én a bucsuserleget. . . . így szólt az aggastyán. A billikomot TÁRÓ A.A Irta : Gergely István. э kémlel a part füvében is hajótört régóta már hanyatlik, — izzó ködébenyba olvad az ég, az ár . . . már sötétül az est homálya, — ító szélben Kelet felül itorlás királyi gálya ki büszkén ég, viz közül. merengve tekint az árra hösileg szép fehér leány , egy uj nap délceg sugára örik át a nap alkonyán! : hajóm! Hajolj a szómra, föl hajómra és jöjj velem! , szeretlek! Királyi trónra aségedből a szerelem!“ It amber vérezve, rongyban, zén marad meg a roncsokon, el hajóddal! Hagyj uj bonomban, im, fehér lány! nem vagy rokon, ami itten, akár örökre, csak szememben a köny ragyog, radt nőre, hajó-töröttre, ha, mint én magam vagyok. Kit boldogítok kétségbeesve, Ki boldogíthat, mert kárhozott, — Ki homlokomnak foltját keresve A maga foltját találja ott!“ Friss szellő támad: az est homálya Szürkén elomlik az ár felett . . . Sir a fehér lány . .Repül a gálya . . . „Te bús hajótört, Isten veled !“ Az meg leroskad egy sziklakőre, S az éji csöndben epedve vár, — Vár a viharra s egy sápadt nőre, Kit odavet majd neki az ár . . . A gyermek. — A Budapesti Napló eredeti tárcája. — Irta: Thury Zoltán. Az a Tóth Gáspár nevezetű ember, akiről itt szó van, mint hivatalszolga volt alkalmazva a minisztériumban. Nem afféle közönséges, hanem olyan, aki postára jár s a söprés meg térülgetés elintézésére egy vén asszonyt tart. Diner urnak hivták otthon a külső soroksári után, a kis sárga földszintes házban, ami egy mennykő nagy négyemeletes kaszárnya árnyékában húzódott meg féreg a sárba temetkezve. Az ablakokon át gágogva kiabáltak be a szobákba a szomszédos libák. Mindazonáltal benn igen helyes lakások is akadtak. Teszem fel, a Tóth Gáspáré, amelyben fényes, polituros kredencek voltak és kihuzós asztal. Hátul csupa közönséges szegény ember lakott, egy fuvaros kocsis, egy verklis, egy foltozó szabó. A többi szobákból egy nagyot csináltak s abban szódavizgyár volt berendezve, továbbad meg a szín volt két nyekergő nagy zöld kocsinak és az istálló a lovaknak, amelyek a külvárosokban kis kocsmáknak, meg városligeti kofaasszonyoknak széthordták a szódavizet meg a piros, sárga, kék gazezt. Ebben az egyszerű környezetben élt Tóth Gáspár általános becsülésben s ha estén kint flótázott, amint hogy a szokásai közé tartozott ez is, elcsendesedett az udvar, rozoga lócákra telepedtek ki a penészes falak tövébe a pojtások s áhitatosan hallgatták a gyönyörű hangszert, amibe a diner nagyon érzékeny dalokat lehelt. És elsomfordáltak, ha a szép első lakásból hangos szó hallszott, ami porig megesett itt-ott, mert a dinemé erőszakos, kemény asszonyság volt, kellemetlen nagy hanggal, egészen olyanforma az asszonyok között, mint amilyen madárnak a páva. Gyönyörű szép, nagy testű, hegyes, büszke formájú, aki csupa úri ruhát hordott, meg kalapot is nagy libegő tollal s ha a piszkos udvaron átment a kutig, csipkés alsószoknyát emelintett meg a pocsolyák fölött. Úri nő volt mindenképpen ; mint mondják, azelőtt egy belvárosi kalapüzletben volt alkalmazva s mindig csupa mágnás asszonyokat szolgált ki. Hanem csúnyán rikácsolt a hangja és olyan gőgös volt a szegény emberek irányában, hogy meg se látta őket. Úgy kell lenni, hogy az urát is rangján alulinak tartotta, mert úgy bánt vele, mint a cseléddel, küldötte a boltba, a szegény diner úr nagy pakkokat cepelt haza, kelméket, finom bársonyokat, amik mind arra valók voltak, hogy még szebb és büszkébb legyen az asszony s csendes megelégedéssel nézte, hogy milyen szép, nagy derék asszony a felesége. Ha aztán mégis valami panasza volt rá, hátrament a szódagyárba vagy a szabóhoz, mert némely ember olyan, hogy ki kell beszélje a baját, különben megfullad. Legtöbbször az volt a baja, hogy ez a szép nagy asszony nem ad neki gyereket. Körül mindenkinek, még a legszegényebb embernek is van egy kis fia, lánya, kis maszatos, izgága aprósá- Lapunk mai száma huszonnyolc oldal.