Budapesti Napló, 1899. július (4. évfolyam, 179-208. szám)

1899-07-12 / 190. szám

8 Budapest, szerda BUDAPESTI NAPLU­ , 1899.’ julius 12. 190. szám.’itt Magyarországról szól a költő, ahol sok valóra vált, amiről a csatatéren elesett lángész álmodozott. A géniusz végre fölragadja a szobor talapzatán fekvő baberkoszorus nemzeti zászlót és az egész hódoló nemzet nevében fölnyujtja Petőfinek. — Ez a költe­mény igazi Apoteózis, komoly és ünnepélyes, tele szép gondolatokkal és nemes lendülettel. A vers magyar alexandrinusokban gördül és forma tekin­tetében is előkelő alkotás. — A jelenvoltak hosszan­tartó, zajos tapssal fejezték ki elismerésüket a nagyérdemű szerző iránt, aki ezt a hosszú köl­teményt maga fogja szavalni a budai Nyári Színkör színpadán a július 31-iki ünnepen.­­Jókai Apoteózisát a rendező­bizottság kinyomatja és megküldi minden városnak, ahol Petőfi-ünnepet rendeznek­. Jókai Mór még arra is vállalkozott, hogy július 10-án a budapesti Petőfi-szobornál megjelenik és az ünneplők élén koszorút helyez a szobor talapzatára. Ez után a zajos éljenzéssel fogadott kijelentés után Jókai eltávozott a főrendiházba, hogy „segítsen el­fogadni“ a méltóságos urakkal együtt a kormány összes javaslatait. A jelen voltak Vészi József, Bartha Miklós és mások felszólalásai után nagyjából megállapították a segesvári ünnep programmját. Megnyitó beszédet mond Bartók Lajos, ünnepi beszédet Bartha Miklós és Csákosi Viktor. Bársony István költői prózában dicsőíti Petőfi emlékét. Költeményeket szavalnak : Ábrányi Emil, Endrődi Sándor, Pósa Lajos, Makai Emil és Pap Zoltán, Jókai Apoteózisát E. Kovács Gyula deklamálja el. Rövid beszédet mondanak és koszorúkat tesznek le : az országgyűlés és a kor­mány képviselői, Budapest főváros, a törvényható­­sá­gok, az Akadémia, Kisfaludy­ Társaság, a Buda­pesti Újságírók Egyesülete, az Otthon, a Nemzeti Szövetség stb. stb. Az ünnepségre néhány ezer székely is bevonul Segesvárra. Az ünnepre külön meghívják Emich Gusztávot­­, Petőfi első kiadójának örökösét. A küldöttségek szombaton, július 29-ikén, este külön vonaton indulnak Budapestről Segesvárra. Az ünnepen részt vesz a Kolozsvári dalkör is Z­may László és idősb Ábrányi Kornél egy-egy — Petőfi szövegére írt — kardalával. A lelkiismeret. Budapest, július 11. Az a meg nem fogható, sehogy sem érzé­­k­elhető semmi, ami sokszor olyan csudálatosan megmutatja, hogy milyen nagyon van, világra­­szólóan életjelt adott megint magáról. A vele kapcsolatos eset be fogja járni minden nemzet újságait, mert nagy eset. Százezrek, millió, ön­gyilkos bankár szerepelnek benne, szóval nagy dolgok. Kicsi lelkiismeretlenségek eltűnnek, el­enyésznek, egy embernek, vagy egy kis kör­nek a kis világában rekednek meg, de a titok­ban elkövetett nagy gazságok, ha egyszer kijutnak a napvilágra, felkavarják a lelkeket és nyomot hagynak mindenfelé. Nem egy szülőben lévő bűn abba marad, sok lejtőre jutott, de még a gyalázatba le nem gurult teremtés gyötrelmes lelki vajúdásában megakad, vissza­fordul. Ilyen tanulságra alkalmas ez a régi tragikus történet, amely Bécsből kerül hozzánk a következőkben: Bécs, július 11. Csaknem egy esztendővel ezelőtt egyik előkelő berlini fogadóban megszállt egy előkelő bécsi utas. L. bankárnak jegyezte be magát a fogadó könyvébe s egész napra bezárkózott a szobájába. Éjjel egy fegyver durranásra nagy zavar támadt a fogadóban. A titokzatos bécsi vendég szobája felől hallották, s mikor az ajtót feltörték­­­ bankárt holtan találták a szobában, szivén lőtte magát. A halottat Bécsbe vitték, ott nagy pompával eltemették, mert nagyon dús volt földi javakban a bankár. Az öngyilkosság okát keresték, kutatták, de nem akadtak rá. Sokáig ta­lálgatták még az emberek, hogy mi vihette a halálba ezt a gazdag boldog embert, de aztán napirendre tért mindenki a dolog felett. Csak most tűnt ki min­den, amikor a rokonok pörrel támadták meg a vég­rendeletet, amelyben a bankár kizárta őket teljesen az örökségből. Pedig erre nagy oka volt L. ban­kárnak. Körülbelül húsz esztendővel ezelőtt L. bankár még csak szerény hivatalnok volt egy bécsi bankházban s az volt a feladata, hogy a bankház újságjában felelt a kérdezősködő feleknek, várjon nyertek-e, vagy nem a sorsjegyeik. Az időtájt egy atzgersdorfi korcsmáros is kérdezősködött a banknál, nem nyert-e az ő községi sorsjegye. L. rájött, hogy ez a sorsjegy megütötte a kétszázezer forintos főnyereményt. És abban a pillanat­­b­a megszállta a bűn ördöge. Csakhamar kész is volt a tervével. Azt üzente a korcsmárosnak, hogy a sorsjegyet nem húzták ki és néhány nap múlva pedig elhagyta a bankházat. Betegségével mentevetózva, néhány heti szabadságot kért s azt meg is kapta. Egyenesen Atzgersdorfba ment és a korcsmárosnál szállt meg. Azt mondta, hogy bécsi hivatalnok és nemrab­i jött Atzgersdorfba. Megbarátkozott a vendéglőssel és néhány nap múlva a sorsjegyek­ről kezdett beszélgetni. Fölemlítette, hogy mi­lyen jó áron lehet a sorsjegyeken túladni. A korcs­máros éppen szorult helyzetben lévén, kapott az alkalmon és megkérte, hogy adja el az ő községi sorsjegyét. L. eleinte szabadkozott, később azonban elfogadta a megbízást és magával vitte a sorsjegyet Bécsbe. Másnap azután visszajött és négyszáz forintot adott át a korcsmárosnak, aki meg roppant boldog volt és nem tudott eléggé hálálkodni. Egy pillanatra sem gyanakodott és nem is sejtette, hogy azért a négyszáz forintért az őt joggal megillető kétszázezer forintját adta el. L. Budapesten váltotta be a pénzt, azután Ber­linbe ment, majd később Bécsben banküzletet nyitott és dúsgazdag ember lett belőle, így telt el húsz esz­tendő. Ekkor L.-et mardosni kezdte a lelkiismeret. Kiváncsi lett, hogy mi lett a szegény korcsmárosból. Kiutazott Atzgersdorffba és ott megtudta, hogy még tizennyolc évvel ezelőtt a nyomor miatt öngyilkos lett és felesége is a legnagyobb nyomorban halt meg. Azt is megtudta, hogy egyetlen fiuk szolga egy bécsi ven­déglőben. Ettől a naptól fogva nem volt nyugalma. Ideg­bajt kapott és végre is a halálban keresett menekü­lést gyötrelmeitől. Mikor a végrendeletet fölbontot­ták, ugyancsak elképedtek a rokonok, mert L. egy millió forintnyi eg­­z vagyonát a vendéglőben szolgára hagyta. Végre,­de мц nem okolta meg, hanem csak a következő írv­jng­yzést fűzte hozzá: Ha bús­u'l­on okból megtámadnák a végren­deletet, így adják át a mellékelt lepecsételt ok­mányt az általam megjelölt egyetemes örökö­sömnek. Mivel pedig a rokonok csakugyan megtámad­ták a végrendeletet, átadták az okmányt a vendéglői szolgának, aki ebből tudta meg, hogy jutott­­ a nagy szerencséhez. A per intézésével Neuda bécsi ügyvédet bízta meg, aki biztosra veszi, hogy meg is nyeri a pert. Ha nem nyerné meg, akkor azt fogja kérni a törvényszéktől, hogy az örökhagyó vallo­mása alapján adjanak ki a felének kétszázezer fo­rintot és ennek húsz évi kamatos kamatját. A mocsai inkvizíció. Budapest, július 11. Azt a hallatlan elvetemültséget, ami olyan hihetetlenül hangzott az első hallásra, hogy csak fenntartással közöltük a mai újságban, első betű­től az utolsóig megerősíti az a vádhatározat, amelyet a komáromi törvényszék hozott a még mindig szabadon járó vádlottakkal szemben. A ko­máromi vadállatokról van szó ... Nem, a vad­­ádlatokat nem bánthatjuk meg azzal, hogy ezek­hez az emberi bestiákhoz hasonlítsuk őket. Két megyei hivatalnok a megfelelő zsandár­­asszisztenciával az inkvizíciót megszégyenítő talá­lékonysággal kínoz meg egy napon keresztül egy ártatlan embert, akit azzal gyanúsítottak, hogy feltörte Mócsa község pénztárát s elvitt belőle kétezer forintot. És még másokat is megkínoztak, köztük asszonyokat s olyan perverz ötletességgel, aminél sokkal, de sokkal kisebb bűn a becsületes, derék Rózsa Sándoré, aki csak ölt. Az egyik bi­tang Szabó Kálmán szolgabíró, a másik Molnár Gedeon megyei számvevő, akit azért küldtek ki a vizsgálatra, hogy a pénztár adatait szedje rendbe. Ez a két főszereplő. Aztán a községi jegyző úr, aztán a bíró úr, a statiszták. A vád­határozatban részletesen el van mondva az eset, amiről objektív módon beszélni bajos kissé. Tör­vényszéki embernek kell lenni ahhoz, hogy bán­talmazásnak mondja valaki azt, ha egy gúzsba kötött embernek a talpa alatt spirituszt égetnek a vizsgálat érdekében. Ugyancsak a vizsgálat ér­dekében a számvevő úr a bicskáját döfi a gúzsba kötött ember körmei alá. S a szolgabiró, szegény kifáradt szolgabiró, miután kilenc óra hosszáig verte az emberek meztelen talpát bottal és lánccal, a vizsgálat ér­dekében a gúzsba kötött vádlott talpát a feleségé­vel vereti tovább. Akit úgy megkínoztak, hogy azt nekünk közönséges, másik megyékből való embereknek elképzelni se lehet, Kovács István a neve. Kovács István, egy Kovács a többi Kovács közül, egy senki, aki mellett ha nem beszélne a sok seb a testén, biz isten rá se hederítene­­senki. Hiszen nem valószínű az,­hogy ő lenne az első szánalmas figurája annak a piszok rendszer­nek, amivel Szabó Kálmán szolgabíró úr vallo­másra szokta bírni a vizsgálat folyamán a­­ delikvenseket. Erről az emberről azt a bizonyít­ványt állította ki a fogház orvosa, hogy három­négy hónap alatt gyógyul fel. A többi már mind­össze csekély hat hétig, nyolc hétig nyomja majd az ágyat a vizsgálat miatt, aminek folyamán ki­sült, hogy a megkínzott asszonyok és férfiak egy­­től-egyig ártatlanok a lopás dolgában. Tudniillik úgy esett, hogy előállott Tóth, Dezső kovácsmester uram s azt mondta, hogy: ne tessék bántani már ezeket az embereket, mivelhogy én raboltam ki a pénztárt. A többi: a vizsgálati anyag — azok tudniillik, akiknek ez a két közénk szabadult barom a talpát verte, hol lánccal, hol meg bottal a változatosság ked­véért, hogy arra a talpra nem is igen állanak többé az ilyenformán megnyomozottak — öt napig se enni, se inni nem kapott. A vádhatározat a szolgabirót, a számvevőt, aki csak mint műked­velő vett részt az ügyben, csupa passzióból, a községi jegyzőt és a bírót vád alá helyezte. Ők­ föllebbeztek s úgy tagadnak a kis kedvesek, hogy gyönyörűség nézni bennük a nagy ka­raktert. (Ha azzal a metódussal vallatnák őket, amivel ez a négy gyáva fickó a gúzsba kötött emberekkel elbánt, majd eszük nélkül hozakod­nának elő még azzal is, amit nem cselekedtek meg.) A két kisbíróval szemben elejtették a vá­dat. Azt mondja a határozat, hogy ezek olyan kicsi műveltségű emberek, hogy nem is lehet, velük szóba állani. Meg hát cselédek voltak az intelligencia kezében. Hát a csendőrök? Azokat nem látjuk sehol.’ Azokkal mi lesz? Ők kötötték a vizsgálat delik­venseit gúzsba, ők adták a láncot a derék szolga­bíró urnak, amivel bár egyszerre agyonverte­ volna az erre kiszemelteket, mintsem hogy így adta ki őket a kezei közül, ők asszisztáltak s —­­ általában ez is érdekes momentuma ennek az­ undorító hitványságnak , hogy mindenki asz­­szisztált és senki sem mondta a bicskás amatőr számvevőnek, hogy: hallja az ur, nem arra való a bicska. Majd bele­mártom az urba ... Senki, ott mindenki jól mulatott. .. A megye különben beleszólott már a do­logba. A közigazgatási bizottság ma fölfüggesz­tette a szolgabíró urat meg a műkedvelő szám­vevőt s utasította az alispánt, hogy ugyanezt cselekedje meg a bíróval meg a jegyzővel is. Mindezekre az urakra különben nagyon vigyáz a törvényszék. Egy privát értesülésünk azt mondja, hogy attól tartanak, hogy megszöknek az inkvi­­zitorok. Csak arra várnak, hogy valami pozitív jele is legyen ennek a szándéknak é­s mind­járt lecsukják őket. Csak nehogy mégis elillanjanak, mert eze­­ket az urakat még hallani akarjuk. Mégis csak kell, hogy legyen valami érdekes abban, hogy hogyan fejti ki nézeteit a bűnügyi előnyomozá­­sok tekintetében a derék Szabó szolgabíró úr, meg az alszámvevő, meg a zsandárkáplár. A halmozás őrültje. A lipótmezei őrültek házába ma új lakó költö­zött be. Szegény joghallgató volt, nem bántotta semmiféle szenvedély, csak éppen a lóverseny. A tarka dresszek, a lovak futásának izgalmas finishe­­sztvébe kergette a vért, mikor a budapesti hirdető oszlopokon megjelent a Magyar Lovaregyesület vér-, vörös hirdetése s mikor a budapesti pályán megkez­dődtek a versenyek, nem lehetett vele beszélni. Különben igen szorgalmas, tehetséges tanuló volt. Fehér Károlynak hivják. Alapvizsgáit kitünte­téssel tette le, most abszolvált s szeptemberben már szigorlatozni készült. Még a szünet idején is folyton­­nosan tanult, de a múlt héten egyszerre félretette könyveit s egy kávéház sarokasztala mellett kipirult orcával olvasgatta a sportlapokat. Közeledtek a tatai­ versenyek s­­ a lovak győzelmi kilátásait tanulmá­nyozta. Nem sok pénze volt. Tárcája egy sarkában gondosan összehajtogatva őrzött egy ötforintost s szive erősebben dobogott, mikor arra gondolt, hogy azt a pénzt mind a hét versenyben meg fogja halmozni,­­ Mert nagy különbség van a rendes és halmo­zott játék között. A rendes játéknál a fogadó izga­tottan áll a tribünön s villogó szemmel nézi, hogyan kerül lova előre a távolsági oszlopnál, ha a jockeyt ostorával a líra fát. a játékos. гятлсрув-кап oldaláhoal

Next