Budapesti Napló, 1899. július (4. évfolyam, 179-208. szám)
1899-07-12 / 190. szám
8 Budapest, szerda BUDAPESTI NAPLU , 1899.’ julius 12. 190. szám.’itt Magyarországról szól a költő, ahol sok valóra vált, amiről a csatatéren elesett lángész álmodozott. A géniusz végre fölragadja a szobor talapzatán fekvő baberkoszorus nemzeti zászlót és az egész hódoló nemzet nevében fölnyujtja Petőfinek. — Ez a költemény igazi Apoteózis, komoly és ünnepélyes, tele szép gondolatokkal és nemes lendülettel. A vers magyar alexandrinusokban gördül és forma tekintetében is előkelő alkotás. — A jelenvoltak hosszantartó, zajos tapssal fejezték ki elismerésüket a nagyérdemű szerző iránt, aki ezt a hosszú költeményt maga fogja szavalni a budai Nyári Színkör színpadán a július 31-iki ünnepen.Jókai Apoteózisát a rendezőbizottság kinyomatja és megküldi minden városnak, ahol Petőfi-ünnepet rendeznek. Jókai Mór még arra is vállalkozott, hogy július 10-án a budapesti Petőfi-szobornál megjelenik és az ünneplők élén koszorút helyez a szobor talapzatára. Ez után a zajos éljenzéssel fogadott kijelentés után Jókai eltávozott a főrendiházba, hogy „segítsen elfogadni“ a méltóságos urakkal együtt a kormány összes javaslatait. A jelen voltak Vészi József, Bartha Miklós és mások felszólalásai után nagyjából megállapították a segesvári ünnep programmját. Megnyitó beszédet mond Bartók Lajos, ünnepi beszédet Bartha Miklós és Csákosi Viktor. Bársony István költői prózában dicsőíti Petőfi emlékét. Költeményeket szavalnak : Ábrányi Emil, Endrődi Sándor, Pósa Lajos, Makai Emil és Pap Zoltán, Jókai Apoteózisát E. Kovács Gyula deklamálja el. Rövid beszédet mondanak és koszorúkat tesznek le : az országgyűlés és a kormány képviselői, Budapest főváros, a törvényhatóságok, az Akadémia, Kisfaludy Társaság, a Budapesti Újságírók Egyesülete, az Otthon, a Nemzeti Szövetség stb. stb. Az ünnepségre néhány ezer székely is bevonul Segesvárra. Az ünnepre külön meghívják Emich Gusztávot, Petőfi első kiadójának örökösét. A küldöttségek szombaton, július 29-ikén, este külön vonaton indulnak Budapestről Segesvárra. Az ünnepen részt vesz a Kolozsvári dalkör is Zmay László és idősb Ábrányi Kornél egy-egy — Petőfi szövegére írt — kardalával. A lelkiismeret. Budapest, július 11. Az a meg nem fogható, sehogy sem érzékelhető semmi, ami sokszor olyan csudálatosan megmutatja, hogy milyen nagyon van, világraszólóan életjelt adott megint magáról. A vele kapcsolatos eset be fogja járni minden nemzet újságait, mert nagy eset. Százezrek, millió, öngyilkos bankár szerepelnek benne, szóval nagy dolgok. Kicsi lelkiismeretlenségek eltűnnek, elenyésznek, egy embernek, vagy egy kis körnek a kis világában rekednek meg, de a titokban elkövetett nagy gazságok, ha egyszer kijutnak a napvilágra, felkavarják a lelkeket és nyomot hagynak mindenfelé. Nem egy szülőben lévő bűn abba marad, sok lejtőre jutott, de még a gyalázatba le nem gurult teremtés gyötrelmes lelki vajúdásában megakad, visszafordul. Ilyen tanulságra alkalmas ez a régi tragikus történet, amely Bécsből kerül hozzánk a következőkben: Bécs, július 11. Csaknem egy esztendővel ezelőtt egyik előkelő berlini fogadóban megszállt egy előkelő bécsi utas. L. bankárnak jegyezte be magát a fogadó könyvébe s egész napra bezárkózott a szobájába. Éjjel egy fegyver durranásra nagy zavar támadt a fogadóban. A titokzatos bécsi vendég szobája felől hallották, s mikor az ajtót feltörték bankárt holtan találták a szobában, szivén lőtte magát. A halottat Bécsbe vitték, ott nagy pompával eltemették, mert nagyon dús volt földi javakban a bankár. Az öngyilkosság okát keresték, kutatták, de nem akadtak rá. Sokáig találgatták még az emberek, hogy mi vihette a halálba ezt a gazdag boldog embert, de aztán napirendre tért mindenki a dolog felett. Csak most tűnt ki minden, amikor a rokonok pörrel támadták meg a végrendeletet, amelyben a bankár kizárta őket teljesen az örökségből. Pedig erre nagy oka volt L. bankárnak. Körülbelül húsz esztendővel ezelőtt L. bankár még csak szerény hivatalnok volt egy bécsi bankházban s az volt a feladata, hogy a bankház újságjában felelt a kérdezősködő feleknek, várjon nyertek-e, vagy nem a sorsjegyeik. Az időtájt egy atzgersdorfi korcsmáros is kérdezősködött a banknál, nem nyert-e az ő községi sorsjegye. L. rájött, hogy ez a sorsjegy megütötte a kétszázezer forintos főnyereményt. És abban a pillanatba megszállta a bűn ördöge. Csakhamar kész is volt a tervével. Azt üzente a korcsmárosnak, hogy a sorsjegyet nem húzták ki és néhány nap múlva pedig elhagyta a bankházat. Betegségével mentevetózva, néhány heti szabadságot kért s azt meg is kapta. Egyenesen Atzgersdorfba ment és a korcsmárosnál szállt meg. Azt mondta, hogy bécsi hivatalnok és nemrabi jött Atzgersdorfba. Megbarátkozott a vendéglőssel és néhány nap múlva a sorsjegyekről kezdett beszélgetni. Fölemlítette, hogy milyen jó áron lehet a sorsjegyeken túladni. A korcsmáros éppen szorult helyzetben lévén, kapott az alkalmon és megkérte, hogy adja el az ő községi sorsjegyét. L. eleinte szabadkozott, később azonban elfogadta a megbízást és magával vitte a sorsjegyet Bécsbe. Másnap azután visszajött és négyszáz forintot adott át a korcsmárosnak, aki meg roppant boldog volt és nem tudott eléggé hálálkodni. Egy pillanatra sem gyanakodott és nem is sejtette, hogy azért a négyszáz forintért az őt joggal megillető kétszázezer forintját adta el. L. Budapesten váltotta be a pénzt, azután Berlinbe ment, majd később Bécsben banküzletet nyitott és dúsgazdag ember lett belőle, így telt el húsz esztendő. Ekkor L.-et mardosni kezdte a lelkiismeret. Kiváncsi lett, hogy mi lett a szegény korcsmárosból. Kiutazott Atzgersdorffba és ott megtudta, hogy még tizennyolc évvel ezelőtt a nyomor miatt öngyilkos lett és felesége is a legnagyobb nyomorban halt meg. Azt is megtudta, hogy egyetlen fiuk szolga egy bécsi vendéglőben. Ettől a naptól fogva nem volt nyugalma. Idegbajt kapott és végre is a halálban keresett menekülést gyötrelmeitől. Mikor a végrendeletet fölbontották, ugyancsak elképedtek a rokonok, mert L. egy millió forintnyi egz vagyonát a vendéglőben szolgára hagyta. Végre,de мц nem okolta meg, hanem csak a következő írvjngyzést fűzte hozzá: Ha búsu'lon okból megtámadnák a végrendeletet, így adják át a mellékelt lepecsételt okmányt az általam megjelölt egyetemes örökösömnek. Mivel pedig a rokonok csakugyan megtámadták a végrendeletet, átadták az okmányt a vendéglői szolgának, aki ebből tudta meg, hogy jutott a nagy szerencséhez. A per intézésével Neuda bécsi ügyvédet bízta meg, aki biztosra veszi, hogy meg is nyeri a pert. Ha nem nyerné meg, akkor azt fogja kérni a törvényszéktől, hogy az örökhagyó vallomása alapján adjanak ki a felének kétszázezer forintot és ennek húsz évi kamatos kamatját. A mocsai inkvizíció. Budapest, július 11. Azt a hallatlan elvetemültséget, ami olyan hihetetlenül hangzott az első hallásra, hogy csak fenntartással közöltük a mai újságban, első betűtől az utolsóig megerősíti az a vádhatározat, amelyet a komáromi törvényszék hozott a még mindig szabadon járó vádlottakkal szemben. A komáromi vadállatokról van szó ... Nem, a vadádlatokat nem bánthatjuk meg azzal, hogy ezekhez az emberi bestiákhoz hasonlítsuk őket. Két megyei hivatalnok a megfelelő zsandárasszisztenciával az inkvizíciót megszégyenítő találékonysággal kínoz meg egy napon keresztül egy ártatlan embert, akit azzal gyanúsítottak, hogy feltörte Mócsa község pénztárát s elvitt belőle kétezer forintot. És még másokat is megkínoztak, köztük asszonyokat s olyan perverz ötletességgel, aminél sokkal, de sokkal kisebb bűn a becsületes, derék Rózsa Sándoré, aki csak ölt. Az egyik bitang Szabó Kálmán szolgabíró, a másik Molnár Gedeon megyei számvevő, akit azért küldtek ki a vizsgálatra, hogy a pénztár adatait szedje rendbe. Ez a két főszereplő. Aztán a községi jegyző úr, aztán a bíró úr, a statiszták. A vádhatározatban részletesen el van mondva az eset, amiről objektív módon beszélni bajos kissé. Törvényszéki embernek kell lenni ahhoz, hogy bántalmazásnak mondja valaki azt, ha egy gúzsba kötött embernek a talpa alatt spirituszt égetnek a vizsgálat érdekében. Ugyancsak a vizsgálat érdekében a számvevő úr a bicskáját döfi a gúzsba kötött ember körmei alá. S a szolgabiró, szegény kifáradt szolgabiró, miután kilenc óra hosszáig verte az emberek meztelen talpát bottal és lánccal, a vizsgálat érdekében a gúzsba kötött vádlott talpát a feleségével vereti tovább. Akit úgy megkínoztak, hogy azt nekünk közönséges, másik megyékből való embereknek elképzelni se lehet, Kovács István a neve. Kovács István, egy Kovács a többi Kovács közül, egy senki, aki mellett ha nem beszélne a sok seb a testén, biz isten rá se hederítenesenki. Hiszen nem valószínű az,hogy ő lenne az első szánalmas figurája annak a piszok rendszernek, amivel Szabó Kálmán szolgabíró úr vallomásra szokta bírni a vizsgálat folyamán a delikvenseket. Erről az emberről azt a bizonyítványt állította ki a fogház orvosa, hogy háromnégy hónap alatt gyógyul fel. A többi már mindössze csekély hat hétig, nyolc hétig nyomja majd az ágyat a vizsgálat miatt, aminek folyamán kisült, hogy a megkínzott asszonyok és férfiak egytől-egyig ártatlanok a lopás dolgában. Tudniillik úgy esett, hogy előállott Tóth, Dezső kovácsmester uram s azt mondta, hogy: ne tessék bántani már ezeket az embereket, mivelhogy én raboltam ki a pénztárt. A többi: a vizsgálati anyag — azok tudniillik, akiknek ez a két közénk szabadult barom a talpát verte, hol lánccal, hol meg bottal a változatosság kedvéért, hogy arra a talpra nem is igen állanak többé az ilyenformán megnyomozottak — öt napig se enni, se inni nem kapott. A vádhatározat a szolgabirót, a számvevőt, aki csak mint műkedvelő vett részt az ügyben, csupa passzióból, a községi jegyzőt és a bírót vád alá helyezte. Ők föllebbeztek s úgy tagadnak a kis kedvesek, hogy gyönyörűség nézni bennük a nagy karaktert. (Ha azzal a metódussal vallatnák őket, amivel ez a négy gyáva fickó a gúzsba kötött emberekkel elbánt, majd eszük nélkül hozakodnának elő még azzal is, amit nem cselekedtek meg.) A két kisbíróval szemben elejtették a vádat. Azt mondja a határozat, hogy ezek olyan kicsi műveltségű emberek, hogy nem is lehet, velük szóba állani. Meg hát cselédek voltak az intelligencia kezében. Hát a csendőrök? Azokat nem látjuk sehol.’ Azokkal mi lesz? Ők kötötték a vizsgálat delikvenseit gúzsba, ők adták a láncot a derék szolgabíró urnak, amivel bár egyszerre agyonverte volna az erre kiszemelteket, mintsem hogy így adta ki őket a kezei közül, ők asszisztáltak s — általában ez is érdekes momentuma ennek az undorító hitványságnak , hogy mindenki aszszisztált és senki sem mondta a bicskás amatőr számvevőnek, hogy: hallja az ur, nem arra való a bicska. Majd belemártom az urba ... Senki, ott mindenki jól mulatott. .. A megye különben beleszólott már a dologba. A közigazgatási bizottság ma fölfüggesztette a szolgabíró urat meg a műkedvelő számvevőt s utasította az alispánt, hogy ugyanezt cselekedje meg a bíróval meg a jegyzővel is. Mindezekre az urakra különben nagyon vigyáz a törvényszék. Egy privát értesülésünk azt mondja, hogy attól tartanak, hogy megszöknek az inkvizitorok. Csak arra várnak, hogy valami pozitív jele is legyen ennek a szándéknak és mindjárt lecsukják őket. Csak nehogy mégis elillanjanak, mert ezeket az urakat még hallani akarjuk. Mégis csak kell, hogy legyen valami érdekes abban, hogy hogyan fejti ki nézeteit a bűnügyi előnyomozások tekintetében a derék Szabó szolgabíró úr, meg az alszámvevő, meg a zsandárkáplár. A halmozás őrültje. A lipótmezei őrültek házába ma új lakó költözött be. Szegény joghallgató volt, nem bántotta semmiféle szenvedély, csak éppen a lóverseny. A tarka dresszek, a lovak futásának izgalmas finishesztvébe kergette a vért, mikor a budapesti hirdető oszlopokon megjelent a Magyar Lovaregyesület vér-, vörös hirdetése s mikor a budapesti pályán megkezdődtek a versenyek, nem lehetett vele beszélni. Különben igen szorgalmas, tehetséges tanuló volt. Fehér Károlynak hivják. Alapvizsgáit kitüntetéssel tette le, most abszolvált s szeptemberben már szigorlatozni készült. Még a szünet idején is folytonnosan tanult, de a múlt héten egyszerre félretette könyveit s egy kávéház sarokasztala mellett kipirult orcával olvasgatta a sportlapokat. Közeledtek a tatai versenyek s a lovak győzelmi kilátásait tanulmányozta. Nem sok pénze volt. Tárcája egy sarkában gondosan összehajtogatva őrzött egy ötforintost s szive erősebben dobogott, mikor arra gondolt, hogy azt a pénzt mind a hét versenyben meg fogja halmozni, Mert nagy különbség van a rendes és halmozott játék között. A rendes játéknál a fogadó izgatottan áll a tribünön s villogó szemmel nézi, hogyan kerül lova előre a távolsági oszlopnál, ha a jockeyt ostorával a líra fát. a játékos. гятлсрув-кап oldaláhoal