Budapesti Napló, 1899. augusztus (4. évfolyam, 210-240. szám)
1899-08-01 / 210. szám
фШЩ - т-- - ,,к _ *■ 2 Buda реет, kedd BUDAPESTI NAPLÓ 1899. augusztus 1. 210. szám. emlékezni, hogy azt mondta bukásakor: nem mandátum kell, tiszta mandátum! Az ő győzelme tehát régebben megjött, mert hamarabb következtek el a tiszta mandátumok, mint az ő saját mandátuma. S ahogy az uj korszak világra hagyta jönni az első tiszta mandátumot, a Vészi József győzelme már készen volt. A szászsebesi mandátumért már küzdenie sem kellett, mert hiszen nem ez volt az első tiszta mandátum. Ő pedig csak ezért küzdött. Mint első diszidens, aki elbujdosott a szabadelvű pártból, hogy fölkeresse az elbujdosott szabadelvüséget: sokáig várt egymagán. De nem munkátlanul. Az ő kis acéltolla akkor mutatkozott meg teljes erejében. Minden, minden tudott lenni az a kis toll. Eke, mely az ugaron fekvő szabadelvüség földjét felszántja ; mécsvilág, mely az igazság keresőinek a homályban világit; harsona, mely a közvéleményt fölrázza ; és delej, mely a liberális táborban összehalmozott heterogén társaságból kivonzza mindazokat, akikben csak egy szikrája volt az energia vasának. S nem is tartott sokáig az ő remetesége. A delej az árnyékból ki sem látszott, de a nagy kiválásnak mégis ő volt az indítója. A maga delejes erejéből csak az elsőnek kölcsönzött tán, de az már adta tovább a másodiknak, ez a harmadiknak s egyszerre megvolt a nagy kiválás. Ott kezdődött igazában a Vészi József győzelme. A kiválás, a döntő összecsapás, az új rend, az engesztelés munkája s az első tiszta mandátum: mind egy-egy állomás a hosszú után s nem kicsi dicsősége marad a toll fáradhatatlan munkájának, hogy ezt az emlékezetes processzust megindítani, érlelni és diadalra vinni, akármilyen kicsi részben, neki is adatott. Minden állomás egyegy győzelmi hely volt itt — a szászsebesi mandátum pedig legjobb esetben is csak koszorú, de nem maga a győzelem. Két dátum között egy gyökerében megváltozott rendszer illik tehát Ó-Budától elnézni Szászsebesig. Az országnak nyílik az után minden tanulság, minden rózsa. Vészi József pedig erről az útról is csak kötelességeket és munkát fog magával hozni. Nem mintha a kerület adna neki majd gondot. Aki idáig is az egész nemzet szivével érzett s amióta tollát bírja, ennek a nemzetnek minden bajában forgatta is, mivel öregbítheti az ő gondját az a kis csöndes fészek, mely most jobban a szívéhez nőtt? De olyan élhetetlen már a rajongó, hogy neki minden legkisebb siker — amit más ember rózsának tűzne a gomblyukába — csak sarkantyú és ösztönzés a több munkára. Mikor már sokan vannak vele megelégedve, akkor kezd ő elégedetlen lenni magával. S bizonyos vagyok benne, hogy amikor Vészi József nap nap után jól kifárasztja magát az ő fokozott kötelességtudatának szolgálatában, amikor parlamentben, klubban és újságíró kollégák közt mindent elvégzett, amit az esze és szíve neki sugall: még mindig valami elégületlenséget fog érezni. Mintha még nem tett volna eleget. S én úgy szeretném tudni, fog-e akkor is olyan lelki vidámsággal, olyan szerelmes gyöngédséggel felsóhajtani az ő kopott íróasztalánál, mint tizennégy hónappal ezelőtt, bukása után ? Mikor leült és írni kezdett: — Fehér papírlap itt előttem, csakhogy ismét együtt vagyok veled.... . E. egész. A vígjáték elején forróan szenvedélyes jelenetben festi a pásztor Pierrot és Colombine-Bergere szerelmét, kik bárányaik között egymás karjaiban örök hűséget esküsznek. Kimondhatatlan boldogok és jellegtelen is maradna egük, ha Pierrot távollétében az álnak Arlequin szemét nem vetné az alvó pásztornőre. Merénylő csókkal ébreszti fel Colominét, ez kétségbeesetten utasítja vissza, de Arlequin nem tágít. Elkezdi a csábítás kisértő munkáját. Különféle álruhákban jön el a pásztornőhöz: megjelenik mint dúsgazdag kalmár, mint ifjú szép lovag, mint gyóntató szerzetes, mint alamizsnát kérő koldus, mint hermelin köpenyes királyfi és végül mint dalos troubadour . . . Colombine hiven ellenáll s csak akkor tántorodik meg egy pillanatra, mikor a troubadour Arlequin azzal a dallal csábítja álmában, melylyel Pierrot megnyerte volt a szivét. Azt hiszi, Pierrot hívja, az van mellette . . . s önfeledten borul az Arlequin nyakába. Pierrot akkor érkezik haza s ahogy más karjaiban látja Colombinót, kétségbeesetten bujdosik világgá. Mondhatatlan a bánata, de mint ha pásztor még mindig remél, még mindig nem hisz kedvese hűtlenségében. Ahogy egy fa alatt összerogyva megható versekben szavalja bánatát, a szárnyas kis Ámor jön eléje s jelenti, hogy az őt sirató és kereső Colomnine már nyomára talált és mindjárt mellette lesz. Pierrot felriad s egyszer utolszór próbára akarja tenni a pásztornőt. Szinleg tőrt döf a szivébe s úgy fogadja a kedvesét. A Colomnine szivetrázó jajkiáltására aztán csakugyan meggyőződik hűségéről. A pásztornő mellé térdel, az istenekhez fohászkodik s hiszi, hogy csókjaival életre fogja ébreszteni Pierrot-t. Ez természetesen sikerül is s a szmleges öngyilkos nem hagyja sokáig viszonzatlanul kedvese csókjait. A tévedés kiderül s a szerelmesek kibékülnek. Ekkor végre ismét megjelenik a kis Ámor s odavezeti eléjük a megkötözött bűnöst, Arleauint. Felszállítja Pierrot-t, tartson törvényt felette. Colombine halállal szeretné sújtani a merénylőt, de Pierrot nemesen regkegyelmez neki, mondván: „eredj utadra Ármány, a Szerelem megkegyelmez neked! Legyőztelek s nem árthatsz többé én nekem . . .“ De ez csak a darab, mondják önök, a hol a mögött a szelíd marquis regénye? Egy szóban elolvashatják e regényt, csak nézzenek a vígjáték első kiadásának a címlapjára. Azt fogják ott olvasni, hogy a darab „Madame la Vicomtesse d'Artignynak van ajánlva . . . * Úgy vélem, hiába törnénk a fejünket azon, mi vihette Madame d’Artignyt arra, hogy a szelíd marquisra vesse a szemeit. Mi érdekelhette Trianon legkacarabb udvarhölgyét abban a sápadt, ábrándos költőben, aki félt a nőktől s kinek zavarán annyit mulattak a dámák? Azt hiszem, a hölgyek annyival sikeresebben és szeretetreméltóbban tudják eltitkolni előlünk cselekvésük indító okait, mert többnyire maguk se tudják ezeket az okokat... Lehet hogy a Richelieu herceg tudós szerelmi művészete után az újdonság ingeret vonzotta a vicomtessét a szelíd marquis felé, — lehet, hogy csak az összehasonlítás kedvéért kacérkodott vele, de az sincs kizárva, hogy egy pillanatra komolyan megtetszett neki Monsieur de Saint- Aubin. Én részemről azonban azt hiszem, hogy nem szabad a vicomtessét azzal vádolnunk, hogy ennyire megfeledkezett volna magáról ! Madame d’Artigny nagyravágyó volt és Richelieu marsall után a királynak akart ő tetszeni. Igen, csakhogy a király előtt nehéz volt ám feltűnni ! A vicomtesse úgy vélte célját legjobban elérhetni, ha valami bájos szerepben felléphet a felség előtt a „petits cabinets“ színpadán. De ki írja meg neki ezt a szerepet? . . . Ekkor vetette a szemét a szelíd marquisra. Szükségtelen mondanom, hogy Monsieur du Saint Aubin nem . Maga a szeretetreméltó Bernis bíbornok nézte át a darabot és fogadta el a királyi kis színpad számára. A szereposztásról volt szó: Madame d’Artigny játszotta volna Colombine- Bergeret, a marquis pedig Pierrot-t. De ki játszsza Arlequint? A költő elgondolkodott. Boldog volt, s nem lehetett többet szüksége nyilvános diadalmaskodásra, de azért bizonyos naiv bosszúérzettel mégis azt szerette volna, ha a legyőzött Ármány szerepét tulajdon az a vetélytárs játssza, aki elől ő elhódította pásztornőjét. Szegény marquis ! Ha megmondom önöknek, hogy ez a látszólag legyőzött vetélytárs nem volt más, mint Riam chevalier, akkor azt hiszem, önök is már előre szívükből fogják sajnálni Monsieur de Saint Aubint. Még a legkacérabb asszonynak is van egy gyönge oldala, amely felől csak alyan vérttelen, mint a legtapasztalatlanabb leány: nos hra,! аз egész férfi világ a vicomtesse raina. BELFÖLD. Goldis püspök installációja. Aradról telegrafálják, hogy Popea karánsebesi püspök Aradra érkezett, hogy Metianu érsek képviseletében Goldis püspököt beiktassa. A románok ünnepiesen fogadták. A holnapi installációra nagyon sokan érkeztek Aradra. A zóna jubileuma. Budapest, julius 31. Tíz éve lesz holnap, hogy életbe lépett a magyar államvasutaton a zónadíjszabás, a jelenkor legnagyobb vívmánya a vasúti politika terén. Magyarország adta meg a példát erre a korszakos reformra és a külföld vasutai egyre-másra követték a merész példát. Baross Gábor nagy alkotásai közül mindenesetre a legnagyobbak egyike ez a reform, amelynek áldást hozó következményei szinte meg sem mérhetők, mert hiszen kiterjednek a gazdasági, kulturális és társadalmi élet legkülönbözőbb területeire. Hogy szorosan a vasútra nézve milyen eredményei voltak a zónadiszabásnak, arról nagyon érdekes képet nyújt a következő kimutatás: A személyforgalom a magyar királyi államvasutakon a zónadiszabás életbeléptetése előtti években, jóllehet a nagyközönség utazási kedvének felébresztésére különféle intézkedések, úgymint: menettérti — körutazási — érték- és füzetjegyek, havi és éves bérleti jegyek, társas kirándulásoknak mérsékelt áron való rendezése stb. lettek életbe léptetve, nemcsak hogy nem emelkedett, sőt az utolsó két évben még tetemesen apadt, mint ez a következő adatokból kitűnik. A szállított személyek száma a következő években ugyanis volt: * * 1885 — 6,406.600 1886 — 5,926.400 1887 — 5,088.700 1888 - 5,047.500 Ezeknek a számoknak a megítélésére azonban tekintetbe kell venni azt, hogy a vonalak hossza 1881. évről 1888. évre 2645 kiloéterről 4370 kilométerre, tehát 1725 kilométerrel növekedett, úgy hogy az átlag egy pályakilométerre szállított személyek száma következően alakult: 1881 — 1257 1882 — 1238 1883 — 1263 1884 — 1363 1885 — 1564 1886 — 1450 1887 — 1242 1888 — 1124 A szállított személyek ap.Hasának megfelelően a bevételek is hasonló arnyban apadtak, mint ezt a következő adatok mutatják, mely szerint 1881 — 1888. években egy pályakilométerre eső bevételek következően alakultak: 1881 1882 1883 1884 Ezekből az eredményekből látszik, hogy az akkori helyzet sem a vasút, sem a közönség igényeit nem elégítette ki, minélfogva a boldogult Jaross Gábor arra a meggyőződésre jutott, hogy az akkor fennállott személydíjszabás gyökeres reformálása okvetlenül szüséges, mégpedig olyan irányban, hogy a menetdíjak általános leszállítása mellett különösen a szomszédos forgalom, valamint a nagyobb távolságokra terjedő forgalom részére nagyon alacsony menetdíjak állapíttassanak meg, egyúttal pedig hogy az azelőtt fennállott oly bonyolódott menetjegyrendszer is lényegesen egyszerűsbittessék. Minthogy mindazoknak a követelményeknek csak az úgynevezett zónadijszabási rendszer képes teljes mérvben megfelelni, ennélfogva a magyar kir. államvasutakon általánosságban most is fennálló személydijszabást léptették életbe 1889. évi augusztus hó 1-én. A zónadijszabás a zónák tekintetében 2 csoportba van beosztva, tudniillik : a szomszédos és a távolsági forgalomba. A szomszédos forgalom ezelőtt 2 zónát tartalmazott, míg jelenleg 3 zónába van felosztva. Ezekbe a zónákba az állomások ezelőtt akként voltak beosztva, hogy minden állomásra nézve az 1. zónába a legközelebbi állomás, valamint a 2-ik állomáson belül fekvő megállóhelyek, a 2. zónába pedig a második állomás, valamint azon túl a harmadik állomáson belül fekvő megállóhelyeket osztották be. A távolsági forgalom 14 vonalszakaszból áll és részére a zónák kilometrikus távolságok alapján akként lettek megállapítva, hogy az I. zóna 25 kilométerig terjed, és a II. zónától a XI-ig a távolságok 15—15, a XII. és XIII. zónákban pedig 25—25 kilométerrel emelkednek, míg a XIV. vonalszakaszba mindazon állomási viszonylatok tartoznak, amelyek távolsága 225 kilométeren túl terjed. Az évek során szerzett tapasztalatok azon eredményre vezettek, hogy úgy a vasút, mint az utazó közönség érdekében fekvőnek mutatkozott, hogy a zónadíjszabásban bizonyos kisebb mérvű — a rendszer lényegét nem érintő — módosítások eszközöltessenek. Ez tudvalevőleg 1896. március 1-től kezdve meg is történt. Azóta a szomszédos forgalomnak három zónája van, még pedig a távolság szerint (1 — 10, 11 — 15 és 15—20 kilométer)a volt nehéz préda. Mikor a költő azt látta, hogy végre akad egy nő, aki nem mosolyog félénkségén és zavarán, aki nem kerüli őt, hanem a hivalkodásból megtérve, szerelmesen hallgatja szavait, — nem természetes-e, hogy akkor rég megálmodott pásztornőjére ismert benne? Pár hét alatt teljesen a vicomtesse rabszolgájává lett. — Bergeronette, — suttog, egyszer térdre borulva előtte, — ok mondja, mikor könyörül rajtam ? — Mon berger, — felelt a vicomtesse mosolyogva, — akkor, ha majd egy szép költeményben megénekli szerelmünket.... Mondjam-e, hogy Monsieur de Saint Aubin csak túlboldognak érezte magát, hogy ezt az örömöt megtehette bálványának ? Nekiült és rajongó lelkesedéssel írta meg „boldog Pierrot“-ját. Azért olyan gyöngéd, azért olyan bájos az, mert minden végtelen szerelmét belelehelte rímeibe, amit csak a csalfa vicomtesse iránt érzett. 1881 — 3.033.200 1882 — 3.191 400 1883 — 3.616.900 1884 — 4.745.200 1567 frt 1587 „ 1670 „ 1674 „ 1885 1886 1887 18881839 frt 1697 „ 1617 „ 1527 „