Budapesti Napló, 1900. március (5. évfolyam, 59-89. szám)

1900-03-16 / 74. szám

74. szám. Budapest, péntek BUDAPESTI HAPLO 1900. március 16. S osztották meg egymás között a szerepet. S dalolt a szó az egyiknek ajkán és szólt a dal a másikon. És hallott a tömeg eddig sohasem hallott dolgokat. Hogy szabadság nélkül embercsorda a nép, hogy a hatalom a millióké; hogy gyalázat az élet becsület nélkül s hogy a nemzetek becsületének szabadság a neve. Ámulva hallgatta e csodásan merész igéket a tömeg. És kiharsant lelkéből a lelkes fogadalom: „Szabad­ságot nekünk!“ És mihelyt ezt akarta a tömeg, nemzetté lett legott. Esernyők alatt fázékonyan ázó nyárspolgárok verődtek össze az imént. S hősökké edzette őket ez az akarat. Hősökké, akik kiragadták a fegyvert, a hatalom zsoldos­seregének kezéből, akik ez első győ­zelmük szent mámorában a gondolatszabadság egy vértanújának tümlöcét repesztették szét s akik a diadal­mas kezdet ostromának fokozódó lendületével meg­öltek egy konok, végzetes, évszázadok óta lebírha­­tatlannak hitt szörnyeteget: a cenzúrát. íme, a renyhe páriából ellenállhatatlan Herkules lett. Nemzetté avatta a népet a benne felébresztett akarat. Ma 52 esztendeje, hogy véghez vitte ezt a csodát két ma­gyar poéta. Egyiküknek örök ifjúság­it biztosít a hal­hatatlanság, amely­­ik dicső csarnokába a csatatérről vonult be. A másik itt él közöttünk hervadást nem ismerő üdeségben, dicsőséget árasztva hálás nemze­tére, amely szerető kézzel hint rózsát és babért is­tentől megáldott életének útjára. Amint Vészi József kimondotta a Jókai Mór ne­vét, percekig tartó ováció kerekedett. A hallgatóság a székekről felkelve, az ifjúság a karzatokon kala­pot, kendőt lengetve éltette, tapsolta az ősz költőt. Jókai felállott s jobbra-balra meghajtotta magát, szivére tette kezét s kipirult arccal köszöngette a szeretet hatalmas megnyilvánulását. Sokáig tartott a tüntetés, mig Vészi József foly­tatta . Az ünnep, melyet ma ülünk, a legmagasztosabb forradalom zászlóbontásának emlékünnepe. Ezen a napon rázta le igáját az ige. S ezen a napon építette évszázados ösvény felé a törvény szilárd hídját a szabadság. És micsoda egyszerű művelettel volt meg­oldható a nehéz feladat. Csupán egy bilincsnek kel­lett lehullania valamiről: egy nyomdagépről. A többi aztán magától jött. Rabszijra fűzött fejedelem, járomba fogott orosz­lán : ez volt a cenzúra idején a magyar gondolat. A fejedelemről le kellett venni a rabszijat és büsz­kén, méltóságosan foglalta el trónját, ahonnan azóta bölcsen intézi sorsát a millióknak. Az oroszlánról le kellett szedni a jármot és hatalmát nem meri azóta érinteni sem az irigyek gőgje, sem a gőgnek irigysége. A szónak szabadsága szabaddá tett mindent a hazá­ban. Szabaddá a népet, szabaddá magát a királyt is. Jól megsejtette az a két poéta, hogy mihelyt kibont­hatja szárnyait az eszme, ledől azonnal a nemzet­ről minden bilincs. A hatalomnak is vasból és ólom­ból van a fegyvere. Ágyú- és puskagolyó tartja féken a népek gyávaságát. Az a két poéta is, aki szerzője lett március 15-ikének, vassal és ólommal dolgozott tehát s eszükbe jutott, hogy a könyvnyomtatógép is vas­ból van s ólomból a betűs. Fölolvasását a követkeő szavakkal fejezte be Vészi József: És teszünk egy szent fogadalmat, hogy meg­őrizzük mindenha hiven és elszántan ama szent tavasznak szent vívmányait. Úgy fogja megáldani Isten ezt a népet, ahogy az megbecsülni tudja az 1848. március 15-ének örökké sugárzó dicsőségű hagyatékát. (Jókai Mór.) Percekig éljenzett az ünneplő közönség a föl­olvasás végeztével és lelkesen megtapsolta Vészi Józsefet. Ezután Koroda Pál olvasta fel Eskü című gyönyörű költeményét, amelyet nagy tetszéssel foga­dott a hallgatóság. .Lelkes éljenzés hangzott föl, amikor Bartók Lajos bejelentette az utolsó felolvasót, Jókai Mórt. És Jókai a beszédében többek között a következőket mondotta: A mustármagból cédrusfa nő fel. A biblia mondja: tehát hinnünk kell, hogy igaz. Előttünk, szemeink láttára történt meg, tehát tudnunk kell, hogy igaz. Mi volt a mustármag ? Egy szózat, mely 1848. március 15-én elhangzott, s mi az a terebély cédrus? A mai Magyarország, a szabad Magyarország. A nélkül az elvetett mustármag nélkül bizony nem volna itt ez a mai cédrusfa. 1848-ig Magyaror­szág nem volt más, mint egy térképi fogalom: Ausztriának egy gyarmata, mely a valóságban egy darab Ázsiát jelképez. Fővárosa a koronások, a diaeták székhelye az ország nyugati határán, az is német. Alkotmánya türelemjáték, önkormányzata má­­kony, amivel a nyugtalan gyermeket álomra csillapít­ják ; nemzetisége gúnytárgy, vagyona értéktelen, ér­telmisége idegen; még az ősi vitézsége is el van már temetve a nemzeti inszurrekció gyalázó em­lékei alá. Gondoljatok rá ifjú honfitársaim, hogyha ez az ősi tespedés korszaka a század végéig eltarthatott volna, mint ahogy végig tengett három századon át, mit látnátok most itt magatok körül? Járom alatt nyögő buta népet, hátulmaradt polgárságot, székes­városok helyett szurtos falvakat s az alkotmánynak gúnyolt bálvány fején nem babér, hanem szalma­­koszorú gyanánt a régi rendi diétát. Egy gőzös járna a Dunán, egy vasút vezetne Pesttől Szolnokig, egy takarékpénztár képviselné a pénzvilágot, egy színház a művészetet, három hírlap az irodalmat, polgárőrség a haderőt, füstölő pipánk a nemzeti büszkeséget. Ez volt Magyarország előírt sorsa a század második felében.­­ • Ámde mi nem hoztuk magunkkal keletről a fatalizmust, nem nyugodtunk meg a „Kizmer"-ben, szembeszálltunk a „fátum“-mal s elvetettük a bibliai mustármagot. Ez volt az 1848-iki március 15-én kihirdetett pesti 12 pont: „mit kivan a magyar nemzet?“ első nyomtatott lapja az erőhatalommal felszabadított saj­tónak. És ebből a mustármagból nőtt fel a mai Ma­gyarország büszke cédrusfája. Az ősz költő így fejezte be a beszédét: Csak magam maradtam itt közülük. Akinek nincs egyéb kívánságom, mint hogy a cédrusfa árnyé­kában meghúzódva nézhessem továbbfejlődését, fel­virágzását ennek a szép hazának, akit az Isten tart­son meg, erősítsen meg, örökítsen meg „in saecula saeculorum. Amon!“ Zúgott a tapsvihar, felriadt az éljenzés a fel­olvasás után s vége-hossza nem volt a lelkes tünte­tésnek. Az ősz költő alig győzte megköszönni a szi­ves és megható ünneplést. Aztán kifelé tódult a kö­zönség. Sietett mindenki, hogy közel jusson Jókai­hoz és bájos feleségéhez, amint lefelé haladnak a lépcsőkön. S az oszlopcsarnokban még hatalmasabb erővel nyilatkozott meg a szeretet, a rajongás a már­ciusi nagy napok dicső hőse és neje iránt. Aztán megéljenezte az ifjúság a diszülés felolvasóit: Vészi Józsefet, Ábrányi Emilt és Bartók Lajost. A Vigadóból a Petőfi szobrához vonult a kö­zönség s ott Bartók Lajos néhány szóval letette a pompás babérkoszorút a talapzatra. Az egyetemi ifjúság. Az Egyetem-téren vagy háromezer egyetemi hallgató gyűlt össze ma reggel s tizedfél órakor zászló alatt az Újvárosházára vonult, hogy díszgyü­­lést tartson. A nagyterem padsorait hölgyek foglal­ták el s az ifjúság a karzatot töltötte meg. A köz­gyűlést Köpösdy Dezső, az Egyetemi Kör elnöke nyi­totta meg lelkes beszéddel. Ábrányi Emil elszavalta Március tizenöt című hazafias költeményét. A gyö­nyörű költeménynek minden egyes strófáját lelkesen megtapsolta a közönség és legvégül tüntetőleg ünne­pelte a közönség a költőt. A tapsvihar megszűntével Folényi Géza országgyűlési képviselő nagyszabású emlékbeszédet mondott a negyvennyolcas időkről. Beszédét így fejezte be: Aki hazánkban jogot akar, első­sorban is le­gyen magyar. Amikor Horn Ede visszatért az emig­rációból, az ifjúsághoz, amely a határon fogadta, így szólott: „Ahol az ifjúság, ott az erő! Ahol az erő — ott a győzelem !“ Midőn egy hanyatló század mesgyéjén meg­állva, visszapillantok az 1848. március 15-ének megdi­­csőült nagy alakjaira, arra kérem esdekelve és fo­hászkodva a magyarok nagy istenét, engedje meg, hogy közöttünk viraszszon szellemük, hogy legyenek a magyar nemzet ifjúságának őrangyalai és akkor lesz, de legyen is Magyarországon szabadság, test­vériség és egyenlőség. (Percekig tartó éljenzés, taps.) Ezután Sánth­a Mihály nagy hatást keltve el­szavalta a „Talpra magyar”. Utána Horváth Zoltán mondta el a magyar szabads­ágharc történetét. Kö­pösdy Dezső ígéretet tett az ifjúság nevében, hogy szent célja lesz az ifjúságnak Kossuth Lajos politi­kai végrendeletének végrehajtása. Ezután a Kossuth­­nót a hangjai mellett szétoszlott a közönség. Az egyetemi ifjúság délutáni ünnepségeinek sora az Egyetem­ téren kezdődött órakor. Itt gyü­lekeztek újból az aula előtt zászlójuk mellé. A teret egészen ellepte már a közönség, mikor az aula erké­lyén szólásra jelentkezett Brázovay Kálmán joghall­gató, aki sajnálkozással jelentette, hogy e napnak hagyományos ünnepi szónoka, Madarász József or­szággyűlési képviselő beteg s igy nem jelenhetett meg, hogy e helyről méltassa a mai nagy évforduló jelentőségét. Helyette ő rövid, lelkes szavakban ecse­telte március idusának emlékezetét. Hangos éljenzés követte beszédét, amely után Horváth Zoltán joghall­gató a Talpra magyart szavalta el nagy hatással. A lelkes közönség ezután az egyetem zászlaja után megindult a Kecskeméti­ utcán, hazafias dalokat énekelve. A menet a Múzeum lépcsője elé sorakozott, Ónody Jenő joghallgató a Nemzeti dalt szavalta. Utána Vöröss Béla bölcsészethallgató, a Petőfi-em­­léktábla-bizottság titkára lépett arra az emlékezetes helyre, honnan ötvenhárom évvel ezelőtt Petőfi Sán­dor gyújtó dala először hangzott el. Hosszabb be­szédben méltatta e helynek jelentőségét és az ifjúság mozgalmát, melyet három évvel ezelőtt Beöthy Zsolt kezdeményezésére megindítottak, hogy a magyar fő­iskolák ifjúságának adakozásából megörökítsék ezt a helyet. Beszédét az emléktáblát fedő nemzeti­­színű lepel lehullásakor az emléktábla szövegével végezte, — amennyiben — úgymond, — hadd lássa a világ, hogy: A magyar ifjúság állította e táblát az ifjú magyarság lánglelkü énekesének és örök dicsőségének PETŐFI SÁNDORNAK, ki 1848 március 15-ikén délután a magyar szabadság első szabad dalát e helyről szavalta el. — 1900 március 15. — Az egybegyült óriási ünneplő sokaság kitörő - lelkesdééssel kisérte az emléktábla leleplezését, amely után Krizséros Bálint joghallgató saját szerzeményű Ünnepi ódáját szavalta el nagy hatással. A közönség az egyetemi ifjúsághoz csatlakozva ezután a Múzeum-körúton, Kossuth Lajos­ utcán át a Petőfi­ térre vonult, hogy megkoszorúzza a halhatat­lan költő szobát. Díszmagyar ruhába öltözött egye­temi polgárok vitték a babérkoszorút, melynek nem­zeti színű szalagján ez a fölirás volt: Petőfi emlékezetének az egyetemi ifjúság. A szobor előtt álló szószékről Sántha Mihály elszavalta a Talpra magyart, mely után Gebhard Károly joghallgató Petőfi emlékezetéről mondott lelkes be­szédet, azután Horváth Zoltán záróbeszéde fejezte be az ünnepséget. Ezzel a fővárosi nagyobbszabásu ünnepségek véget értek s az azokon résztvett közönség példái rendben oszlott szét. Tüntetés azonban mégis volt. A Petőfi­ térről elvonuló tömeg a Kossuth Lajos­ utcá­ban, a Nemzeti Kaszinó előtt, melynek csupasz falaira nem volt kitűzve a nemzeti lobogó, tüntetést rende­zett. Óriási lármával követelte a zászló kitűzését, s mikor követelésének eleget nem tettek, köveket kezdett hajigálni a Kaszinó ablakaira. A kövek célt tévesztettek, de fenyegették a nagy üveg­táblás kirakatokat, amelyek előtt gyors egymás­utánban gördültek le a vasredőnyök. A tolongó, zajongó sokasággal szemben egyetlen egy lovas­rendőr állott, aki eredmény nélkül ficánkoltatta jobbra-balra a lovát, a tömeget nem sikerült szét­oszlatnia. Ekkor, az ünnepségről jövet, egy hófehér hajú 48-as honvéd ballagott a Kossuth Lajos­ utcán hazafelé. Amint a nép észrevette az öreg harcost, riadó éljenzésben tört ki, a vállára emelte s úgy hor­dozta körül. Végre letették s a 48-as honvéd foly­tatta útját a Kerepesi­ ut felé. A tüntetők is utána mentek s a sarkon aztán szétoszlottak. Ami nem si­került a lovasrendőrnek, az sikerült egy öreg, törő­­dött 48-as honvédnek. Az iskolákban. A fővárosnak csaknem valamennyi iskolájában volt szabadságünnep. A tanárképző intézeti gyakorló főgimnázium önképző köre szép ünnepet rendezett, Imrédy Kálmán megnyitó beszéde és Fekete Károly szavalata után Gerle Sándor mondott ünnepi beszédet, majd Guss­­mann Imre szavalt, végül pedig Négrjesy László és Rádics Ferenc igazgató tanárelnök intézett néhány lelkes szót az ifjúsághoz. Az ünnepet az énekkar fejezte be a Szózat eléneklésével. A budapesti állami felsőbb leányiskola tanárai és növendékei együtt ünnepelték a nagy napot. A meg­nyitó beszédet Szuppán Vilmos igazgató tartotta. Dévay Margit növendék a sajtószabadságról, Vutskics Ilona a jobbágyság történetéről értekezett. Az ének­kar Hackl N. Lajos tanár vezetésével hazafias dalokat énekelt. A II. kerületi felső kereskedelmi iskola ünnepélyét dr. Ürmössy Gyula tanár rendezte. Péter János igaz­gató és Nagyőszi Ferenc tanár méltatta a nap jelentő­ségét. Az ifjúság a budavári honvédszoborhoz vonult, ahol Légrádi Andor megkoszorúzta a szobrot, Keller Lajos a Talpra magyart szavalta. A VI. kerületi polgári fiúiskolában Schneller Lajos tanár vezetése alatt a Himnuszt énekelték. Zettner Ede igazgató mondott beszédet, Kozáry József tanár ünnepi beszéde után a tanulók hazafias költeménye­ket szavaltak. Az V. kerületi főgimnázium ünnepén Trebitsch Lajos, Karmos Sándor és Balla József műkö­dött közre. A VIII. kerületi főgimnázium ünnepén Bochkor Elek, Böngérfy Géza, Csomafay Sándor, Gottlieb Arthur szerepelt. A VIII. kerületi polgári fiúiskola ünnepélyét Elte­­rich Gyula igazgató nyitotta meg. Az énekkar Kontor Elek énektanár vezetése alatt a „Rákóczi-indulót“ adta elő. Az ünnepi beszédet Várady Amadé tanár tartotta. Balogh Károly Vl-ik és Nagy Lajos V-ik osztálybeli tanulók szavaltak. A IX. kerületi felső kereskedelmi iskola ünnepén Fillinger Károly igazgató lendületes megnyitója után dr. Kelen István tanár méltatta a nevezetes évforduló jelentőségét, dr. Slacziány Géza tanár pedig nagy hatással szavalta gyönyörű alkalmi ódáját. Az ének­kar Waldbauer József tanár vezetésével hazafias da­lokat énekelt. A IX. kerületi polgári iskolában dr. Tolnai Lajos igazgató szép beszédet mondott. Böngérfi János tanár lelkes szavakkal adózott Petőfi Sándor emlékének. A VIII. kerületi községi főreáliskolában Felsmann József igazgató szép beszéddel nyitotta meg az ün­nepet, amely után Belaagh László tanár tartotta az ünnepi szónoklatot. A VII. kerületi Kazinczy­ utcai elemi iskolában Rákos István tanító mondott beszédet. A budapesti ágostai evangélikus nép- és polgári iskolában Győri­ Margit énektanítónő vezetése mellett énekelték a Himnuszt, Falvay Antal igazgató lelkes alkalmi beszédet mondott. A VI. kerületi felső kereskedelmi iskolában a meg­nyitó beszédet Lengyel Sándor igazgató tartotta. Az ágostai hitvallású evangélikus főgimnáziumban az ünnepi beszédet dr. Szigethy Lajos tanár tartotta. Egyéb ünnepek. A Tanítók Kaszinójában nagy számban jelentek meg a tanítók a mai márciusi ünnepélyen. Remek beszédben mutatott reá Vajdaffy Gusztáv a márciusi napok hatására, föltüntette azt az eredményt, mi ad-.

Next