Budapesti Napló, 1900. augusztus (5. évfolyam, 209-238. szám)

1900-08-01 / 209. szám

300. ввкт. .Budapest, szerda BUDAPESTI NAPLÓ 1900. augusztus 1. 3 De hát akkor el volna hibázva egész kiindulási pontunk — téves irányban indult volna egész ak­isén­k ? Nem. Az interparlamentáris unió azon logikai épülete, melyet bevezetőleg bemutattam, megtámad­­hatta is ; praemisszája és lényegében igaz, de hallga­tag belevegyítettünk egy föltevést, mely a tapasztalás előtt nem vált be. „A népek érdeke a béke, ostora a háború, így mondánk és igazat mondánk; de hall­gatag és mintegy öntudatlanul, annyira világosnak és szükségszerűnek látszott e toldás — hozzátettük ezt a további gondolatot­­ : „tehát a népek gyűlölik a háborút és szeretik a békét.“ Ez a hallgatag felte­vés pedig még távol áll a megvalósulástól és ezen a ponton inognak épületünk alapjai. Programmunk csak úgy teljesülhet, a közhata­lom népies elemével csak úgy fogunk rendelkezni, ha premisszáinknak e hézagot kitölteni sikerül. Nagy munkát kell e célból végezni, a közszel­lemet új utakra terelni, hagyományos előitéletekből és szenvedélyekből kigyógyítani. Itt van mindenekelőtt a hazafiságnak egy ferde és durva felfogása, mely azt hiszi, hogy az erkölcs és az igazság elveit félre lehet tenni, mihelyt or­szágunkról, annak vélt dicsőségéről vagy előnyeiről van szó, mely nemzete számára nem ismer nagyobb dicsőséget és mit sem kíván inkább, mint azt, hogy a bábom kockajátékában felülkerekedjék. Ezen a téren is tisztázni kell a fogalmakat. Úgy gondolom uraim, a mi fogalmunk a hazafi­­ságról kiállja versenyt a bábom barátainak a felfo­gásaival , mi kik e fennséges erényt minden folttól tisztán akar­uk tartani, bátran síkra szállhatunk azok eszménye ellen, kik azt csak vérbe fürösztve tudják elképzelni. De ha körülnéznek és ha szemügyre ve­szik a vad fanatizmus azon kitöréseit, melyeket utcáin­kon még manapság is látunk, és melyek behatolnak a családi szentségbe is, atyai, sőt anyai oktatás út­ján betolakodnak a gyermek kedélyébe, akkor meg­ismerhetik a munka nagyságát, melyet még el kell végezni, hogy a népjélen a mienk legyen. Mi magunk végezzük ezt az óriási munkát ? Képesek vagynk-e reá? Világos, hogy nem. A mi érintkezésünk a kö­zönséggel sokkal gyérebb, semhogy a lelkeket ilyen új gondolkozási irány elfogadására előkészíthetné: ehez mindennapi invltiáció, állandó és következetes befolyás szükséges, és — a népek tömegéhez ará­­nyítva — sokkal szűkebb körrel érintkezhetünk, semhogy még sikereink is megfelelő kiterjedésben érvényesüljenek. Olyan erőre van szükségünk, mely mindenütt és mindig működik, mely legyőzni képes a tér és az idő akadályait, mely mindenkihez hozzáfér és amely befolyásának folytonosságával a szellemi lustaságot is gondolkozásra ébreszti. Ez a mindenütt és a mindig működő erő nem lehet más, mint a sajtó- és ha ehhez az evidens igaz­sághoz hosszadalmas érvelés útján vetettem el türel­müket, ha a logikai láncolat minden egyes szeménél megállottam, azt csak azért tettem, hogy tételem valódi jellegét kidomborítsam. Nem a sajtó közreműködésé­nek hasznosságát akartam kimutatni,­­ ami irtóztató loons communis volna, de ennek abszolút nélkülözhet­­lenségét a mi szövetségünk alapeszméjének megvaló­sításra, ebből folyólag azt, hogy nincs sürgősebb feladatunk, mint a sajtó közreműködését magunknak biztosítanunk. Hogy erre előbb nem gondoltunk, az valóban csodálatos és csak úgy magyarázható, hogy eddigi illúzióink a sajtóra is kiterjedtek. Amint azt hittük, hogy a népek lelke már velünk van — mert ész­szerűen így kellene lennie — úgy a sajtó támoga­tását is magától értetődő dolognak vettük, és ebben a föltevésben épp úgy csalódtunk, mint amabban. Nem, a sajtó — nem beszélve a kevés számú és csak a hívők körében érvényesülő speciális béke­­sajtóról — az a politikai sajtó, melyből a nagyközön­ség a maga benyomásait és felfogásait meríti, mely tehát egyedül szolgálhatja ügyünket hatályosan, ma még nincs velünk. Mert nincs velünk az, aki ma egy békebarát cikket közöl — talán az alá­írt hírneves író kedvéért — holnap a béke­mozgalmat szokott módon lecsúfolja, aki ma jó­indulatú, holnap lenéző, ma reményt, holnap szkep­­ticismust hirdet; ilyen szeszélyes, intermittens, megbízhatlan támogatással nincs mit csinálnunk. Nekünk következetes és rendszeres, visszaesésektől és ellenmondásoktól mentes támogatás kell, teljes hittel és odaadással ügyünk iránt, ezt pedig mind­eddig a politikai sajtónak egy számbavehető részé­nél sem találtuk. Ennek megnyerése a mi feladatunk. Az anyag reá a sa­tónál bizonyára megvan, amint megvolt a parlamentekben szövetségünk léte­sítése előtt is; a béke eszméjéhez hajlandó elmék bizonyára vannak, és pedig valószínűleg nagy szám­mal a sajtó munkásai közt is; csak öntudatra kell azokat ébresztenünk, a bevett szokásoknak és a kör­nyezetnek befolyásával szemben ügyünk szolgálatára erkölcsileg lekötnünk, hatályos és egyöntetű műkö­dés céljából egy szervezetben egyesítenünk, éppúgy, a­mint mindezt a parlamenti tagok tömegében el­szórtan elvesző elvbarátainkkal tenni kellett. Mihelyt csak néhány lap ebbe a szervezetbe belépett, már van a közönségnek egy része, amely eszméinknek mid­ennapi befolyása alatt áll, és amely mértékben a szervezet tév­ed — pedig épp úgy ter­jedhet, mint az interparlamentáris szövetség is csekély kezdetből emelkedett jelenlegi fejlettségi fokára — mindig több és több elme fog ennek a folytonos pro­agandának engedni: míg végre elérjük azt a nemzeti akaratot, amelyet a béke érdekében megszó­laltathatunk, azt az öntudatos akaratot, mely nem csupán a célt akarja, hanem az eszközöket is és amely életet fog lehelni a béke fenntartására alko­tott intézményekbe.­­ Uraim , nem látják önök, hogy a sajtó ilyen szervezése nélkül csak tovább vegetálunk, de életerős akcióig, programmunknak megvalósításáig, a közhatal­mak népies elemének a béke érdekében való döntő súlya föllépéséig soha el nem jutunk ? Nem érzik, hogy e kiegészítés nélkül a nép hatalmának csak meg­jelenési formáját szerveztük, mert a parlamenti kép­viselet csak ennyi, — de a nép lelkében működő valódi erőket, az ott forrongó eszméket, érzelmeket, aspirációkat, — az ott alakuló meggyőződéseket, tehát azt a lényeget, amelynél egyéb abban a formá­ban meg nem nyilvánulhat, elhanyagoltuk és így a sok parlamenthez hasonlóan, magunk is csak formai életet élünk ? Lehetetlen, hogy ne érezzék és hogy velem együtt ne lássák törekvésünk egy nagy a­érájá­nak, az élet és az erő aerájának a sajtó békeszövet­­ségének megalkotásában. De lehetséges-e ez ? Igenis, lehetséges, mert már megvan hazámban. Amint az interparlamentáris szövetség magyar csoportja az eszmét megérlelte, azonnal a tett mezejére lépett; a magyar sajtó­hoz fordult az emberiség egy nagy eszméje ne­vében, és annak a hazafiságnak a nevében, amely győztessé akarja tenni nemzetét az emberiség szolgálatában kifejtett buzgalom nemes versenyé­ben , hazafias büszkeséggel mondhatom: a leg­többen meghallgattak, a sajtó békeszövetségének magyar csoportja ma már élő tény, működő valóság. Nagy örömünkre szerb barátainktól értesítést nyertünk, hogy példánkat követni készülnek. A­mi lehetséges volt Európa keleti részeiben, miért ne volna lehetséges nyugaton? Uralta ! Semmi nehézségtől sem szabad visszariadnunk, semmi két­ségeskedésnek sem szabad engednünk, mikor an­nak a döntő fordulatnak előkészítéséről van szó, mely ügyünket a jámbor óhajtások talajából átül­tetheti az élő valóság országába. És ha a sajtó­­szövetség kezdetei szerények — ez sem baj, gon­doljunk vissza arra, minő igénytelen volt az interparlamentáris szövetség 12 év előtt és minő tekintélyes szervezetté fejlődött e rövid idő alatt: ha a sa­tószövetség újabb 12 év múlva csak úgy arány­lik az összes sajtóhoz, mint ma az interparlamentáris szövetség az összes parlamentek tagjainak létszámá­hoz, akkor ugyünk diadala biztosítva van. Abban a tudatban ajánlom az interparlamentá­ris gyűlésnek a sajtószövetségre vonatkozó akció megindítását, abban a meggyőződésben kérem cso­portjainkat, hogy ezt tekintsék legfontosabb feladataik­nak, hogy ennek a kezdeményezésnek sikerétől függ ügyünk jövője, ez a siker pedig a mi buzgóságunktól. E francia szószékről, melyre mély megilletődés­­sel léptem és melynek nagy hagyományai e pillanat­ban lelkemet betöltik, m­idenekelőtt önökhöz fordu­lok, francia kollegák. Legyen dicső népük ma és mai ügyünkben is az, ami évszázadok viharain, tűzön, vi­zen át, óriási áldozatok, dicső sebhelyek árán volt, a haladó emberiségnek előcsapatja. Ha ezt a díszes helyet pillanatig mi foglaltuk el, mi, kicsiny, de me­leg szivü és büszke nemzet, mert elsők ismer­tük fel a stratégiai pontot és nem habozhat­tunk azt megszállani, ámde most készségesen engedjük vissza azoknak hagyományos pozíciójukat és teszszük ezt az ügy érdekében, mert ha ideális haladásról van szó, az emberiség Franciaország felé néz és a francia nemzetet akarja élén látni, vagy — ha önöknek így tetszik — nem engedjük át a helyet, de megosztjuk önökkel és a béke ügyének dia­dalmas elhaladásában örömmel és büszkeséggel lát­juk majd lobogni zászlónkat Franciaország zászlaja mellett. A francia nemzet védnöksége alá helyezve ajánlom önöknek a békebarát sajtószövetség ügyét. A beszédet a tetszés és helyeslés zaja gyakran szakította félbe, végül hosszú taps jutalmazta a szó­nokot, akihez seregestől siettek gratulálni a külföldi kollégák. KÜLFÖLD. Bélafrikal lecke. "Winston Churchill ismert hadi tudósító írja a Morning Postban a következőket: Amikor háborút viselünk, rendesen elbizakodottsá­gunk sok vérünkbe és becsületünkbe kerül. Mindig föltétlenül meg vagyunk róla győződve, hogy az ellenség úgy sem mer megtámadni s amint előre­hatolunk, azonnal menekül. Alig láttam harcot, ame­lyet bizonyos tisztek megvető orrfintorgatás nélkül megkezdték volna, mert semmire sem becsülik az ellenséget. Ha pedig vereséget szenvedtünk, min­dig hallottam később dicsekedve emlegetni, hogy az ellenség meghátrált, mielőtt visszavonultunk. A mi csapataink láthatók, az ellenség csapatai láthatlanok s ebből azt következtetik, hogy nem lehetnek sokan. A mi csapataink nagyok, tehát az ellenség fél és menekül, ez az angol katonák és tisz­tek meggyőződése. Ezért az angoloknak nem kell telniök semmitől, nem is kellett sohasem lenni s min­den óvóintézkedés fölösleges. Amíg harcolnak, addig még jól megy minden, de ha egyszer három napos szünet következik, akkor baj van. Az egész tábor unatkozik. A gyalogos tisztek az óvóintézkedéseket mosolyogva hajtják végre s látható rajtuk, hogy megvetéssel gondolkoznak arról, aki ezeket a szobá­­kat előírta. M mindenki befejezettnek tartja a háborút mikor egyszerre megjelenik váratlanul az ellenség s az angol hadi történelemhez egy újabb dicsőséges lapot fűznek.. London, julius 31. A Daily Telegraph jelenti Laure­nxjo-Marquesból 29-iki kelettel. Gurkót, a boer hadsereghez kiküldött orosz katonai attasét, visszahívták. Az attasé tegnap ideérkezett. Sándor király házassága. Belgrád, július 31. A tegnapi fáklyásmenet alkalmával a király teljes katonai díszben állt a földszinti étterem nyitott ablakában, jobbján menyasszonyával. Masim­é asz­­szony rózsaszínű, fekete szalaggal díszített ruhát viselt. Sándor király messzire hallatszó hangon be­szélt. Beszédének az a passzusa, amelyben az Ob­­renovics-ház örökös házassági viszálykodásáról szólt, amely miatt már annyit szenvedett az ország, mély hatást keltett. A király és menyasszonya többszörös hajlongással köszönték meg a nép hódolatát, végül mind a ketten zsebkendőjüket is lobogtatták. A ki­rály beszéde így hangzik: Kedves testvéreim és polgártársaim ! Soha sem jelentetek meg előttem örvendetesebb al­kalomból, mint most, mert ma történt meg az az egyházi szertartás, amely összefűzött egész életemre azzal a nővel, akit szívem mélyéből szeretek. Nemcsak emberi jogom az, hogy élettársat keressek, aki életem bol­dogságát biztosítja, de meg vagyok győződve, hogy a király joga és kötelessége, hogy olyan feleséget szerezzen, aki családi f­ékét visz a házba. Ez a pillanat nagy örömmel tölt el és ha Isten akarja, egész Szerbiára fontos és örvendetes. Ha eddig féreg rágódott orszá­gunk élete táján, ha eddig nem volt semmi nyugta népünknek és nem fejlődhetett sza­badon, annak a királyi házunkban történt viszálykodás az oka. Sokat szenvedtem e miatt gyer­mekkoromban és azt is tudjá­tok, hogy éppen e miatt országunk a meg­lepetések földje volt. Az a meglepetés,amely­­ről most értesítettelek benneteket, az utolsó lesz. A politikának eddig nagy befolyása volt a királyi családnak házi viszonyaira. Ennek véget kell vetni. Az én házamnak nyugodt otthonnak kell lennie. Jöttek hozzám embe­rek, akik azt mondták, hogy vegyem el ezt meg ezt az asszonyt, mások ellenben más nőt ajánlottak. Mindenki a maga ízlése sze­rint való királynét akart, én azonban olyan királynét választok magamnak, amilyent én akarok. Nyíltan állok a nép előtt és meg­nevezem szivem választottját, akiről meg va­gyok győződve, hogy ha élettársam lesz és hogy vele boldogság és megelégedés költözik házamba. Az udvari intrikának egyszer és mindenkorra meg kell szűnnie és Szerbia bizonyosan rendesen fejlődhetik. És ha ma­gánéletemre úgy tekinthetek, mint egy csön­des folyóra, akkor abban a helyzetben le­szek, hogy ötvenszeres tetterővel dolgozhatok országom üdvéért. Köszönöm nektek, hogy olyan melegen üdvözöltétek azt a nőt, akit szeretek. Éljenek az én kedves és hű bel­grádi polgártársaim ! Belgrád, julius 31. Az orosz cár elvállalta az esketési tanú tisztjét Sándor király esküvőjén és képviseletével Man­­zurov belgrádi orosz ügyvivőt bízta meg. Belgrád, julius 31. Csukics tábornok belgrádi hadtestparancsnok Sándor király eljegyzésének proklamálásakor abban a hitben volt, hogy mihelyt Milán exkirály a hitről tudomást szerez, azonnal Belgrádba siet, amikor is a hadtestparancsnok Milán rendelkezé­sére állott volna. Mikor azonban látta, hogy Milán nem jön Belgrádba, arra igyekezett bírni a ka­tonaságot, hogy Milán pártjára álljon. Aznap, mi­kor Sándor király a konokba rendelte a Belgrád­­ban tartózkodó tiszteket, akiket esküjükre és a katonai törvényekre figyelmeztetett, Csukics tá­bornok a belgrádi várban bizalmas értekezletet tartott a hadsereg főbb tisztjeivel, hogy a jelenlegi helyzettel szemben mitevők legyenek? A tisztek legnagyobb része abban a nézetben volt, hogy nyíltan mondták meg a királynak, hogy az adott viszonyok közepe de Milán exkirály főhadparancsnok mellé sorakoznak. Sándor király időközben értesült erről a bi­zalmas értekezletről s ez indította őt arra, hogy az összes katonatiszteket a konokba rendelje s a katonai törvénynyel a kezében erélyes hangon hűséges f­ülükre és a következményekre figyel­meztesse a tisztikart. A király erélyes fellépése hatott s a tisztikar ifjabb tagjai Sándor király pártjára állottak. Ennek következtében Csukics tábornok had­testparancsnok s még vagy tizenöt magasabb tiszt kénytelen volt lemondását benyújtani. A­­ Milán-párti tisztek nyugdíjazása egyre folyik

Next