Budapesti Napló, 1902. február (7. évfolyam, 31-58. szám)

1902-02-01 / 31. szám

Budapest, szombat BUDAPESTI NAPLÓ 1902. február 1. 31. szám.2 tárolja az emberformát. Akiben pedig él ez a hit, az tartozzék bármely felekezethez, áhítattal tekint e jelképekre, amelyeknek jegyében kétezer év óta foly az örök ideál tusája a múló gyarlóságokkal s az eszmének lankadást nem ismerő szentséges munkája. Tessék elhinni, van valami, ami közös kincse minden jó embernek. S tessék elhinni, hogy vannak megkeresztelt pogányok és vannak a szelíd emberszeretet malasztjától megihletett olyan halandók is, akiknek nem volt részük a keresztség szakramentumában. És miért tartsam én magam kozmopolitának? Magyarnak tudom magam. Magyarnak érzem magam. Magyarnak vallom magam. Magyarul gondolkodom. A magyar szónak s a magyar szellemnek vagyok egyik alázatos munkása. Sihederkoromtól mostanáig ami munkát végeztem, a magyar eszmék talaján a szántóvető nehéz munkája volt. Az én szerszámom, ez a piciny acéltoll, igen sok évnek minden áldott éjszakáján ekevassá dagad, amelylyel barázdát húzok a magyar lélek televény földjébe s hintek beléje vetőmag gyanánt magyar érzést és magyar gondolatot, amennyit a mindnyájunk örök Istene hinte nem adott. Miért tartanám hát magam mégis kozmopolitának? Aztán vagyunk ám ilyen sorban sokan zsidóhitű magyarok. Temérdek író, egy csomó poéta, számos piktor, egy egész csapata a szobrászoknak, hozzáadva a színészeket, a tanítókat, az ügyvédeket, az orvosokat, mérnököket s ki nem felejtve az iparost és a kereskedőt sem. Hát aki magyar ezek közül, aki rajongó szeretettel ragaszkodik e hazához, aki e nemzet mivelődését viszi serényen előbbre, akinek magyar agyvelejében magyar szoborokban születik meg a magyar gondolat, aki idegen a világért sem tudna lenni: — mért tartja az magát kozmopolitának? Mert szombaton jár a templomba s nem vasárnap? Mert ima közben nem hajadonfővel áll az Isten házában, hanem a fején tartja a süvegét? Mert imáit nem német, nem oláh, nem tót, nem orosz, nem latin nyelven mondja el a pap, mint a szászok, ruthének, románok, tót lutheránusok és római katholikusok templomában, hanem azon a héber nyelven, amelyen az apostolok hirdették az igét és amely Jézus dntrarotrol vro xrrif . T-Tár parrérlőim és kérek, mérjünk kinek-kinek egyforma mértékkel s a felekezeti momentumot ne zavarjuk össze a nemzeti érzéssel. Az oláhnak van kulturligája, mely Bukarest felé szít. A szász a Gusztáv Adolf-egylet protestáns kozmopolitaságának gyámoltja. A szerbség Omladinája Belgrád felé kacsint. A pánszláv tótok Maticája Prága és Moszkva felé sző szálakat. Az ungvári Szent Bazilegyesület az orosz szinódustól kapja liturgikus könyveit. Bartha Miklós mégis nem ezeket vádolja kozmopolitasággal. Nem Coroianut szidja, sem Korodi Lutzot, sem Polit Mihályt, sem Hurbán Szvetozárt. Hanem a zsidóhitű magyarság fejéhez vágja a kozmopolitaság kemény vádját. Pedig e felekezet tagjai nem vergálnak, nem is vergálhatnak kifelé. Ugyan hova is szítanának? Mért ne borulnának le háladatos szeretettel e magyar haza édes földjére, amely emberi és polgári jogokat adott nekik, amelynek szabadsága az ő erős bástyájuk s az ő legdrágább oltalmuk? Ebben az országban — boldogságos Isten! — mennyi az idegen, aki ezer év óta nem akart s most sem akar magyarrá lenni. A fajmagyarságon kívül az egyetlen tényező, amely itt érezni, dolgozni, áldozni tud is, akar is, szeret is a magyarságért, amely lelki világának minden kincsét örömrepesve viszi be a nemzeti érzés templomába, — mért részesül éppen ez abban a mostoha sorsban, hogy Bartha Miklós által kiparancsoltatik a magyar nemzet közösségéből? Mondjanak tolakodónak, felforgatónak, kozmopolitának, mondjanak akár bélpoklosnak is: én ebből a közösségből ki nem megyek. Mert ez az én szerelmem. És ez az én Istentől adott jussom. Hej, nemes és vitézlő ősmagyar uraim, menjenek önök csak elül. Alázatosan és szerényen utánuk kullogok, akit meglehetősen vegyes érzelmekkel kezdtek hallgatni, mert román is, azonfelül pedig a választásoknál azt a dr. Bamberger Bélát gyűrte le, aki a Háznak gazdasági és jogi tudásával egyik oszlopos tagja lehetett volna: — egy csapásra eloszlatta az ellene hangolt képviselők indulatát s megnyerte magának a legteljesebb elismerést. Mert ez a román nemzetiségű, de igaz szabadelvű és magyar képviselő a magyarságba való föltétlen és a teljes beolvadást hangoztatta, elítélt minden nemzetiségi túlzást és emelt hangon hirdette, hogy a legdrákóibb eljárás is helyén van azokkal szemben, akik a haza egysége ellen agitálnak. Tapsolt neki az egész Ház. Csak Barabás Béla tamáskodott. — A románok közt beszéljen így! — Ott is ezt mondom — felelte Papp József és méltán aratta le a legnagyobb elismerést, mely a t. Ház talajából nemzetiségi képviselő számára valaha termett. Elegáns és finom volt egy másik szűzbeszéd, a függetlenségi dr. Krassnay Ferencé. A szélsőbal régen adózott annyi elismeréssel új tagjának, mint neki és rokonszenves figyelemmel hallgatták a többi pártok is. Legtöbb érdeklődéssel a mai ülés utolsó szónokának, gróf Zselénszky Róbertnek felszólalását várták. Ez a várakozás nem volt mentes minden pikantéria reményétől. De lojálisan illik konstatálni, hogy gróf Zselénszky Róbert a jobb értelemben vett várakozás kielégítésére vállalkozott s felszólalásának higgadt, nyugodt és mérsékelt hangja nagyon jól hatott. A beszéd tartalma se volt provokáló s legföljebb két megjegyzést kell reá tenni. Amit gróf Zselénszky Róbert a minimális és maximális tarifákról mondott, aligha fog megvalósulhatni, sőt abban a hitben vagyunk, hogy az nem is illeszthető a kormány vámpolitikai koncepciójába. És nem hiszünk annak megvalósíthatásában sem, amit gróf Zselénszky a fedezetlen határidőüzlet eltörléséről mondott. A játékot ki lehet kezdeni, de az üzletet nem. Mi tehát úgy vélekedünk, hogy a határidőüzlet visszásságait igenis le fogják nyesni, de magát a legitim üzletet megfojtani nem szabad és nem is lehet. Egyebekben azonban gróf Zselénszky mérséklete jó hatást tett minden irányban s az elismerést ezért lojálisan meg kell néki adni. Holnapra a Ház más napirendet szabott magának s a budgetvitát csak hétfőn folytatja. A kétségbeesés bizonyosságával értették meg mindannyian, hogy eltévedtek. Iszonyú rémület fogta el őket. Hátukkal kifelé, megtörten állottak körben, ahogy a lovak bújnak össze, amikor a mennydörgés a halálfélelem ösztönét kelti föl a vérükben. Az egyik lány leült a hóba. Arcát a sáljába temette és hangosan sirt. — Nem tudok már menni ! — mondta. Az egyik férfi lehajolt hozzá. — Ne sírj! — mondotta. — úgy sem használ! Arra a lány odahajtotta fejét a férfi térdére s föl sem nézve halkan mondotta: — Tudod, hányadán vagyok! Egy pillanatra csend volt, aztán megszólalt a férfi. — Tavaszra meg akartunk házasodni — mondotta mintegy magyarázatul. Egyetlen gyalázó szó, semmi tréfálódzás nem hallatszott erre a vallomásra, még a másik két lány se szólt semmit. Azt a lányt azonban a kedvese és egy másik fiú fölemelte. — Mennünk kell! — mondották — különben megfagyunk. És tovább mentek, bal felől szélmentében, abban a makacs reménységben, hogy partot találnak. Partot, hogy eligazodhassanak, merre vannak. Partot, hogy legalább egy fa, vagy havas bokor, egy kő, amelyre ráismernek, vagy valami domb, amelynek a lejtője ismerős nekik, újabb erőhöz juttassa őket a továbbmenésre. Semmi, csak mélységes hó, amelyben minden lépés erejüknek utolsó maradványát veszi el, amelynek közepette a vad szélnek minden tombolása csak a sírról beszél, a sírról, mely a kétségbeesés bizonyosságával mindannyiukat el fogja borítani. S a férfiak, mint az emberek, akik kétségbeesett küzdelmet folytatnak a halál ellen, átkozódásba s a lányok rajongásba törtek ki. A férfiak elátkozták a pillanatot, amelyben a nőket magukkal hozták, s a nők siránkoztak, amiért rábízták magukat a férfiakra. A magányos tizenhétesztendős úgy sírt, mint a gyermek s nem tudta megérteni azt a vad tombolást, ami körülötte kitört. Ki volt a hibás? Ki bolondította ki őket erre a veszedelmes útra? Szidalmazások és vad szavak hangzottak a vihar közepett, amely szakadatlanul dühöngött és hótömegeket sodort le a magasból, mintha csak valami mérhetetlen hótenger volna, amelyből szakadatlanul merít. És miközben az eltévedt fiatalok továbbmentek, mindig csak ugyanabban az irányban, a vad szavak is elhaltak ajkukon. Elfelejtették, hogy a sorsukon érzett keserűség gonosz szavakat mondatott velük s amikor megjött a nagy kimerülés s leroskadtak a hóra, akkor a párok fölkeresték megint egymást s a legszerencsétlenebb nő közöttük a nagy szál legény nyaka köré fonta a karját, mintha nyár szakán egymagukban ülnének künn a berekben. Ekkor a nagy csöndességben felhangzott a pár nélkül való tizenhét esztendős szava, s mindannyian némaságba merültek, mert hallották, amint a fiú imádkozik: " Isten, ki a mennyekben vagy!". Lassan, egyhangúan mondotta a régi imádságot, amelynek szavaira nemzedékek fájdalma vált már enyhületté. Kezében sapkájával ott ült a gyerek a szélvihar közepett és nem érezte, mint halmozódnak feje fölé a hótömegek és borulnak rá mindent kiegyenlítő fagyos takaróként ezekre a fiatalokra, akik soha többé nem érhették el a partot, amelyre áhítoztak. Reggel rájuk akadtak, amint ott hevertek a jégen, hóval borítva, holtan. Vagy egy mérföldnyire feküdtek künn a tengeren. Szél mentén haladtak, de miközben a part felé törekedtek, az áruló szél irányt változtatott és lépésről-lépésre messzebb vitte őket a meneküléstől, otthonuktól. A budgetvita, Budapest, január 31. Ma volt az első nap, mikor a budgetvita folyamát semmiféle incidens sem zavarta. A vita igy csöndes volt, de azért éppenséggel nem érdektelen. Mindjárt gróf Benyovszky Sándor igazi emberszeretettel szaturált felszólalása után, melyet a szélsőbal őszinte tetszéssel jutalmazott: a legkel A képviselőház ülése január 31-én. — Kezdete délelőtt 10 órakor. — Elnök: Gróf Apponyi Albert. A kormány részéről jelen vannak: Széll Kálmán miniszterelnök, Lukács László, Wlassics Gyula, Cseh Ervin. (Elnöki bejelentések.) Elnök bemutatja a Kúria átiratát ítélettel együtt, mely szerint a Zichy Jenő gróf képviselő választásának érvényessége ellen beadott kérvényt a Kúria elutasította. , Lukács László pénzügyminiszter: Beterjeszti a jelentést Sopron szabad királyi város részére az 1896: XXIl. t.-o. 5. §-a alapján engedélyezett rend, kívüli házadómentesség tárgyában. Kammerer Ernő eladó: Benyújtja a pénzügyi bizottság előterjesztését s az állandó országház építésének 1900. és 1901. évi elhaladásáról szól A költségvetés. Gróf Benyovatky Sándor szerint a költségvetés ugyanabban a hibában leledzik, mint az előző évek költségvetései. Az előre nem látható kiadásokra semmi előirányzás nincsen. A pénzügyminiszternek mindig egy bizonyos összeget kellene előirányoznia az előre nem látható kiadásokra, (úgy van, ügy van, a szélsőbalon.) Elismeri, hogy más államokban is van gazdasági válság, de ily nagyfokú, oly nagyterjedelmű mint nálunk, nincs. Gazdasági válság lesz nálunk mindaddig, míg a kormány az önálló vámterületet be nem hozza. Ezt kívánja különösen mezőgazdaságunk. (Helyeslés a szélsőbalon ) Elkerülhetetlen szükség az önálló vámterület. A nép túl van terhelve adókkal. A községi pótadó mindenütt folyton szaporodik, pedig ezelőtt számos község és város volt, ahol a pótadót csak hírből ismerték. A fogyasztási adók szintén magasak. Sürgeti az adóreformot. A rejtett fölöslegek felét legalább a kisbirtokosok nyomasztó helyzetének javítására kell fordítani. Ha nem segítenek ezen az osztályon, vagy koldusbotra jut, vagy pedig kivándorol. Addig segítsünk tehát rajtuk, míg nem késő. (Helyeslés a szélsőbalon.) A telekkönyvek rendezetlenek nálunk, de különösen a kisgazdák telekkönyvei. Ezen segíteni kell. A gazdának két hitelforrása van csak: a takarékpénz.