Budapesti Napló, 1903. május (8. évfolyam, 119-148. szám)
1903-05-01 / 119. szám
110. szám. Budapest, péntek BUDAPESTI NAPLÓ 1903. május 1- hoz. Azt mondta Eötvös Károly, hogy ha a szekér kátyúba kerül, aki a szekér tetején ül, nem zökkentheti ki. Le kell szállnia a szekér tetejéről. Szóval: szálljon le Széll Kálmán. De a jó kép nem festi jól a helyzetet. A szekér nem került kátyúba, csak rakoncátlan gyerekek kapaszkodtak a küllőibe. Azokat pedig nem úgy kergeti el az ember, hogy leszáll, hanem úgy, hogy a kezükre üt, ügy bizony. A beszéd során különös incidens okozott nagyobb felfordulást. A vajda arról beszélt, hogy nem kell ócsárolni a vidéki küldöttségeket. Báró Kaas Ivor a nyilatkozathoz kapcsolt egy kis vádacskát, azt mondván, hogy „ezek a küldöttségek nincsenek megfizetve, mint az egyházpolitikai vita idején a torontáli küldöttség volt“. S ekkor hirtelen nagy zaj támadt, melyből kihallszott a néppárt ingerült kérdése: — Kire mondta ezt, honvédelmi miniszter úr? A lárma teljes volt, de a néppárt oszlopán túl az ellenzék még nem is sejtette, hogy miről van szó. Annyit látott csak, hogy a néppárt indulatosan ostromolja báró Fejérváry Gézát s ha már ennyit látott, hát szívesen segédkezett az ostromban. Aztán a néppárt megsúgta a graváment. Átszólt a szélsőbalhoz, hogy a miniszter közbekiáltott volna. ■— Mit? — Azt mondta, megvetni való! — Ki megvetni való ? Mi megvetni való ? A küldöttségekre mondotta? Hát így is szabad beszélni ? Ezer indulatos kérdésben fakadt ki az ellenzék dühe. — Rendre kell utasítani a minisztert ! Már a padokat verték s Lengyel Zoltán szöcskelépésekkel vitte szét a muníciót az egész sereg számára. Csináljunk éjjeli ülést! Csináljunk zárt ülést! Csináljunk botrányt! Közben egyre hangzott: — Rendre kell utasítani a minisztert! — Szólítsa fel az elnök úr a minisztert, hogy ismételje meg közbeszólását! Az elnök alig tudott rendet csinálni , minthogy az ellenzék nem érte be vele, hogy a honvédelmi miniszter tiltakozott ellene, mintha ő közbeszólt volna. Apponyi öt percre felfüggesztette az ülést. De a folyosón is folytatódott az izgalom. Zboray Miklós azt állította, hogy ő hallotta a miniszter közbeszólását, világosan azt mondta: lutheránus néppárti megvetni való! Fejérváry és akik körülötte ültek, erélyesen tiltakoztak s a van e rokonszenves művész ellen. Amit 407. számú képén produkál, az hihetetlen hanyatlásnak vagy nagy gondatlanságnak a jele. A kép túltömött, levegőtlen, kegyetlenül rideg s elnagyolt, pedig alsórendű lényeknél, arab csendéleteknél a technika szinte öncél. Magyar-Mannheimer Gusztáv gyűjteménye a legellentétesebb technikákat egyesíti magában, a művész hangulata s tárgyválasztása, sőt a szerint, amint vásznon vagy fán kezdi a képet. Föltétlen virtuóza az ecsetnek, rajztudása bámulatos s mintázása kifogástalan. Sok helyről szerezte tudását, de legjobban kilátszik művészetéből az olasz vonás. Ez annyira látszik Thebeni Szent Pálján (403), ezen a kétségbeejtően biztos rajzú és festésű öreg remetén, hogy ki lehetne cserélni a reneszánsz legvirtuózabb olasz művészének képével. Tájképének zöldjében van valami különös nedvesség, készakarva való mélyítés, mint a Hobbema képein. — A XII. terem a legszegényebb az egész magyar osztályban. Kárpáthy Rezső két nagy képe (egyik Tavasz a Quarnerón, a másik pedig jelenet Psyche életéből) nagyon gyönge s mint fantázia eléggé naiv. Juszkó Béla lovai, Rima tartalékosa, Pataky László pompásan megrajzolt harcoló lovasai és Keszthelyi Sándor tanulmányfeje (617) azonban ugy-ahogy megmentik e terem becsületét. Keszthelyinek önarcképe tudvalevőleg megnyerte a Harkányi-díjat is, amit ez a finom munka meg is érdemelt. Simay Imre, ez a Münchenben élő fiatal magyar művész kollekciója a tárlat egyik szenzációja. Mint állatrajzoló máris egyenrangú a legnagyobb angol művészekkel. Szerencse, hogy a zsánerét hamar megtalálta, s e téren még a külföldön is nagy hírre fog vergődni. Megnyerte a Wahrmann-díjat s apróságait egyremásra veszik nemcsak a műértő közönség, hanem a művészek is, ami legjobb dokumentuma az ő nagy művészetének. miniszter határozottan kijelentette, hogy egyáltalán nem szólt közbe, csak az igazságügyminiszterrel beszélgetett s lehet, hogy a beszélgetés egyik foszlányát hallotta Zboray. Erre a szélsőbal abbanhagyta a dolog firtatását. Ha nem a küldöttségeket bántotta a miniszter, mással nem törődik. Ha valaki sértve érzi magát, kérjen magyarázatot vagy provokálja a minisztert. Ez magánügy. A néppárt egy kisebb részén kívül tehát más nem viharzott már, de azért Eötvös beszéde után az ügy még szóba került. Báró Kaas Ivor nyílt ülésben kért felvilágosítást. Báró Fejérváry Géza azt mondta, hogy nem szólt közbe, meg nem történt közbeszólást tehát nem magyarázhat. Hát ki hallott valamit? — Én! — szólt Zboray. S bár Kaas is, az elnök is elintézettnek vette az incidenst, Zboray Miklós személyes kérdés címén minden áron bele akart még szólni. Az elnök eleinte nem engedte meg, de Zboray makacskodott és új címen szót kért, szóhoz is jutott. S akkor megismételte azt, amit már a folyosón is elmondott, de maga is megjegyezte, hogy azt már nem meri állítani, hogy a miniszter megjegyzése közbeszólás volt. A többség felzúdult. — Mi ez? Hát magánbeszélgetéseket fognak már feszegetni? Micsoda új módi ez? Parlamentben vagyunk ? S ha már ez az incidens is ártott a vajda sikerének, még jobban ártott neki Darányi Ignác rövid beszéde, mely önérzetesen és meggyőző igazsággal utasította vissza a nyilvánvaló ferdítéseket és inszinuációkat. A miniszter mai beszédét már szándékosan se lehetett félreérteni. Erős és önérzetes nyilatkozat volt, melyet a többség zajosan megtapsolt. Két óra volt már. A honvédelmi miniszter válasza lett volna még napirenden, de elhalasztották. S Apponyi a holnapi napirendre nézve akart javaslatot tenni. Ekkor fölemelkedett Kossuth Ferenc. Az utolsó órában még egy komoly figyelmeztetést akar a kormányhoz és a többséghez intézni. Álljanak meg a nagy felelősség előtt. S emelkedett hangon kezdte kivágni nagy kérdéseit: — Hát nem akarják önök megengedni a komoly munkát?. A többség összecsapta a kezét. — Mi nem engedjük? — Hát (folytatta Kossuth) nem akarják önök a nemzetet visszavezetni a munka mellé, a béke áldásaihoz ? — Mi nem akarjuk? — hangzott újra a többség csodálkozása. S ez igy ment szakadatlant Minden kérdésre önként kínálkozott az ellenkérdés s végül Kossuth Ferenc eljutott a tromfhoz. Azt mondta: — Önök mutogatják ugyan a szegény népnek a kenyeret, de azt akarják, hogy szuronyok között nyúljon utána! Széll Kálmán miniszterelnök nemes hangon válaszolt. Nemaknázta ki Kossuth beszédének formai és tartalmi gyöngéjét. Nem akart ebben a komoly órában olcsó hatást keresni, találni. Az ország színe előtt, nyíltan és egyenesen, emelt fővel hirdette álláspontjának igazságát. Minden mesterségesen csinált hangulattal szemben megállapította, hogy a kormány az állami élet egész területén teljesítette és teljesíti kötelességét, azt pedig nem hagyja magára diktálni, hogy az ország biztonságáról csak utolsó sorban legyen szabad gondoskodnia. S a helyzethez illő emelkedettséggel hirdette a nemzetnek: — Egy gát mellé vagyok állítva s nekem kell rá vigyáznom, hogy az elemek dühe a gátat keresztül ne szakítsa. Ha én most, e viharban, megszökném őrhelyemről, akkor érdemelném meg a nemzet és a história elitélő szavát. Állok a gát mellett és őrhelyemet nem hagyom el! A hatalmas nagy többség percekig tartó tapssal és éljenzéssel tüntetett a miniszterelnök mellett sa karzati közé láthatta, hogy ez a tüntetés ékesebben szólt minden szavazásnál. A szélsőbal azonban még tartogatott valamit. Hiszen nem hiába helyezte el a karzaton az ifjúságot és nem hiába készülődött erre a napra. Híre is járt, hogy a mai ülés el fog tartani éjfélig, mert a szélsőbal a legeslegutolsó percig ott akar maradni az országgyűlésben, mindig és minduntalan felajánlva valamelyes módját az ex-lex elkerülésének. Ezt a tervet akarta szolgálni, (mindjárt megmondjuk, hogy nagyon szerencsétlenül) Rátkay László. Felállította azt a pokolian naiv tételt, hogy holnaptól kezdve nincs felelős kormány. Azt az indítványt kapcsolta e naiv tételhez, hogy a Ház ennélfogva függeszsze fel tanácskozásait, míg az új felelős kormány helyét el nem foglalja. Ez volt az indítvány. Csudálatosan jóízű nevetéssel fogadták. Kacagva mondták százan is: — Hiszen holnaptól kezdve kell csak igazán a felelős kormány! — Kit fognak akkor felelősségre vonni? ■— Az ellenzék akarja, hogy a parlament az ex-lex alatt ne legyen permanenciában. Rátkay és a szélsőbal csakhamar kénytelen volt átlátni, hogy ez a sakkhúzás hihetetlenül bolond volt. No ezzel ugyan aligha lehet valakit megijeszteni! De Rátkay csak mosolygott. Tartogatott ő még valamit. Azzal a kéréssel fordult Apponyihoz, hogy az elnöki pártatlanság eszményi karakterének megóvása érdekében az ex-lex tartamára lépjen ki a szabadelvű pártból, mert ha nincs felelős kormány, megtörténhetik, hogy a koronának az elnök útján kell érintkeznie az országgyűléssel. Ne tartozzék tehát az elnök semmiféle párthoz, álljon igazán a pártok fölött. Ez akart a kelepce lenni. Ezen a ponton remélte az obstinkció a slágert. Nohát, ez ütött még csak igazán balul ki. Gróf Apponyi Albert hatalmas nyilatkozattal irta be nevét a parlament történetébe. Kőbe kellene vésni minden szavát, mert a komoly helyzethez illő is volt, méltó is volt. Elsősorban a pártok fölött álló elnöki székből tiltakozott az új tan ellen, mintha holnaptól kezdve nem volna felelős kormány. Kétszeresen felelős kormányra van szükség! Tiltakozott a tanácskozások felfüggesztése ellen. Most kétszeres ellenőrzésre van szükség. Aztán pedig a hozzá intézett felszólításra megkapó lendülettel felelte, hogy az elnöki pártatlanságra nemcsak az ex-lex alatt, de mindig szükség van. Nem is mondta soha senki, hogy ő nem volna pártatlan. Soha őt senki befolyásolni nem próbálta, nem akarta. De politikai függetlenségét minden oldallal szemben megóvja. — Ha nem bíznak pártatlanságomban, ám tegyenek ellenem bizalmatlansági indítványt. Biztosíthatom a t. Házat, hogy nekem egy kisebbségi vótum is elég lesz. Ha nem bírom minden párt bizalmát, akkor itt nem lehet helyem. Az egész Ház tapsolt s még a karzatokon is meglátszott a szárnyaló, forró szavak erős hatása. A szélsőbal is tapsolt s Rátkay észrevette, hogy egészen, de egészen magára maradt. A kitűnő terv dugába dőlt s Rátkay szokatlanul halk hangon jelentette ki, hogy ő is föltétlenül bízik az elnökben. Valami mentséget mondott, de a karzati ifjúság nem tüntetett. Mert bizony nem az obstrukció mellett kellett volna tüntetnie. Még egy utolsó kísérlet volt tartalékban. Azzal Lengyel Zoltán akart megpróbálkozni. Felugrott. abban a pillanatban az egész szabadelvűpárt kihúzódott a folyosókra. Lengyel Zoltán az ajkait harapdálta. Kubik Béla keserűen szólt a kivonulók után: — Majd visszafizetjük mi ezt! Háromszor veszi ezt kedden Ludas Matyi vissza! Ludas Matyi, akarom mondani Lengyel Zoltán pedig rettentően megfogyatkozott hallgatóság előtt azt mondta, hogy mikor az ország belemegy az ex-lexbe, ő kölcsönveszi Szentiványi Árpádnak a szabadelvű párt mai alelnökének négy esztendővel ezelőtt, az első ex-lex küszöbén mondott szavait. S felolvasta Szentiványi Árpád akkori beszédét. De ez sem ütött be. Szentiványi Árpád nagyon röviden válaszolt. Nem magyarázta a rácitált beszédet, de azt mondta, hogy az is más világ volt s a mai is más. Ivánka Oszkár pedig, aki már Rátkay visszafelé sült beszéde alatt is azt kiáltotta át, hogy ez csupa merő okvetetlenkedés, most tüntetve kifelé indult s hangosan jegyezte meg: — Piszkálni tudnak csak, egyebet semmit! Semmit. A sok tervből egyik sem sült el. Eötvös ma nem volt olyan sláger, mint rendesen.