Budapesti Napló, 1903. július (8. évfolyam, 177-207. szám)
1903-07-01 / 177. szám
s Budapest, szerda BUDAPESTI NAPLÓ 1903. Julius 1: itt, szám, nek a fele sem tréfa. Ezt az uj kormányelnöknek a saját pártjával kellett volna előbb elintéznie. Ha előbb nem, hát a tegnapi értekezleten. Ha ott sem, hát egynémely oszlopos pártember megkérdezésével és kapacitálásával. Hogy Kossuth Ferencet beavatta titkába s a saját pártját nem, még csak tetézi a sérelmet. Azt a törvényt pedig nem lehet amúgy per sundam-bundam agyonmódosítani. Mert nem holmi múló szeszély, vagy oktalan ötlet bírta rá a törvényhozást annak az elvnek törvénybe iktatására, hogy idegen államokkal szerződéses tárgyalások az új autonóm vámtarifa elkészültéig nem indíthatók. Ezt a nemzet 1899-ben kompenzációul kapta azért, hogy a vámközösségi állapotot a viszonosság alapján 1903 helyett 1907-ig ígérte fenntartani. A nemzettől ez nagy engedmény volt, amelynek fejében Széll Kálmán három becses dolgot hozott neki: az összes gazdasági egyezmények lejárati határidejének egy időpontra esését, az autonóm vámtarifa revízióját s végül azt, hogy a nemzetközi kereskedelmi szerződések dolgában az új vámtarifa elkészültéig tárgyalás nem indítható. S oly becses volt ez az utóbbi vívmány, hogy a magyar törvényhozás azt külön szankcióval látta el. Mégpedig igen súlyossal. Kimondta, hogy e rendelkezés megsértése olybá fog vétetni, mint ha Ausztria a viszonosságot sértette volna meg, s Magyarország e sérelem ellen a vámsorompók rögtönös felállításával védekezhetik. Hát ezt a garanciális törvényt akarja az új kormányelnök törvényhozási után nullifikálni.Nyilván úgy gondolkodik, hogy Széll Kálmán elment, rongygyá téphető tehát az a Széllformula is, amelyet az osztrák kormány és sajtó ötödfél év óta tajtékzó haraggal emleget. Hát ebbe nem lehet belemenni. Mert ha Magyarország megnyugszik benne, akkor ingyen adta meg 1899-ben Ausztriának az egyoldalú intézkedéssel fenntartott vámközösség négyévi meghosszabbítását. És akkor a mi törvényhozásunkat egyszerűen becsapták, mert Ausztria már élvezi javában a mi szolgáltatásunkat, a nekünk ígért ellenszolgáltatást pedig most szimpliciten kiütik a kezünkből. Mikor Széll Kálmán hazahozta ama garanciákat, az egész parlament zajos tapsai tolmácsolták neki a nemzet elismerését. S most Magyarország parlamentjétől hogyan várhatja gróf Khuen-Héderváry, hogy kiszakítja a törvénykönyvből s a szemétdombra hányja ugyanazt a garanciális törvényt? Túl a Dráván talán kapható ilyesvegyeskereskedésbe, midőn a bolt hátuljából egy kaftános, dinnyesipkás ember sietett felém s gyorsan pörgő beszédben kérdezte tőlem: mi tetszik? "Veszek-e lovat, kőszenet, háztelket, régi pénzeket vagy cséplőgépet? S még egy sereg tárgyat emlegetett, miközben egyre sodorgatta halántékfürteit. Alig bírtam szabadulni. S hogy nem fogott rajtam semmi sem, kalauzul alálkozott Jassy városában, mivelhogy rögtön ráismert bennem a jövevényre. Elhajlítottam magamtól minden szíveskedést, mert vajmi könnyen esik meg, hogy idegenben, de főkép Oláhországban zsidónak, pláne zsidó újságírónak nézik az embert. Mert amoda lenn az urak nem szeretik az elfogulatlan szemet, amely elé az ő rózsaszín brillájukat tűznék, hogy olyannak lássa Oláhországot, mint aminőnek kéne lennie. S e részt jobb nemzeti politikát is folytatnak mint a magyar, aki hihetetlen egykedvűséggel vagy dölyfös lenézéssel veszi, ha az ő országát s nemzetét a tudatlanság s ferdítő gyűlölet türelmetlennek s barbárnak tünteti fel a nagyvilág előtt. Magam bolyongtam tehát keresztül-kasul ezen a rongyos városon, ősi fészkén a víg emlékezetű Kuza-nemzetségnek. Hej, de bolond éjszakák is estek itt hajdanában! Másnap estig s innen túl újabb hajnalpirkadásig állt a bojár urak nagy jókedve: állt, ült és táncolt. Le nu au salon itt is, de nem a művészet okáért. Sok pénz, semmi politika, így mulattak európai Golcondának hercegei, akik a gothai almanachban ugyanazt a rangot foglalják el, melyet a tengerészet levéltáraiban a svájci admirális. Évek előtt Mr. Jos francia orvos, aki Jassynak előkelő házaiban fordult meg, színes cikksorozatban emlékezett meg erről a meseországról. Leföltötte a maga valója szerint s oly híven, hogy mind az oláh princek és hercegasszonyok mire többség és közlelkiismeret. Itt, a Duna partján más világ járja. Az új kormányelnök ma azzal a furcsa csattanóval fejezte be felolvasott programmját, hogy mielőbb köztudattá kell válnia, „hogy Magyarország erős és van“. Ennek a mélységes axiómának kissé horvátos izó a szókötése. Magyar ember ezt úgy mondta volna: „váljék köztudottá, hogy van egy erős Magyarország“, mert ha Magyarország erős, akkor eo ipse van, sőt van akkor is, ha gyenge. Ám most ne grammatizáljunk. Hanem váltsuk foganatos valósággá az új kormányelnöknek furcsán fogalmazott axiómáját. Mutassuk be, hogy van csakugyan egy erős Magyarország. Ne engedjük tehát törvénykönyvünkből kitépni azt a lapot, amelyre a gazdasági függetlenségnek egy biztosítéka van ráírva. Mert ha az a lap eltűnik törvénykönyvünkből, akkor Ausztria a markába nevet s a történelem fel fogja jegyezni erről az országról, hogy balek volt vagy bárgyúságból, vagy gyávaságból. Utóirat. A Kossuth-párt értekezletéről most röppen íróasztalomra a hír, hogy Kossuth Ferenc, párthívei heves szemrehányásainak ostroma közepette, keserűen és töredelmesen meggyónta, hogy a paktum csinálásakor nem ismerte sem a saját pártja, sem a választók hangulatát. E beismerés után a pártvezér, aki tegnap még diadalról beszélt, lemondott elnöki állásáról és otthagyta a gyülekezetet. Tehát elnökválság a függetlenségi párton. És tehát a megtorló nemezisnek egy újabb áldozata. Széll Kálmán lemondása óta mennyi bukás! Tisza István elvetélt miniszterelnöksége. Fejérváry Géza rideg elbocsáttatása. Khuen-Héderváry siralmas debütje. Kossuth Ferenc távozása a pártvezéri polcról. Megbomlott kormánypárt. Éles visszavonás az ellenzéki táborban. Ah, van tehát egy erkölcsi világrend, melyet büntetlenül megbolygatni nem lehet. Valóban a végzet felvette a készfizetéseket. És fizet jobbra, fizet balra, fizet felfelé, fizet lefelé. És fizetni fog mindenkinek. Viharos bemutató. Budapest, június 30. Mikor az emberek túlestek a majd ötödfélórás ülés szenzációján, levertség és kínos töprengés ülte meg a lelkeket. Akik ezelőtt kilencedfél évvel átélték a Bánffy-kormány bemutatkozásának szintén nem utolsó különösségeit, még azok is megegyeztek abban, hogy gróf Khuen-Héderváry Károly parlamenti székfoglalása példátlan a parlament történetében. Az elején úgy volt minden, mint a hasonló nagy alkalmakkor szokás. Az ország háza előtt izgatottan gomolygó sokaság lepte be a teret. A karzati jegyekért hetek óta folyt ostrom ma adta ki a mérgét. Ilyen megrohanás nem volt még az új háznagyi hivatalban. Persze ma már minden roham meddő volt, mert minden helyet lefoglaltak már a múlt héten. Az ostromlók csalódottan nézték a belépőjegyek boldog tulajdonosait, akik már nagyon jókor siettek elfoglalni helyüket, valamint a képviselőket is, akik szintén siettek, noha ebben a pillanatban egészen biztos még a helyük. Mintha valami ideges nyugtalanság kergetné őket, megtudni, mit hoz a jövő pillanat ? Egyelőre nem hozott egyebet túlfeszített, lelkendező várakozásnál, amely kimondhatatlanul hosszúra nyújtotta a pillanatokat, perceket, negyedórákat. Lomhán cammogott az idő féltizenegyig és ezalatt a folyosó, az ülésterem, a karzatok, sőt a Ház irodái is valami kivételesen nagy felfordulás képét mutatták. A terem zsúfolt félkörének nemcsak az üres elnöki dobogó és a gazdátlan miniszteri székek adták meg a fejetlenség bélyegét, hanem az a bizonyos ismeretlen valami, amelyet meglátni, meghatározni, megfogni senki sem tud, amely mindenkit nyugtalanít . . . Nem lett megnyugvás arra sem, hogy gróf Apponyi Albert a mára kirendelt három jegyzővel, Nyegre Lászlóval, Hertelendy Lászlóval és Rátkay Lászlóval helyet foglalt az emelvényen- Zsibongás nyomta el a csengetyű szavát és alig lehetett hallani az elnököt is, egy kicsit tán azért, mert Apponyi hangjának ma hiányzott valami az érces erejéből. A kháosz tompa dübörgésében szinte jólesik, mikor éljenzéssel köszönt a szélsőbal valami elkésett kérvényt a katonai javaslatok ellen, meg mikor derültség fogadja Zmeskál Zoltánnak szabadságkérő levelét. Lehet, hogy a zsivajban Lengyel Zoltánnak hallották az öreg néppárti nevét, ezért nevettek igen sokan. De kiderült nemsokára, hogy a másik Zoltán itt van, sőt itt vannak az összes többi Zoltánok, itt vannak, meg nem fogyva és le nem szerelve . . . A miniszterek ezalatt a háznagy szobájában gyülekeztek. Mikor benn, a teremben az utolsó jelentés is elhangzott, megjelent az elnöki dobogó íme, a székesegyház. Kívül virágos fogatok, az egyik hintónak még a kerekei is rózsával voltak körülfonva. Virágos volt a csinos kocsis, a takaros inas és virágos az ostornyél, meg rózsa virított a délceg táltosok füle mögött is. Ezek hozták a menyasszonyt. Tehát esküvő. Némettel vegyes francia beszéddel fordultam az inashoz, láthatnám-e a szertartást? — Sohase kínlódjon az ur, mondá tiszta magyarsággal a díszes inas. Ugye hogy, instálom, magyarnak méz’tat lenni? — Az vagyok, felelém örvendő meglepetéssel. Hát maga magyar? A kocsis barátja is az? — Vagy igen. Székely fiúk vagyunk, a kocsis a testvérbátyám. — Az ám! Hiszen hasonlítanak is egymáshoz, mondom. Amire a kocsis barátságosan biccentette meg a cilinderes fejét. Nem volt érkezésem folytatni a beszélgetést. A fiúnak arra a biztatására, hogy egy lei borravalóért akár a pátriárka székébe is ülhetek, elköszöntem idegenbe szakadt hazámfiaitól és egy lei árán valamelyik vice-egyházfi csakugyan kényelmes helyhez juttatott, ha nem is éppen a szentszék pirosbársonyos öblébe. Emitt meg olyan nyomasztó chypre-illat ömlött szerte, mely még a tömjénfüstnél is jobban csavarta volna meg az ördög orrát, ha innen úgyis távol nem tartózkodik. De az előkelő társaság meg sem tüszkölt az édeskés, nehéz szagtól. S nem tüszköltek meg azok a bácsik sem, akik vert-ezüst keretből s apró arany oszlopok tetejéről türelmesen néztek alá a hosszadalmas szent cselekedetre, mivelhogy köbül faragott szobrok, avagy festett Andrások, Györgyök és Mikulások valának. A főpópán és legényein sem fogott az erős illat. Nyilván hozzátörődtek már az Lázas érdeklődés, izgató, viharos drámai szcénák közben zajlott le a Khuen-Hédervárykormány bemutatkozása. A szó szoros értelmében zajlott. Ilyen zajos bemutató színházban óriási sikert jelentene. A parlamentben — mást jelent, feldühödtek rajta. De már akkor a doktor úr otthon volt a maga hazájában, a Poitou néven ismeretes országrészben, ahol az oláh aranyokon csinos francia birtokot váltott magához. Bántotta őket, hogy épp annak a nemzetnek egy fia rángatta le róluk a leplet, amelybe olympusi ünnepeiken nem is takaróztak — fia annak a nemzetnek, melyet törleszkedve a „mamájoknak“ vallanak. Hát az igaz, hogy M.-me la France a messze keleten lakó Lafrois-országbeli cigány leánynak nyájasan veregeti meg a vállát és küld neki drága pénzen hihetetlen kalapokat és regényeket. Bon pour la Roumanie. Egy nagyerejű, kétemeletes új épületbe nézek, melyet némi túlhajtással „Palaziul de Justiz“nek neveznek itt. Zsibong benne a panaszos és panaszlott. Széles folyosóján (couloir des pas perdus) egymás mellett szorong, izzad és bűzlik a sok ügybajos ember. Egyszerre még összébb szorulnak: a foglár úr kisfia gyermeki triciklin karikázik ott végig s metsző hangon sikong, ne állják el az útját. Mögötte jön a gondos édesanya, balján egy kövérke babát emelve s jobb kezével messze tartván magától a gyermeki aquariumot Mindnyájan a falhoz lapultunk e diadalmi kivonulás alatt. Hogyne kérem? A domnule porgolabu családja! Az igazságot itt a Code Napoléon szerint mérik, s nem csupán bagatell-ügyekben, amiért bizony bátran megirigyelhetjük őket. Szerettem volna tanúja lenni az egyik tárgyalásnak ... lehetetlen! A faggyú-, verejték- s meleg bundaszag oly bőven áradt felém a teremből, hogy ott kellett hagynom egy veszettül kiáltozó bába-asszonyt, aki holmi rohamosított szülési adtás miatt került bírája elé. Még a folyosóra is kihallatszottak azok az ökölcsapások, melyekkel magasra fűzött ártatlan keblét döngető.