Budapesti Napló, 1904. május (9. évfolyam, 121-150. szám)

1904-05-06 / 126. szám

ft Budapest, péntek BUDAPESTI NAPLÓ 1904. május 6. 128. siímj A nemzet egyetemességének szeretete azonban 1894-ben, írói munkásságának 50 éves jubileumán nyilatkozott meg legim­­­pozánsabban. Ami az ősz költőt szive mélyéig meghatotta, az nem a kitünteté­sek özöne, nem a városok díszpolgári oklevele, a budapesti egy­etem tudori oklevele és nem is a fejedelmi elismerések tömege volt, hanem az élő szeretet, mely milliók szí­véből mint melegítő tűz sugárzott feléje. Jobban örült ennek, mint az ezernyi han­gos ovációnak, a szűnni nem akaró ün­neplésnek, mint a művei százkötetes kiadásából befolyt 100 000 forintos nem­zeti tiszteletdijnak, mert a szeretet em­berét csak a szeretet tehette boldoggá Ezért volt iránta kegyes a sors, midőn 1899-ben újra szerető hitvest adott melléje, midőn az imádott asszonyban, Nagy Bellá­­ban feltalálta megint azt az eszményt, melyről az ihlet perceiben olyan szépeket álmodott... Most itt a földön megszakadtak álmai. De halhatatlan művei révén tovább élnek majd a nemzedékek végtelen során ke­resztül, tovább élnek az írásaiba merülő lelkekben, a szavát leső ábrándos szí­vekben­­ Jókai, Arany és Petőfi mellett legtökéletesebb inkarnációja a magyar szellemnek. Képzelete a messzi Keletnek, az őshazának buja színpompáját vará­zsolta bele irodalmunkba. Igaz, hogy ez a képzelet kiragadja olykor a valóság szűk keretei közül, igaz, hogy alakjait óri­ási arányokban megnöveszti vagy megtör­­píti, de azért színei gyönyörködtetnek ben­nünket és kápráztató csillogásuk jól esik szemünknek, mert érezzük, hogy ilyeneken pihent meg egykor az évezredek előtt élt ősök tekintete. És tősgyökeresen magyar nemcsak képzeletének merészsége, színei­nek buja pompája, hanem csodás mesélő­kedve is. Leleményessége a bogozásban és megoldásban a csodálatossal határos, és elő­adásának szemléltető erejével a leghihe­tetlenebbet is valószínűnek tudja feltüntetni. Nála mese öncél olykor. Vele bilincsel le, vele ejti rabbá figyelmünket. Érdekes­sége elfelejteti velünk pszichológiájának merész ugrásait, jellemeinek következet­len ingadozásait. Csodás mesélőképessé­­génél csak előadásának bűbája meglepőbb. Stílusa csupa ragyogás, csupa tűz, csupa emelkedettség és változatosság. Árnyalatai ezerfélék és tárgyukhoz képest a színek végtelen skáláját mutatják. Nyelve külö­nösen a természetleírásokban kifejező. A suttogástól az eget-földet rázó mennydör­gésig, a fűszálak halk zizegésétől a gát­ját áttört áradatot rettenetes harsogásáig a természet minden hangját meg tudja tisztára nekem írta, más ember azt nem is értheti meg úgy, mint én. Mire a regény vé­gére értem, ekkor már Jókai Mór, Berend Iván közt és köztem titkos barátság kelet­kezett, valami véd- és dacszövetség-féle melyről ugyan nem szóltam senkinek, mert féltettem a profanálástól, de mély önérzettel és nemes büszkeséggel töltötte el a lelkemet. Úgy emlékszem, hogy az én gyerekfejemben akkoriban valami zavaros, vadregényes ötlet fogamzott meg. Életem point-jeként képzel­tem el, hogy egyszer majd össze fogok ta­lálkozni Jókai Mórral és valami nagy szol­gálatot fogok neki tenni, hogy örökké az emlékezetében tartsa a nevemet. Legjob­ban szerettem volna úgy elrendezni a dol­got, hogy mindjárt első találkozáskor megmenthessem az életét. Példának okáért kiszabadítanám haramiák kezéből, vagy utána ugranám a Dunába. Ha aztán meg­köszönné a szívességemet, egészen nyu­godtan mondanám: — Sajnálom, hogy nem halhattam meg önért. Akkor aztán soha sem hagynám el többet. Tizenhat esztendővel később szemé­lyesen megismerkedtem Jókai Mórral; bemutatásom, persze, nem történt meg olyan romantikus körülmények közt, mint azt valaha megálmodtam. A költő veje mutatott be, Feszty Árpád barátom. Azt hiszem, a legtöbb ember, aki szólaltatni. És amilyen hatalmas, amilyen izzó tud ez a nyelv lenni a természet festésé­ben vagy az emberi szenvedélyek és in­dulatok rajzában, olyan játszi eleven, olyan fordulatos a könnyed dialógusokban. És a mellett magyarosan zamatos a ke­resettség nélkül és még hibáiban is ere­deti és érdekes. Mint Petőfi, Arany és Tompa a költészetben, úgy viszi ő a né­piest az elbeszélő prózába. Egész tömegét használja a szemenszedett szólásformáknak, tájszólásoknak, a­nélkül, hogy kirínának keretükből. Nyelvkincse szinte kimeríthe­tetlen gazdagságú, mondatai világosak, kerekdedek, könnyedek. Előadásának me­nete gyors és a tréfás megjegyzések, a meglepő ellentétek, a tréfás ötletek vég­telen sokasága tarkítja. És a­milyen változatos az előadás formájában, éppen olyan gazdag témákban, éppen olyan kifogyhatatlan új és új tárgyaknak felkutatásában. Regényeiben éppen úgy képviselve van a múlt, mint a jelen és mint a fantasztikumok világa, így a Magyar nábobban a múlt arisztokrá­ciájának bűneit ostorozza, mig a Kárpáthy Zoltánban az uj és nagy eszmékért hevülő nemzedék képviselőjét magasztalja. Az új földesúr már egészen modern problémát fejteget: a föld átalakító hatását, míg a Politikai divatokban, a Kőszívű ember­­iáiban, a tegnapban és a Tengerszemű hölgyben a szabadságharc felséges jelenetei közé vezet. Azok az elbeszélései, melyek az ő korá­ban játszódnak le, nemcsak általánosság­ban adják ennek az időszaknak jellemző képét, hanem speciálisan a magyar nép­élet intim vonásait világítják meg meg­lepő hűséggel. Nincs magyar író, ki a népéletnek olyan gazdag és a mellett olyan szeretetreméltó képtárát tüntette volna fel, mint Jókai. Ezekben a rajzokban érvé­nyesül legjobban komikai tehetsége is, amely a Kedves atyafiakban, a Konkoly Gergelyben, az Örmény és családjában, to­vábbá a Debreczeni lanatikusban halhatat­lan mesterműveket alkotott. Túlzásokba csapó fantáziája, amely különösen Erdély aranykora, Törökvilág, Bálványos vár, Lőcsei fehér asszony, Szeretve mind a vérpadig és Rákóczi fia című regényeiben ragadja a valószerűség rovására magával és mely az Óceániában, a Jövő század regényé­ben és az Északi pólusig című művében az abszurditások régióiba száll vele, a ma­gyar népmese naiv felfogásának meg­felelve, a kiváló és meglepő tulajdon­ságok végtelen sokaságával ruházza fel a főhősöket. Azért sokkal valószerűeb­­bek mellékalakjai, melyek, mint sze­retőjétől távolabb állók, nem mozgat­ó­ásai után ismerte Jókait, a személyes ismerkedésnél úgy fog járni, mint én: naiv csodálkozást fog érezni, hogy egy­­ normális emberrel van dolga. Szinte különös, hogy a mester, aki egy ötleté­vel meg tudott bennünket kacagtatni és meg tudott rikatni, akit fantasztikus­nak, fényesnek, tüzesnek, ellentállhatat­lannak, büszkének és derültnek ismerünk, mint egy görög istent, szinte különös, hogy a mester mint normális ember áll velem szemben. Egy igen rokonszen­ves külsejű, perfekt viselkedésű idősebb gentleman, akinek a modorán nyoma sem látszik a victor-hugoskodásnak, aki egy­szerű, előkelő és udvarias. Gondosan ke­rül minden pose-t, minden erősebb kife­jezést, még a hanghordozása is oly józan. Nem igen beszél irodalomról, inkább köz­­napias eseményekről, mint egy ember, aki nem kicsinyli a világot, hanem az embe­rek közt él és nem az Olympuson. Nem emlékszem már, mit mondtam Jókai Mórnak. Annyi bizonyos, hogy nem azt, ami a küszöbön a fejemben járt. És mikor nyugodt beszélgetés közben végül mégis szóba került az irodalom, nem em­lítettem fel a Fekete gyémántokat, hanem Jókai emlékezett meg az én könyvemről, amely akkoriban megjelent. Ják olyan nagy erővel fantáziáját. Míg a főhősökön a realizmus csak kolorit, addig a lélektanilag is következetes mellékala­­kokon biztos kézzel vezetett rajz. És a rajznak biztossága lep meg hatalmas le­írásában is, melyek részletei harmonikus és nagyszerű hatású egészszé olvadnak papirosan. Mint minden igazi zseni, Jókai sem szűk területet miveit meg csodás tollá­val. Szatirikus és egyéb költeményeiben nyelvének erejével, lendületével kapja meg az olvasót, míg a színpadon különö­sen Dózsa Györgyivel, A szigetvári vér ta­nukkal és az Arany emberrel aratott na­gyobb és maradandó sikereket. Mint tör­ténetíró A magyar nemzet története regényes rajzokban című munkájával járult hozzá a nemzeti önérzet ébresztéséhez és emlék­irataival. Gróf Benyovszky életrajzával mint memoir- és éretiró alkotott szépet és becseset. De működésének súlypontja el­beszélő munkáiban van. Ezek biztosítják számára a halhatatlanságot, ezek lopták őt be az egész magyar nemzet szivébe és ebben az irányban szerzett érdemeit jutal­mazta meg az Akadémia is, mikor a Ten­gerszemük hölgy­et 1870-ben a Péczely-féle díjjal tüntette ki. A magyar közönség, mely megszokta, hogy Jókai minden évben uj munkákkal szerezzen neki gyönyörűséget, el sem tudja képzelni, hogy ezután hiába várja a cso­dás alkotásokat. Pedig hiába várja. A csodás toll kihullt a nagy bűvész kezéből és nem kelt többé rejtett világokat életre. A magyarok milliói megdöbbenve fogad­ják a lesújtó hírt és ha ebben a pillanat­ban tud vigasztalást találni, az csak az lehet, hogy Jókai tengernyi munkája olyan bőséges forrása a szépnek, a felemelőnek, a magasztosnak, hogy nemcsak a most élők, hanem az utódok utódai sem tudják kimeríteni. Jókai munkássága örök ereje lészen a magyarságnak. Csodás könyvei örök for­rásai lesznek a magyar önérzetnek, örök szítei a magyar lelkesedésnek és örök gyönyörűségei mindazoknak, kiknek lelke a nagyot, a magasztosat, az igazi költé­szetet szomjazza. Apróságok: Jókai, a királyné és Rudolf trónörökös. Jókai személyesen akkor ismerkedett meg Rudolf trónörökössel, amikor a fenkölt szel­lemű királyfi annak a magasztos eszméjének a kiviteléhez fogott, hogy Az osztrák-magyar monarkia írásban és képben című nagy műben Ausztria és Magyarország teljes, minden oldalra kiterjeszkedő hit leírásával, ismerteté­sével ajándékozza meg az irodalmat. A trónörökös akkor már ismerte Jókait alkotásaiból, és hogy mily nagyra becsülte az 55 műveit, milyen elismeréssel, tisztelettel visel­tetett a nagy költő iránt, annak legszebb és Jókaira nézve legdicsőségesebb bizonyítéka volt az, hogy a trónörökös mindjárt az eszme fölmerülésekor Jókaira gondolt, őt kívánta megnyerni a ma Magyarországra vonatkozó része munkatársának. Igen szívélyes levélben kérte fel e kitüntető megbízás elfogadására Jókait, aki természetesen örömmel fogadta a felhívást. Ettől fogva keletkezett az igaz, meleg barátságnak az a szép viszonya, amely a királyfit és költőt egymáshoz fűzte és amely gyönyörű viszony dicsősége a nagy költőről áthárult a nemzetre is, amelynek fia. Jókai tekintélyének és ama nagyrabecsü­lésnek, amelylyel a trónörökös viseltetett iránta, sok befolyása volt arra, hogy a nagy mű. Az osztrák magyar monarkia írásban és kép­ben Magyarországra vonatkozó része olyan lett, amilyen, igaz, ha képe Magyarország­nak egy önálló kép, külön keretben egész külön állítva attól a másik képtől, Ausztria képétől. A mű programmját Jókai felfogása értel­mében módosították és ha a munkában közre­működő osztrák urak centralisztikus tervei

Next