Budapesti Szemle. 1858. 3. kötet, 7-10. szám
7–8. szám - KÉPEK AZ EMBERI MIVELŐDÉS TÖRTÉNETÉBŐL. – I. China és India. Csengery Antaltól
már a legrégibb időkben három fő hatalom emelkedik ki a többiek fölött. Csak a nevek változtak utóbb, mint Lassen kifejti, s Brahma, Visnu és Szíva állottak elő. A legrégibb vedai istenek azonban még szembetűnőleg nyers természeti erők képviselői. Hiában keresünk rendet, rendszert ezen istenek névsorában, kik részint azonosak a fenebb érintett három fő istenséggel, részint alájuk rendelvék, részint semmi erkölcsi viszonyban nem állanak azokkal. A nagy világharmóniából még csak egyes hangok ütik meg fülünket. Általában a régi védák gondolatvilága még igen gyermekes, éretlen, homályos : az isteni alakok csak árnyképek, egymásba folyók. Nem egyes ember képzeletének levén alkotásai, a határozatlanság, ellenmondások természetesek. A legrégibb vedai istenek még csak nem is szellemek, hanem maga a természet sokalakúságában, különféle nyilatkozatában. Szellemibb felfogásnak csak halvány csillámai mutatkoznak, a mindinkább kifejlő természetimádás mellett. Csak a költői képzelem világa szelídíti a felfogás ama nyerseségét, mely az istenség erkölcsi fenségét még nem érti, s csupán a külfényben festi a dicsőített hatalmak magasztos voltát. Hiszen kezdetben maguk az istenek is enyészetnek vették alája, mint maga a természet, csupán a halhatatlanság itala (amrita) biztosítja fenmaradásukat. De ha az ind vallásos szemlélet kezdetén az istenek tarka sokaságával találkozunk, s a természetben levő egység csak gyönge sejtelemképen mutatkozik , lassanként kifejlik az egység érzete : a háromság egysége, a lét ama három oldala, melyeknek képviselőit, mint mondók, már a brahmanismus kifejlése előtt föltaláltuk Varunasban, Indiában és Agniban. Az emberi lélek nem tudja mindjárt egy főbb okra vinni vissza az élet és természet különböző tüneményeit, melyek talán sehol sem nyilatkoznak oly éles ellentétekben, mint India ege alatt. Októberben — írja Pelletan, — egész Közép-Indián keresztül az észak-keleti musszon szél fú, s vele hőség és szárazság áll be. Ilyenkor a nap, megfosztva mintegy sugárkoronájától , egy vulkán kráterének tüzes színét viseli : égető por tölti el a légkört, égni látszik a levegő, s a harmat gyorsan elpárolog a parázs földről. A növény hervadtan hajtja le leveleit, s a lihegő tigris karcsú derekával a mocsárban fetreng, mely háromnegyed részben már kiszáradt. Az élet mindenütt kihalni látszik. De az utolsó perczben az Indus