Budapesti Szemle. 1860. 8. kötet, 24-27. szám

24–25. szám - EMLÉKBESZÉD KAZINCZY FELETT. (Kolozsvárt, okt. 27. 1859.) – Gyulai Páltól

Kazinczy csak néhányad magával lelkesült, most már mindnyájunk érzése, de e lelkesülés, bármily nagy erőt fejtett ki a politika és társadalom terén, még nem emelkedett a nemzeti irodalom cultu­sáig. Mi még most sem értjü­k és érezzük eléggé irodalmunk fon­tosságát, e zajtalan hatalomét, mely azt is végrehajtja, mire az erőszak képtelen, s az erőszakot erőszak nélkül képes megsemmi­sitni. Íróink, az igaz, nem írnak többé csak egymásnak, mint Kazinczy korában, az olvasó közönség naponként növekedik, de a közönségnek azon része, mely egyedül hat belterjileg az iroda­lomra, melynek koszorújáért kell kü­zdeni minden jobb írónak, még mindig nagyon csekély. Íróink száma tízannyi, mint volt ezelőtt félszázaddal, de könyveink sem belértékekkel, sem szüksé­geinkkel nincsenek illő arányban. Irodalmunk egy pár ága kellőn díszlik, de a legtöbb csaknem parlagon hever. Némely folyóiratunk nagyobb elterjedésnek örvend, mint valaha, de a legfontosabbak épen úgy tengenek vagy elenyésznek hamar, mint Kazinczy Mú­zeuma és Orpheusa. Akadémiánk iránt a részvét újra ébredezni kezd, de eljön-e egyhamar az idő, midőn e nemzeti nagy intéze­tünk anyagi körülményei lehetővé tesznek némi derekasabb mun­kásságot, nagyobb körű hatást ? S hogy tovább ne menjek, a kit épen ünneplünk, a kit ezer alak dicsőít, kinek márványszobrát a nemzet tapsai közt, ma koszorúzza meg akadémiánk •V­ol szégyen! íme Kazinczynak összes munkái még ma sincsenek összegyűjtve egy hozzá méltó kiadásban. Keserű érzelmeket tolmácslok és keltök fel, tisztelt gyüleke­zet ! de nem ok nélkül, nem helyen kivül. Nemzeti ünnepeink különben is ritkán lehetnek el a búskomorság egy-egy árnya, a fájdalom egy-egy hangja nélkül. Még lakomáinknál is, midőn az öröm telt pohara cseng kezünkben s megrendülnek sírva vígadó dallamaink, egy-egy titkos köny folyja el szemünket, egy-egy ön­kénytelen sóhaj lebben el ajkunkról. Miért nyomnak,el e könyet, e sóhajt épen csak most ? Hiszen e hangulat a szégyen és büszke­ség, a dicsőség és balsors, az emlékezet és remény, a csüggedés és önbizalom küzdelme, ősi hagyományos lelkesülésünk, melyben az öröm mindig nyomasztó, a fájdalom mindig emel, s mindkettő tet­tekre buzdít. Kiket illetne ez meg inkább, mint a hi hazafiak e gyülekezetét, mely nemzeti ünnepet ül, mint engemet, ki Kazinczy pályája emlékét akarom fölelevenítni ?

Next