Budapesti Szemle. 1860. 11. kötet, 35-37. szám
35–36. szám - IRÁNYESZMÉK. – VI. A hazán kívül lakás. – Gr. Mikó Imre
hagyni jó polgárnak nem szabad. Ha mi alattunk lett ilyenné a hon, a mi bűnünk, s hogy ily hazában éljünk, a mi büntetésünk, a felhőnek a maga árnyéka, semmi más. Tehát igényeinknek vitorlást vonni össze, vagy kielégítések eszközeinek ismét megszaporodását vívni ki, nem eltávozni abból, s a mit vetettünk azt aratni — ez a dolgok rendének szükségessége. Ha pedig mások, tán eldődink engedték azt ilyenné tenni, a mi tisztünk azt egész erőfeszítéssel s vállvetve kiemelni igyekezni, nem pedig ott hagyni, mint rosz madár bánik fészkével. Nem a második. Hogy kiki azon hazában vagy legalább annak javára költse el vagyonát, amely azt neki adta, oly természetes, oly magában érződő igazság, hogy az ellen csak az szólhat, ellenére csak az tehet, a ki a természetnek mindenben hátat fordított, törvényeit s a hazafiság kedves kötelességeit nem ismeri vagy tisztelni nem tudja. Hogy a rokon csillagok, növények, állatok, népek együtt képezzenek külön-külön tömböket, sérgeket, családokat, a természet rendelte, elvonatkozva a többitől, hogy a családok és társaságok egyénei együtt éljenek, anyagi és erkölcsi erejük egy részét egymás és az egész javára szenteljék, a társasági lét alaptörvényei igénylik. Aki ezekre nem hajt, a természetnek és emberiségnek az egész teremtést egybetartó kapcsait tépi szét. Hát még ha e kapcsokat a közös nemzetiség, nyelv, szokások, erkölcsök, a múlt örömei és szenvedései, szóval : közös sors teszi szorosabbá és édesíti meg — van-e nemesi szív, mely mind e szentségeket könnyelműen és megátolkodottan lábbal taposni képes ? Nem a harmadik. Ha valaki polgári helyzeténél vagy valamely más nyomás oknál fogva lakik nem hazája városában , értem s igazoltnak tartom; de a ki csak szeszélyből költözik ki vagy más vidékre át, a ki fényűzési utánzásaival Európa egyszer egyik, máskor másik részében ütvén föl sátorát, úgyszólván a vándor gólya életét folytatja, — annak tettét helyeselni nem lehet. Olyanok ez emberek, mint az elődi növények, melyek a nemes fától elszívják a nedvet azért, hogy ők haszonnélküli éltöket tengessék, se virágot se gyümölcsöt nem teremvén olyanok, mint a herék vagy őrméhek, melyek munkás társaik kész gyűjteményéből táplálkoznak, s magok henyélve töltik el a nyarat. Azon vagyont, melyet nektek oly társadalom ad, melynek