Budapesti Szemle. 1881. 26. kötet, 52-54. szám
53. szám - MÉG EGYSZER KOSSUTH ÉS GÖRGEI. Nyílt levél a szerkesztőhöz és észrevételek Kossuth Irataira. – Görgei Arthurtól
az erényt még a legmérgesebb rosszakarómban is; — rokonszenvezzek vele, ha bárhol és bármikor oly téren, oly irányban küzdeni látom, mely téren, mely irányban nemzetünk jövőjét reménylem én is; — vele érezzem — ha sikertelenül küzdött — a czéltévesztés kínját. Czélra vezető! — Ő maga panaszolja Irataiban, százszor is elpanaszolja, hogy mind azon fáradozás és nélkülözés, mind azon erőfeszítés és önmegtagadás részéről nem vezetett czélra! Nem vezetett czélra ! és miért? Mert ő azon tudománynak, melynek épen ő volt legbuzgóbb terjesztője Magyarországon, az exigeniták tudományának tanait hirtelen félre lökvén, jónak látta az egyes ember erejét, sőt egyes nemzedékét is túlhaladó magasztos föladat megoldásához szükséges közreműködéstől épen leghívebb követőit gyanakodva kirekeszteni odakünn szintúgy, mint azelőtt itthon. Odadobta ő a már elhasznált agitationális eszközök lomtárába az exigentiák tudományát, esküdvén önmagának elvhűséget minden áron, minden körülmények közt. Van benne cátói vonás, az ilyen elvhűségben. Ki merné tagadni ? S annál cátóibb az, minél kizáróbb természetű a vallott elv. Zászlónak szép, alkotásnak meddő. Meddő azért, mivelhogy neki vezet a falnak ott is, hol — rés nem lévén — megmászhatatlan magasságban, egész épségében áll a fal. Azonban — mikor a tiszta merev elvhűség minden áron álláspont is czél is egyszersmind, akkor nem értem a panaszt. Hisz nagy hazánkfia nem tágított. Övé a dicsőség. Megadjuk neki még éltiben. Czélja el van érve ! «De tágított a nemzet» — mondja ő — «nem követte inaszakadtáig a szent zászlót; megernyedt a kitartása ; megalkudott ; vége van! az fáj.» És «átok azokra!» — (ugye bár?) kik — a 18 évi kínos szenvedések ijesztő pusztításait napról-napra nagyobbodó mérvben észlelve a nemzet ősi jellemén — megmenteni siettek a még menthetőt, nehogy Juda sorsára jusson a magyar : várni a külsegélyt, mint amaz a Messiást, a világ végéig. Ha nekem módomban volna Kossuth Lajossal találkozni, ekképen szólanék hozzá : «Nem ügy van, nagy hazánkfia ! nagyobbat tévedsz, mint amilyen nagy a hazafi érdemed. Az oltár áll! a nemzet