Budapesti Szemle. 1887. 52. kötet, 130-132. szám

130. szám - ÉRTESÍTŐ - Justh Zsigmond: Káprázatok. – e.s

vállán tova czipelni. Hiába­ a Hamlet-parfüm ma az előkelő szel­lemi toilettéhez tartozik , szinte divattá vált. Kimondom őszintén,­­Justh rajzaiban találok sok ilyen divatos dolgot, de még kevés eredetit. Egy szárnyait még ki nem bontott tehetségnek művei, mely először reminiscentiákon tanulja a járást,, mielőtt bátran a maga talpára állana. Egyet mutatnak káprázatai: írójok benyomásokra képes, hajlékony elme; de fognak-e e be­nyomások képzelmében sajátos alakot ölteni — azt még nem lehet határozottan megmondani. Még nagyon tanuló, még öntudatlan mások hatása alatt áll, mint valami szorgalmas fiatal festő, ki még el sem hagyta mestere műtermét. Egyénisége, mint a köd foszlánya, úszkál itt-ott e kötet lapjain. Az elbeszélések inkább azt mutatják,, hogy minek szeretne írójuk látszani, mint azt, hogy ő valóban mi. A fölfogás, modor könyvében a divaté , s ha kérdjük, mit ad h­ozzá az író a magáéból, aligha­nem zavarba hoz a felelet. Talán nem tévedünk, ha — legalább első könyve után — azt mondjuk, h­ogy kedves, lágy körvonalú rajzocskákra, egy-egy őszinte benyomás gyöngéd visszatükrözésére, elégiára vagy kis idillre inkább volna alkalmas tehetsége, mint bonczolgató psych­ologiára, vagy bonyolultabb lelki állapotok ecsetelésére. Most még mintha erőltetné tehetségét, ha a psych­ologiai bonczoló késsel dolgozik , beszéde most olyan hatással van, mint mikor szép, érzelmes női hang a férfiénak mélységét akarná utánozni. Innen az elbeszéléseknek némi szenvelgése, mely azonban naiv volta miatt nem hogy kellemetlenül hatna, inkább lefegyverez. Ide tartozik példáúl írónk piperézkedése — volt valóban ritka s jelen esetünkben igen rokonszenves hiúság!) — olvasottságával és sok­irányú szellemi érdeklődésével. Valami ebből alakjaiba is átszárma­zik. Van egy grófnéja, ki koronkinti ideáljaival egész könyvtárt emészt föl. A «belle Mariette» olvasta Schopenhauert (nem tudni biztosan, mely kiadást), Stendalt, Bastiat nemzetgazdaságát stb. egy budapesti «viveur» és poéta Rosetti Dante bús dalait forgatja. Az utolsó elbeszélésben egy dán ifjú, a szőke Claus,­je Zürichbe­n beirat­kozik az egyetemre, mert «szüksége van pár történeti adatra». Ez majd Spencer Hardy Mannel of s­uddhismjára, nyit, majd egy is­merősével barátságuk megpecsétléséül Cicero művét de amititia olvassa. Előfordul ez elbeszélésben még Walter Scott, Lamartine, Feuillet, Mistral neve, hogy hamarjában azt idézzem, a­­ii gyorsan eszembe ötlik. Szerzőnk, mint látjuk, szereti a jeles írók társaságát s tág körű

Next