Budapesti Szemle. 1920. 181. kötet, 517-519. szám
517. szám - IRODALMUNK ÉS JÖVŐNK. – Beöthy Zsolttól
IRODALMUNK ÉS JÖVŐNK. Tisztelt hallgatóink ! Két éve már, két hosszú, szomorú, borzalmas éve, mikor utolszor szót emelhettünk erről a helyről. Akkor a költő Zrinyi Miklós szellemét idéztük, születésének háromszázados évfordulóján. Nemzeti érzésünknek, hősi áldozatkészségünknek, ősi katonai erényeinknek, melyeket avezér-költő" hasztalan ébresztgetett, a háború vérzivatarai között az egész világ csodálta feltámadását hirdethettük. Azt hihettük, hogy ha Zrinyi feltámadna, megengeszteltelek érezné tragikai végzetét. Ez az ő tragikai végzete, a nagyságnak hasztalan áldozata, azóta rácsapott mi egész magyar nemzetünkre. Legelőször a Nagyot sújtotta le, társunkat, büszkeségünket, reményünket, kit ma két éve még itt láttunk oldalunkon s kire akkor képzeletünk és érzésünk, szinte félelmes titokzatossággal és egyértelműséggel, rávonatkoztatta mindazt, a mit itt versben és prózában Zrinyi nagyságáról és balsorsáról hallottunk. A «jó szerencse®, melyet a hadverő énekes oly kétségbeesve hivogatott, mintha végkép elhagyott volna bennünket s a tőle örökölt kard, melyre* a «ne bántsd a magyart*) vésette, eltörött volna kezünkben. Oh ha ma kelne ki sírjából, mely immár idegent ural, nemcsak régi nemzetét, de régi «honját sem lelné többé a hazában». Azóta a hálátlanságnak keblünkön melengetett fajzata a vesztett háború sebeiben sínylő nemzetünk testét gyilokkal, lelkét méreggel pusztította; nyomorult fosztogatók hada kihúzta utolsó párnáját feje alól; vak és ádáz győztes hatalmak országunkat darabolták föl. Elnöki megnyitó-beszéd a Kisfaludy-Társaságnak 1920 február 8-iki ünnepi közülésén. Budapesti Szemle, CLXXXI. kötet, 1920. 1