Budapesti Szemle. 1927. 205. kötet, 593-595. szám
594. szám - IRODALOM - 3. Képzőművészeti irodalom. — (Kállai Ernő: Új magyar piktúra, 1900—1925. — Rabinovszky Marius: Az új festészet története 1770—1925. — Ybl Ervin: Az utolsó félszázad művészete.) Farkas Zoltántól
ben. De nevető tarkaságában csak az érzékek naiv frissesége magyar. Nem magyar azonban a célzat, mely az egésznek bizonyos stilizált hangulatjelleget nyújt. De míg Szinnyei derűs mértékletessgében -Kállai szerint — az élmény szemrevaló tarkasággá válik, a jellegzetes magyar pleinair féktelen tobzódásában és elborult, fojtott nyugalmában szuggesztív eleven erők lappanganak. Nyugalmuk lomposabb, mozgalmas lendületeik brutálisabbak, érzékiségük vaskosabb, animálisabb. Ez a művészet lehet fegyelmezetlen, sőt kultiválatlan, de mindenesetre tősgyökeres, így a magyar piktúra egész fejlődése lényegében mindvégig az érzéki temperamentum korlátlan uralmát mutatja. Kállai elmefuttatásának lényege az erőszakos általánosítás. Ami nem illik bele elvonásaiba, az kivétel, sőt bizonyíték erőltetett állításaira. Szinnyei magyar nagyúrisága nem vág össze a duhaj parasztról rajzolt jellemképével, tehát Szinnyei nem magyar neki. Munkácsy esetében nem akarja meglátni, hogy van jó tíz-húsz olyan képe, amellyel a múlt század egész festői termésében az elsők közül való. Kállai végzetesen ragaszkodik a magyarról alkotott kicsinylő rajzához és eszébe sem jut, hogy a művészi sikerülés szempontjából csupán a kifejező erő fontos, amelyet mindegy, hogy miféle temperamentum vagy világnézet mozgat. Ami Kállai könyvében ez után következik, az eddigieknél is különösebb. A legtúlzóbb és a festészet határain gyakran kívül eső törekvéseket legyezgető pártember legszélsőbb meggyőződéseit adja elő, aki jóval több elfogultsággal, mint ízléssel szemléli a legextravagánsabb kísérleteket. Közöttük érték szempontjából egyáltalában nem tud válogatni. Együgyű próbálkozásokat egy szinten tárgyal komoly és tehetséges alkotásokkal. Mindent feláldoz elméletének. Nem említünk neveket arra nézve, kit mindenkit tart Kállai a külföldre emigráltak közül nagy művészeknek. Kállainak ez a könyve első bemutatkozása a képzőművészeti irodalomban. Belőle olvasott, lelkesedni tudó embert ismerünk meg, de sajnálatosan érezzük azt, hogy az első és elegengedhetetlen feltétel, amely nélkül bajos a képzőművészettel való irodalmi foglalkozás, az ösztönös ízlés, hiányzik nála. Babinovszky Márius könyve az újabbkori festészet történetét a XVIII. század utolsó évtizedétől kezdve tárgyalja, de nem öleli fel a magyar festőművészetet, mert nem volt indító szerepe az európai festészet kialakulásában. Í1a következetesen megvalósította volna azonban ezt a szempontot, kihagyhatta volna könyvének mindazon.