Budapesti Szemle. 1929. 214. kötet, 620-622. szám

620. szám - JÓKAI. – Síremlékének felavatásán. – Berzeviczy Alberttől

JÓKAI. — Síremlékének felavatásán. — (1929 június 2.) Tisztelt ünneplő gyülekezet! A Gondviselés elég hosszú élettel ajándékozott meg, hogy átélve, szemlélve a Jókai tüneményes költői pályáját, annak delelőpontjától a sírig, még megértem egy negyed­századon át késett sírontúli megdicsőülésének e napját. Midőn e pálya szemléletének emlékeit idézem föl, nem magam­ról beszélek ; beszélek arról a nemzedékről, amellyel felnőt­tem, amely a Jókai dicsőségének és elhunytának tanúja volt s amelynek egyik utolsó hírmondója gyanánt koszorúzom meg ma e sírt. Annak a nemzedéknek gyermekképzeletét a Jókai el­beszélései gyújtották lángra , annak az Új földesúr. A magyar nábob, Kárpáth­y Zoltán voltak regényideáljai, az a Jókai képzeletének fáradhatatlan szárnyain járta be a kerek vilá­got, a multat, jelent s az elképzelt jövendőt. S mikor a poli­tika, mely korán ragadta magához Jókait, élemedettebb korá­ban tépdelni kezdte költői babérjait, mi állottuk őt körül nem csökkenő csodálattal és szeretettel, sokan mint képviselő­társai, atyai barátságának birtokosai. Ott álltunk, lelkesedve nemcsak azon, amit tolla írt, azon is, amit szózatos ajkáról hallottunk : azt a remek szónoklatát, amellyel barátja, Petőfi szobrát felavatta, azt az emlékezetes pohárköszöntő­­jét, melyet a színpadtól megváló neje búcsúlakomájára mondott, amikor kettejöhet a sivatagban állva maradt, néha megszólaló Memnon-szobrokhoz hasonlította. És hallottuk azt a csodás varázsú emlékbeszédet, amelyet az Akadémiá­ban a boldogtalan Rudolf trónörökös felett tartott: fantaz­magória volt az, maga is ilyennek érezte, de a legnagyobb költészet, amelynek dicsfényével árasztotta el a legsötétebb Budapesti Szemle. 214. kötet, 1929. július. 1

Next