Budapesti Viszhang, 1852. július-december (1. évfolyam 2. félév, 1-26. szám)
1852-10-17 / 16. szám
472 voltáról képet akarok most festeni természethű vonásokkal? Keresném talán őt az „órá“-ban vörösarczú czimborák közt kik itt világ kezdete óta nyeldesik a keserű italt, egy rettentő órának rettentő orgonálása mellett ? Hiában keresném ! az ő országa nem e világból való. Vagy keresném zárt ajtókon belől, hol kártyaasztalnál kémlelik és kergetik az új kor alchymistái a bölcsek köve után; nem érdeklik őt hétköznapi apró törekvések. . . A hol emberek vannak, ő nincs ott, s ahol ő van , rá nézve ott az emberek mintha nem is léteznének. . . Kereshetném, de soha föl nem találnám. Sim ki az ott a váczi utcza sarkán, mely néz a városház felé? Embernek távolról is rettenetes , állatnak mely két lábon jár, még borzasztóbb. A szögletház fala, mely az utcza sarkát képezi, nagy sűrűn be vagyon ragasztva, mindenféle színű és terjedelmű hirdetményekkel. Nincs a földön ember, kinek most jutna eszébe azokra pillantani. . . Sime csodaszülött ezen a fliche k előtt áll, hátra tett kezekkel, mozdulatlanul, sőt elmerülve valamely kegyetlen bölcseség feneketlen mélységébe... Ez ő , ez őoma csodaférfiú , kire nekem szükségem van. Mert nem bíbelődöm a mindennapiság kérészéletű szülöttivel. hős kell nekem csodálatos és rendkívüli, kinek már maga borzas haja, bikatermete s menydörgő szózatja megdöbbenti a kegyes olvasót. Hős kell nekem , ki legalább foggal jött e világra, s meglátja az elrejtett aranyat a föld gyomrában ; kinek fele ember fele oroszlán s tüzet rúg a sziklából; ki elnyeli a lángoló csepüt a éles kardot és borotvát ebédel és változik hol bikává, hol felhővé, hol hattyúvá mint maga az Olymp tetején villámló öreg Jupiter. . . Csodaférfi kell nekem, mint épen az , ki most a falragaszok bámulásába amott elmélyedett s kit én bátorsággal nevezek Jupiter képére teremtett Jupiternek! Bámult tehát Jupiter, kegyetlenül bámul. Vájjon mit nézhet oly keményen, mi vonta magára figyelmét oly rendkivül? Hiszen a falragaszok között semmi nagy fontosságu jelentés nem foglaltatik. Mind csak megnyitása ezerszer elmondott hétköznapi hirdetményeknek. Tán a sorok közt lát valami olyast, mit más gyenge halandó szemek nem láthatnak? tán Részier nevét csodálja a szinlapon, s a névvel együvé kötött ének emlékeiették ámulatba? tán a ház fundamentoma alá rejtett kincses fazekat szemléli látnoki erővel, meredt sze- I mekkel ? Nem szól, nem mozog , csak áll , mint egy bálvány, melyet hid őrei állítottak a víz partjára. Vájjon él-e? vájjon liheg-e csakugyan? vagy amit én látok, nem egyéb mint egy vastag álom, egy termetes tünemény, Jupiter alakjában ? Fél óra telhetett már el s Jupiter még mindig azon helyzetben vola. Végre azonban csakugyan megmozdult. Nagy nehezen lépett odább helyéről, mint valamely öreg túzok. Szemét az égre szögezte s hátraszegett nyakkal ballagott néhány lépésnyire. Onnan ismét visszatért s újra elfoglalta előbbi positióját. Épen azon ponton állapodott meg, hol előbb , épen azon pontra bámult, melyre egy pár pillanattal előbb. Ha más időben történik Jupiternek ezen ácsorgása, bizonyosan szépszámú közönség kerekedik mellette a jövőmenőkből s együtt nézik vele a nagy semmit. Mert tudni való dolog, hogy Jupiter voltaképen semmit sem nézett. Nagy lelke nem ott járt a hova nagy szemei füg gesztve voltak. Mintha egy gazdag érzelem és eszmevilág éle volna ez ember belsejében ; oly kevéssé érdekelték őt múlandó földi tárgyak, oly véghetlen komolyság ömlött el egész mivoltán. Első pillanatra megismerte benne mindenki a csodaférfiút. Egy szőrszál nem sok, annyi sem volt Jupiteren hétköznapi, pedig Jupiter szőrösség dolgában versenyezhetett volna némely öreg medvével. A városház tornyában tizenkettő hangozott. Jupiter még hatalmasan ásta az elfoglalt positiot. A harangok is rákondultak s Jupiter annyi jelét adta az életnek , hogy másfelé fordult. Az utcza népesedni kezdett, mindamellett, hogy az égető hőség épen a legmagasabb fokot érte el. A szokott tizenkét — egy órai sétát járni kezdék némelyek kik ebéd előtt sétálnak és némelyek, kik ebéd helyett sétálnak. Csinos lánykák tünedeztek elő iminnen amonnan a váczi s más mellékutczai bolgátokból. Varrólányok voltak s haza felé siettek. A pesti varrólányok (a mai nyelven tán divatárus dijnoki pótsegédek) különböznek holmi kisvárosi varrólánykáktól. Kis városban a varrólánykák tanulnak ; ezek már tudnak ; amazok vadak, ezek szelídek ; amazok maguk , ezek nagysádok; amazok félnek, ezek pedig élnek — mindnyájan egyeznek abban hogy tővel dolgoznak.