Budapesti Viszhang, 1852. július-december (1. évfolyam 2. félév, 1-26. szám)
1852-12-26 / 26. szám
70- 667 s nekem nem kellett több. Nem törődtem én e pillanatban azzal: minő színekben állít eléje az emlékezet ? nem fürkészem : hátrányomra,vagy előnyömre történik-e e megmegemlékezés ? csak arra gondolok , hogy ő e pillanatban velem foglalkozik , s e hit hiúságomnak sokkal inkább hizelgett, semhogy szivem aggodalma nyilatkozhatott volna : ha lehet e reményem a boldogsághoz még, vagy visszahozhatlanul tova tünt-e már ? ! . . . Nem sokára egy házba tértek, mely nem tudám lakások vala-e, de melynek számát gondosan följegyzem. Nem tudom miért tevém , mert bár még mindig szerettem őt, de azok után, mik közöttünk történtek, nem volt célom közeledni hozzá , bár ha érzem hogy ha ő jött volna felém , nem tértem volna ki előtte. Néhány nap telt el anélkül hogy láttam volna őt, s hogy tettem volna valamit találkozni vele. Szívem gyakran felszóllalt, de a sértett hiúság melynek sebjei sokkal fájóbbak, és sokkal későbbre gyógyulnak mint a szivén ejtett sérelmek, elég hatalmas volt e felszóllalások erejét ellensúlyozni. Végre a véletlen közbejött, s mit a kiszámítás és akarat nem birt — nem akart kieszközölni, megtette : ismét láttam őt. Színházban valónk. Páholyban ült férjével s egy barátnőjével. Módom volt azczán merenghetni háborútlanul. Olyan jól esik,ha észrevétlenül is, gyönyörködni azon szépségben, melynek rabjai vagyunk ! Látni azon arczot, melynek mosolya kedvesebb előttünk mindennél a világon, s azon szemeket,melyeknek egyetlen pillantása lángra gyújtja ereinkben a vért, s sebesebb mozgásba hozza keblünkben a szivet! Areza még mindig a régi hideg, daczos volt, de még mindig oly szép , oly ellenállhatlan ! Barátnőjével élénk beszélgetést látszott folytatni, de egy egy odadobott pillantás, melyet a közönségre vetett, s mely rajtam kívül másnak senkinek sem tűnhetett fel, gyaníttatá, miszerint sem a darab, sem a barátnőjével folytatott beszélgetés nem voltak képesek elfoglalni annyira , hogy ne maradjon ideje sejteni és gondolkodni. . . . Szemcsémet vettem elő, hogy egyetlen pillantását se veszítsem el. Kiváncsi voltam areza kifejezésére, midőn észrevesz, mert bizonyos voltam benne, hogy fel fog keresni tekintetével. — Épen jókor tevem, mert kósza pillantása, mely nem látszott egyébnek egy eltévedt napsugárnál, má-sodpercig rajtam pihent, de arczán legkisebb jelét sem vevem észre sem a meglepetésnek, sem a felindulásnak. Nyugodtan szállt odább tekintetével, mintha egészen ismeretlen lettem volna előtte, s mintha e pillantás czéltalan, pusztán esetleges lett volna. Az egész darab alatt többé nem tekintett felém, és olyan közönyös, semmit mondó kifejezést von arczára, mintha egy hajlékony szobor lett volna pusztán, vagy mintha tovatűnt volna agyából minden gondolat és szívéből minden érzelem. Tudtam, hogy e hidegség álarcz, mely alatt élénk felindulás rejtődzik, de mégis bántott. Miért akarja leplezni előttem indulatait? mért rejtegeti a hatást, mit közellétem tőn rá? Ámítani akar-e, vagy megalázni ? A darabnak vége jön. A tömeg közt látom őt még egyszer, amint férje karján távozott, de nem igyekeztem közelébe jutni. Annyira fel voltam indulva, hogy nem lettem volna képes eléggé hideg arczot mutatni, hogy Clotilde áthatópillantása le ne olvassa róla, miszerint szenvedek, szenvedek érette, s ezt minden áron titkolni akarom ! Soká sem vilasztok róla gondolkozva , s csak nagy későre alvám el hogy felőle álmodjam ! . . . A szenvedély nem szoktatott paripa, melynek tüzét ha fékezni akarjuk, egyet rántunk zablásán : romboló vihar ez, mely csak akkor szunnyad el, ha magát kidühöngte! Mig távol valók Clotildetól, azt hivém, mind az,mit iránta érzek, nem több a múlt viszfényénél : az emlékezet játéká- I vT-et«——------------------------------------------------------ -W-ФуНЗ©