Budapesti Viszhang, 1856. január-december (1. évfolyam, 1-52. szám)

1856-05-08 / 19. szám

— Shakspeare Vilmos egy negyedórával ez­előtt életemet mentette meg. Hol van azon a­ angol szív, mely nem fosztaná meg inkább magát a gyö­nyörködéstől egy pillanatra , mint hogy visszatartóz­tassa köszönetét oly férfiútól, mint Shakspeare Vil­mos úr ? Szégyenljék magukat a kiabálók ! Egyszerre elnémult minden. — Southampton merész beszéde hathatós volt, a csend után dörgedel­mes : éljen Shakspeare ! (Shakspeare for ever!) ki­áltás következett, és Shakspeare még soha sem nyert a színpadon oly kétségtelen tetszés­nyilvánítást, mint ez estve. Szemében egy köny rezgett, és alig érthe­­tőleg mondá el szerepe hátralévő részét, mert az öröm és megilletődés szavát megfoszta minden szó­zatosságától , mely már különben is annyira elgyen­gült.­­ A darabot most már háborít­lanul végig játszhatók, s alig végezte el Tarleton az epilógot, a színészek alig hogy visszavonultak mély bókolás után a függöny mögé, midőn a fiatal nemesek nagyobb ré­­szint utánuk tódultak, és a meglepett Shakspearenek alig hagyanak időt átöltözködésre, mert Southam­pton lord ma esteli lakomára hízta meg őt saját házába. A lord és barátainak magasztalásai inkább a többi színész boszantására , mint Shakspeare örven­­deztetésére valónak számítva. — Kitűnő, jeles színdarab, Burbage úr — mon­da Southampton lord az igazgatónak. — Hiszen e Shakspeareben igazi jóféle gyöngy, drágakő rejlik önök számára, melyet aranyba kell foglalniok. Ő da­rabokat ír önök számára és oly természetesen, oly igénytelenül játszik, hogy önök mindnyájan tanul­hatnak tőle valamit. Burbage vagy pályatársai valamelyike örömest felelt volna a lord beszédére, de az udvarnál annyira tekintélyes, gazdag Southamptonnek nem volt szabad ellene mondaniok, azért is hallgatva vonultak félre és vállat vonutanak Shakspeare mögött, midőn ez nemes barátai kíséretében odahagyá a Globe öltöző­ fészerét. Hatodfél óra volt. A Temze víztükrén bájoló fényben reszketett az őszi alkony. A színházi közön­ség aristokratiája vidám beszélgetés közt és a Té­vedések vígjátéké­nak tréfás helyzetein való kaczagás közt érkezik a postahajók és bárkákhoz, és negyedóra múlva partra szállván, szétoszladozék a társaság, egy óra múlva a lord házában tartandó ün­nepélyes lakomán megjelenendő. E közben Southampton lord­ul barátját egy fül­kébe vezette, hol a két barát bizodalmasan beszélge­­te egy palac­k zamatos bor mellett. — No, élvezze kegyed a kényelmet házamban, Shakspeare úr; gondolom, az ülés jól fog esni ke­gyednek napi munkája és fáradalma után, mert a mi felvidít és örvendeztet bennünket, az a kegyed műve és fáradozása . Nem úgy, nemes lord, művészetem sohasem látszott nekem fárasztónak eddigelé, a munkát soha­sem éreztem meg abban. A nappal kelletlen, csömör­­letes és hasznavehetlen rám nézve , hol nem játszha­­tom, habár a legkisebb szerep legyen is az. Azon ön­tudat, hogy művészetemben munkálkodhatom, megfe­szíti minden erőmet azon pillantatig, hol a színpadra lépek, s az első szótól fogva, melyet a figyelmes kö­zönség előtt mondok, érzem, hogy élek, érzek és vagyok. — Engedjen meg, Shakspeare úr, — folytató a lord , — midőn valamely színész, elragadva a költész fantáziája által, csak nagy szerepekben lép fel a há­­ladatos, s könnyen hevülő közönség előtt, könnyen megfejthetem magamnak e lelkesedést pályája iránt. De a­mint ma hallottam, kegyed csak alárendelt sze­repeket játszik, és igazán megvallva, e napszámos és kézi munka nem kegyednek való. — Különös, hogy a világ a ragyogás hiú arany­­füstjéből ítél meg mindent. Ha van-e a mi művésze­tünkben valami egyes, magában levő jó? Képzelhe­­tünk-e egyes részt, elválasztva a költészi egésztől ? Hát azon öntudat, miszerint a végtelen egésznek egy része vagyok, nem képes-e előidézni azon művészi lelkesedést, mit csak fényes szerepek sajátságának hiszszük lenni ? A Kegyed túlbuzgó imádója művészetének, ked­ves Vilmosom, ez szép, ezen örvendek, de mily vég­telenül magasabban áll kegyed mint költész, mint te­remtő lángész a színészhez képest. — Ne higyje, mylord, ne higyje azt ! Hiszen mi lobbantotta fel keblemben ama teremtő művészet szikráját, mint a színészek játéka, midőn először lát­tam azt ? Mi indított engem e tövises pálya választá­sára, mint a színművészet isteni volta, mely fensége­sebb lévén valamennyi művészetnél, mely az embert nem a maga alakjában, nem kifelé hatásában, hanem szenvedélyeinek, gondolatai, lélekállapotjainak mű­helyében ábrázolja ? Micsoda a hideg márvány, habár a szép alak, idom eszményét érzékítené is, sőt maga az akaraterő azon képhez képest, melyet a színész az emberről előadhat ? Ő behat az emberi érzelem, ger­­jedelem mélyeibe, kép-, szobor-, költészet-soroza­tot képez, egy szerep rámájában, a költész, szob­rász, festész­e­­ ihletett újjáteremtője a megterem­tett lénynek. — De a színész mégis csak azt adja vissza, mit a költész bízott reá. Nem ő, hanem a költész a te­remtő ; a színésznek csak annyi érdeme, igénye van a színműre nézve, hogy testi képessége által előmoz­dította a színmű hatását. — Oh mily örömest odadnám minden költészi dicsőségemet azon tehetségért, ha úgy ábrázolhat­nám képeimet, miként képzeletem eszményítette azo­kat. De a természet elég kegyetlen volt megtagadni tőlem azon csodálatos valamit, míg sokszor némelye­ket pazarolva eláraszt azon adománynyal, kik képte­lenek fölemelkedni a költész gondolatához. Oh, ha le tudnám festeni azon lelki kínt, mely keblemet mar­­czangolja, midőn színműveim alakjait, melyeket szi­vem vérével tápláltam, neveltem, minden lelkesült­­ségre nem képes , otromba ficzkók kezei által látom gyötörtetni, kínoztatni, halálra nyomorgattatni. Hi­szen, épen ez az én kételyem, ez az én kínom. Én úgy érzem, hogy minden színésznek költésznek, s ké­pesnek kellene lennie egyszersmind, miszerint együtt érezze a költészszel a fogamzás kétgyönyörét és a vajúdás fájdalmait — de jaj, jaj az én művészetem­nek, mert nem így van a dolog! — Kegyednek igaza van, Shakspeare; a színész ritkán lehet költész. — De még ritkábban lehet — szakasztá­tt fél­be élénken Shakspeare — a költész színész. A ter­mészet, mintha kimerítené minden erejét, midőn a költészet mennyei szikráját lángra lobbantja valamely halandó keblében. — Mintha nem bírna többet tenni, mintha a költészet paralizálna minden más adomány, minden más tehetséget. S mégis szüksége volna ezen összehatásra a művészet tökéletes élvezete végett. Akár­hány költészt ismertem, minél gazdagabban he­­vült keblük a mindenható költészet verőfényében, annál szegényebbek voltak mindannyian az eszkö­zökben, miszerint elmeműveiket megtestesítsék a hang, festészet és hússáváltozás isteni hatalmával. — Mily máskép érzek és akarok én keblemben, mint festek és tehetek a külső eszközökkel. Én át vagyok hatva és nem tudok hatni másra. Én sírok, szeretek, gyűlölök az érzelem minden lángjával, de senki sem sír, senki sem szeret, senki sem gyűlöl velem. — Mily borzasztó lélektusának képe ez — mon­da halkan és gondolkodva Southampton lord. — S nem lehet-e megtanulni azt, mi kegyednek hiányzik, nem lehet kipótolni a hiányt annak utánzása által, mit mások cselekedtek ? — Nem, nem! — A természet egyenlőtlenül osztogatja a maga adományait. Ha valaki képes volna azt tenni, mit én sejtek, mit az én keblem legfőbb ideálnak ismer, az isten volna. — Az nem leszen, az nem lehet! ily emberfölöttileg nagy és boldog egy halandó lény se legyen ! Mindketten hallgatónak, — Shakspeare fejét ke­zére támasztva , elmerengett mintha feledte volna, hol és kinél van. A lord részvéttel tekintett reá. Ekkor megnyílott az ajtó és a lord házgondvi­­selője belépő , jelentve , hogy néhány vendég már megérkezett és az estek­ készen van. Shakspeare fölrezzent helyzetéből és akaratla­nul követé gazdáját, ki terembe vezeté őt, melynek egész hosszán asztal húzódék át, melyen a Southamp­­tonok családi czímerével díszesített drága ezüst edény­­zet csillogott hófehérségű­, művészileg szőtt ter­ten. A vendégek gyorsan egybegyülekeztek, s a figyelmes gazda, rangjához illendőleg fogadott mindenkit. Es­sex gróf rokonának, a dícs-koszorúzta hadvezér és a királynő kegyenczének beléptekor azonban mindnyá­jan meghajták magukat legmélyebb tisztelettel. A gróf egyszerűen üdvözölvén tisztelkedett, fesztelenül egye­nesen Southampton lordhoz ment és monda : — Mit hallok, öcsém ? Hát kitanultál a lovag­lásból és le hagytad vetni magadat ? — Ej, ej! — Mint nevet majd a királynő, ha elbeszélem neki, hogy ő lordsága, a könnyű, ügyes Southampton önkényte­lenül ugrást tett a földre. Vigyázz, hogy hiteledet ne veszítsed a mi hölgyeinknél. Nemde, urak, unoka­öcsémnek leczkét kell vennie újra a lovaglásból ? A vendégek voltakép nem tudták, hogy bele­egyezzenek-e a gróf jó kedvébe, vagy ne ; mert házi­gazdájuk nem látszék osztozni ebben. — Nehezen hiszem, felelt Southampton, hogy ő felsége titkos tanácsosának, az én kormányértő, győ­zedelmes unokabátyámnak ideje legyen ily csekély­ségeket elbeszélni az udvarnál — Aha, boszankodol öcsém, hogy levetett a ló. — No, no, ne vedd rész néven, hogy kinevetlek kis­sé — épen nem akartam ártani. — De hát igaz-e, hogy egy színész mentett meg téged ? — íme itt van új barátom, Shakspeare Vilmos úr — felele a lord, őt bemutatva, mi­közben Shaks­peare meghajta magát a kérdező előtt. Essex gróf büszkén bókolt és idegenszerüen fe­jével , aztán elfordult és más urakkal kezde beszél­getni. — A lord mélyen érezte , mennyire fájhatott ezen urias eligazítás Shakspeare gyöngéd és érzékeny ke­délyének, s azonnal más vendégeihez fordult vele, kik ma délután vígjátéka előadásán jelen voltak, s annak dicséretekkel elhalmozásában gazdag kárpót­lást nyujtanak neki a gróf kevélységéért. A asztal készen volt; a cselédség szolgálatké­szen állott az ajtóknál, fölhordandó az étkeket, midőn a vendégek asztalhoz ülnek; de a lord várakozni lát­szott még valakire. Végre behümbörgött egy férfiú a terembe, ki maga nevetve üdvüzlé a jelenlevőket, és kit a többiek nevezve Üdvüzlének. Sir Hugh­­’eaton volt az. A rendkívül vaskos, mindig mosolygó, sóvár te­kintetű, könnyeded, fürge magatartásű­, mi különösen elütött az egész test túlhízottságától, gondosan, sőt gazdagon öltözött, köpczös, egész külsejében jólétre, kérelemre mutató férfiúnál, az éhes ajkak nyalánk rángatódzása meghazudtolta a nagy potrohot, mert azt mindenki kénytelen volt átöltözöttnek tekinteni. — Hát nem ültek még asztalhoz? — kérdé Hugh úr már az ajtóban , s miután az asztalra vetett pillantása megnyugtatta volna őt, folytató — kissé késecskén jövök , fiúk , de nem jöhettem előbb , sze­relmi találkozásom volt bizonyos helyen. Legalázato­sabb szolgája kegyednek, Essex gróf! — Southamp­ton barátom! remény­em, hogy lesz házadnál elegen­dő enni s inni való? mert éhes, nagyon éhes vagyok. — Mint az oroszlán , mint elefánt, mint az orr­szarvú — monda nevetve a gróf. — Dehogy, csak mint jó magam; ez a legerő­sebb éhesség, m­i a világon létezik. — Igen, igen, nevessetek csak , ti czingár , vézna ficzkók, nálam több üres hely a gyomorban éhségre, mint valameny­­nyi embernél, ennélfogva éhség tekintetében senki­hez sem vagyok hasonlítható, mint önmagamhoz. — Igen, de egy elefánt, Hugh úr , egy elefánt mégis gyomrosabb! — monda tréfálva a lord. — Es mit, elefánt, én csak fogait irigylem az elefánttól. Fiúk! képzeljetek csak magatoknak ily fo­gakkal teljes szájat, miből az elefántnak csak kettő van. Istenem ! mily dicső sokat felfalatozhatna azok­kal az ember. A lord e közben jelt adott az étkek felhordásá­ra, és azonnal több tálból párologtak asztalon a nagy tengeri halak. (Vége következik ) —-nti-— —« 159 *+— A növények világítása. (Vége) Mi a különféle légnemek hatását e világításra il­leti , erre nézve Heller azon eredményre jött, hogy minden oly közeg és légnem, mely a gomba éltét fel­dúlja, világossága létesítésére is alkalmatlan. A fához hasonló módon világítanak a rothadt burgonyák és répák, s Heller a világítás tüneményét itt is azon gombanemeknek tulajdonítja, miket rajtuk állítólagosan meg is talált. Ezen észlelések nyomán tehát a világlóság mindig az élő növény tulajdo­na, s nem vegyészi feloszlása az elhalt, tökéletes rot­hadásba, enyészetbe menő testeknek.

Next