Budapesti Viszhang, 1856. január-december (1. évfolyam, 1-52. szám)
1856-05-08 / 19. szám
— Shakspeare Vilmos egy negyedórával ezelőtt életemet mentette meg. Hol van azon a angol szív, mely nem fosztaná meg inkább magát a gyönyörködéstől egy pillanatra , mint hogy visszatartóztassa köszönetét oly férfiútól, mint Shakspeare Vilmos úr ? Szégyenljék magukat a kiabálók ! Egyszerre elnémult minden. — Southampton merész beszéde hathatós volt, a csend után dörgedelmes : éljen Shakspeare ! (Shakspeare for ever!) kiáltás következett, és Shakspeare még soha sem nyert a színpadon oly kétségtelen tetszésnyilvánítást, mint ez estve. Szemében egy köny rezgett, és alig érthetőleg mondá el szerepe hátralévő részét, mert az öröm és megilletődés szavát megfoszta minden szózatosságától , mely már különben is annyira elgyengült. A darabot most már háborítlanul végig játszhatók, s alig végezte el Tarleton az epilógot, a színészek alig hogy visszavonultak mély bókolás után a függöny mögé, midőn a fiatal nemesek nagyobb részint utánuk tódultak, és a meglepett Shakspearenek alig hagyanak időt átöltözködésre, mert Southampton lord ma esteli lakomára hízta meg őt saját házába. A lord és barátainak magasztalásai inkább a többi színész boszantására , mint Shakspeare örvendeztetésére valónak számítva. — Kitűnő, jeles színdarab, Burbage úr — monda Southampton lord az igazgatónak. — Hiszen e Shakspeareben igazi jóféle gyöngy, drágakő rejlik önök számára, melyet aranyba kell foglalniok. Ő darabokat ír önök számára és oly természetesen, oly igénytelenül játszik, hogy önök mindnyájan tanulhatnak tőle valamit. Burbage vagy pályatársai valamelyike örömest felelt volna a lord beszédére, de az udvarnál annyira tekintélyes, gazdag Southamptonnek nem volt szabad ellene mondaniok, azért is hallgatva vonultak félre és vállat vonutanak Shakspeare mögött, midőn ez nemes barátai kíséretében odahagyá a Globe öltöző fészerét. Hatodfél óra volt. A Temze víztükrén bájoló fényben reszketett az őszi alkony. A színházi közönség aristokratiája vidám beszélgetés közt és a Tévedések vígjátékénak tréfás helyzetein való kaczagás közt érkezik a postahajók és bárkákhoz, és negyedóra múlva partra szállván, szétoszladozék a társaság, egy óra múlva a lord házában tartandó ünnepélyes lakomán megjelenendő. E közben Southampton lordul barátját egy fülkébe vezette, hol a két barát bizodalmasan beszélgete egy palack zamatos bor mellett. — No, élvezze kegyed a kényelmet házamban, Shakspeare úr; gondolom, az ülés jól fog esni kegyednek napi munkája és fáradalma után, mert a mi felvidít és örvendeztet bennünket, az a kegyed műve és fáradozása . Nem úgy, nemes lord, művészetem sohasem látszott nekem fárasztónak eddigelé, a munkát sohasem éreztem meg abban. A nappal kelletlen, csömörletes és hasznavehetlen rám nézve , hol nem játszhatom, habár a legkisebb szerep legyen is az. Azon öntudat, hogy művészetemben munkálkodhatom, megfeszíti minden erőmet azon pillantatig, hol a színpadra lépek, s az első szótól fogva, melyet a figyelmes közönség előtt mondok, érzem, hogy élek, érzek és vagyok. — Engedjen meg, Shakspeare úr, — folytató a lord , — midőn valamely színész, elragadva a költész fantáziája által, csak nagy szerepekben lép fel a háladatos, s könnyen hevülő közönség előtt, könnyen megfejthetem magamnak e lelkesedést pályája iránt. De amint ma hallottam, kegyed csak alárendelt szerepeket játszik, és igazán megvallva, e napszámos és kézi munka nem kegyednek való. — Különös, hogy a világ a ragyogás hiú aranyfüstjéből ítél meg mindent. Ha van-e a mi művészetünkben valami egyes, magában levő jó? Képzelhetünk-e egyes részt, elválasztva a költészi egésztől ? Hát azon öntudat, miszerint a végtelen egésznek egy része vagyok, nem képes-e előidézni azon művészi lelkesedést, mit csak fényes szerepek sajátságának hiszszük lenni ? A Kegyed túlbuzgó imádója művészetének, kedves Vilmosom, ez szép, ezen örvendek, de mily végtelenül magasabban áll kegyed mint költész, mint teremtő lángész a színészhez képest. — Ne higyje, mylord, ne higyje azt ! Hiszen mi lobbantotta fel keblemben ama teremtő művészet szikráját, mint a színészek játéka, midőn először láttam azt ? Mi indított engem e tövises pálya választására, mint a színművészet isteni volta, mely fenségesebb lévén valamennyi művészetnél, mely az embert nem a maga alakjában, nem kifelé hatásában, hanem szenvedélyeinek, gondolatai, lélekállapotjainak műhelyében ábrázolja ? Micsoda a hideg márvány, habár a szép alak, idom eszményét érzékítené is, sőt maga az akaraterő azon képhez képest, melyet a színész az emberről előadhat ? Ő behat az emberi érzelem, gerjedelem mélyeibe, kép-, szobor-, költészet-sorozatot képez, egy szerep rámájában, a költész, szobrász, festésze ihletett újjáteremtője a megteremtett lénynek. — De a színész mégis csak azt adja vissza, mit a költész bízott reá. Nem ő, hanem a költész a teremtő ; a színésznek csak annyi érdeme, igénye van a színműre nézve, hogy testi képessége által előmozdította a színmű hatását. — Oh mily örömest odadnám minden költészi dicsőségemet azon tehetségért, ha úgy ábrázolhatnám képeimet, miként képzeletem eszményítette azokat. De a természet elég kegyetlen volt megtagadni tőlem azon csodálatos valamit, míg sokszor némelyeket pazarolva eláraszt azon adománynyal, kik képtelenek fölemelkedni a költész gondolatához. Oh, ha le tudnám festeni azon lelki kínt, mely keblemet marczangolja, midőn színműveim alakjait, melyeket szivem vérével tápláltam, neveltem, minden lelkesültségre nem képes , otromba ficzkók kezei által látom gyötörtetni, kínoztatni, halálra nyomorgattatni. Hiszen, épen ez az én kételyem, ez az én kínom. Én úgy érzem, hogy minden színésznek költésznek, s képesnek kellene lennie egyszersmind, miszerint együtt érezze a költészszel a fogamzás kétgyönyörét és a vajúdás fájdalmait — de jaj, jaj az én művészetemnek, mert nem így van a dolog! — Kegyednek igaza van, Shakspeare; a színész ritkán lehet költész. — De még ritkábban lehet — szakasztátt félbe élénken Shakspeare — a költész színész. A természet, mintha kimerítené minden erejét, midőn a költészet mennyei szikráját lángra lobbantja valamely halandó keblében. — Mintha nem bírna többet tenni, mintha a költészet paralizálna minden más adomány, minden más tehetséget. S mégis szüksége volna ezen összehatásra a művészet tökéletes élvezete végett. Akárhány költészt ismertem, minél gazdagabban hevült keblük a mindenható költészet verőfényében, annál szegényebbek voltak mindannyian az eszközökben, miszerint elmeműveiket megtestesítsék a hang, festészet és hússáváltozás isteni hatalmával. — Mily máskép érzek és akarok én keblemben, mint festek és tehetek a külső eszközökkel. Én át vagyok hatva és nem tudok hatni másra. Én sírok, szeretek, gyűlölök az érzelem minden lángjával, de senki sem sír, senki sem szeret, senki sem gyűlöl velem. — Mily borzasztó lélektusának képe ez — monda halkan és gondolkodva Southampton lord. — S nem lehet-e megtanulni azt, mi kegyednek hiányzik, nem lehet kipótolni a hiányt annak utánzása által, mit mások cselekedtek ? — Nem, nem! — A természet egyenlőtlenül osztogatja a maga adományait. Ha valaki képes volna azt tenni, mit én sejtek, mit az én keblem legfőbb ideálnak ismer, az isten volna. — Az nem leszen, az nem lehet! ily emberfölöttileg nagy és boldog egy halandó lény se legyen ! Mindketten hallgatónak, — Shakspeare fejét kezére támasztva , elmerengett mintha feledte volna, hol és kinél van. A lord részvéttel tekintett reá. Ekkor megnyílott az ajtó és a lord házgondviselője belépő , jelentve , hogy néhány vendég már megérkezett és az estek készen van. Shakspeare fölrezzent helyzetéből és akaratlanul követé gazdáját, ki terembe vezeté őt, melynek egész hosszán asztal húzódék át, melyen a Southamptonok családi czímerével díszesített drága ezüst edényzet csillogott hófehérségű, művészileg szőtt terten. A vendégek gyorsan egybegyülekeztek, s a figyelmes gazda, rangjához illendőleg fogadott mindenkit. Essex gróf rokonának, a dícs-koszorúzta hadvezér és a királynő kegyenczének beléptekor azonban mindnyájan meghajták magukat legmélyebb tisztelettel. A gróf egyszerűen üdvözölvén tisztelkedett, fesztelenül egyenesen Southampton lordhoz ment és monda : — Mit hallok, öcsém ? Hát kitanultál a lovaglásból és le hagytad vetni magadat ? — Ej, ej! — Mint nevet majd a királynő, ha elbeszélem neki, hogy ő lordsága, a könnyű, ügyes Southampton önkénytelenül ugrást tett a földre. Vigyázz, hogy hiteledet ne veszítsed a mi hölgyeinknél. Nemde, urak, unokaöcsémnek leczkét kell vennie újra a lovaglásból ? A vendégek voltakép nem tudták, hogy beleegyezzenek-e a gróf jó kedvébe, vagy ne ; mert házigazdájuk nem látszék osztozni ebben. — Nehezen hiszem, felelt Southampton, hogy ő felsége titkos tanácsosának, az én kormányértő, győzedelmes unokabátyámnak ideje legyen ily csekélységeket elbeszélni az udvarnál — Aha, boszankodol öcsém, hogy levetett a ló. — No, no, ne vedd rész néven, hogy kinevetlek kissé — épen nem akartam ártani. — De hát igaz-e, hogy egy színész mentett meg téged ? — íme itt van új barátom, Shakspeare Vilmos úr — felele a lord, őt bemutatva, miközben Shakspeare meghajta magát a kérdező előtt. Essex gróf büszkén bókolt és idegenszerüen fejével , aztán elfordult és más urakkal kezde beszélgetni. — A lord mélyen érezte , mennyire fájhatott ezen urias eligazítás Shakspeare gyöngéd és érzékeny kedélyének, s azonnal más vendégeihez fordult vele, kik ma délután vígjátéka előadásán jelen voltak, s annak dicséretekkel elhalmozásában gazdag kárpótlást nyujtanak neki a gróf kevélységéért. A asztal készen volt; a cselédség szolgálatkészen állott az ajtóknál, fölhordandó az étkeket, midőn a vendégek asztalhoz ülnek; de a lord várakozni látszott még valakire. Végre behümbörgött egy férfiú a terembe, ki maga nevetve üdvüzlé a jelenlevőket, és kit a többiek nevezve Üdvüzlének. Sir Hugh’eaton volt az. A rendkívül vaskos, mindig mosolygó, sóvár tekintetű, könnyeded, fürge magatartásű, mi különösen elütött az egész test túlhízottságától, gondosan, sőt gazdagon öltözött, köpczös, egész külsejében jólétre, kérelemre mutató férfiúnál, az éhes ajkak nyalánk rángatódzása meghazudtolta a nagy potrohot, mert azt mindenki kénytelen volt átöltözöttnek tekinteni. — Hát nem ültek még asztalhoz? — kérdé Hugh úr már az ajtóban , s miután az asztalra vetett pillantása megnyugtatta volna őt, folytató — kissé késecskén jövök , fiúk , de nem jöhettem előbb , szerelmi találkozásom volt bizonyos helyen. Legalázatosabb szolgája kegyednek, Essex gróf! — Southampton barátom! reményem, hogy lesz házadnál elegendő enni s inni való? mert éhes, nagyon éhes vagyok. — Mint az oroszlán , mint elefánt, mint az orrszarvú — monda nevetve a gróf. — Dehogy, csak mint jó magam; ez a legerősebb éhesség, mi a világon létezik. — Igen, igen, nevessetek csak , ti czingár , vézna ficzkók, nálam több üres hely a gyomorban éhségre, mint valamenynyi embernél, ennélfogva éhség tekintetében senkihez sem vagyok hasonlítható, mint önmagamhoz. — Igen, de egy elefánt, Hugh úr , egy elefánt mégis gyomrosabb! — monda tréfálva a lord. — Es mit, elefánt, én csak fogait irigylem az elefánttól. Fiúk! képzeljetek csak magatoknak ily fogakkal teljes szájat, miből az elefántnak csak kettő van. Istenem ! mily dicső sokat felfalatozhatna azokkal az ember. A lord e közben jelt adott az étkek felhordására, és azonnal több tálból párologtak asztalon a nagy tengeri halak. (Vége következik ) —-nti-— —« 159 *+— A növények világítása. (Vége) Mi a különféle légnemek hatását e világításra illeti , erre nézve Heller azon eredményre jött, hogy minden oly közeg és légnem, mely a gomba éltét feldúlja, világossága létesítésére is alkalmatlan. A fához hasonló módon világítanak a rothadt burgonyák és répák, s Heller a világítás tüneményét itt is azon gombanemeknek tulajdonítja, miket rajtuk állítólagosan meg is talált. Ezen észlelések nyomán tehát a világlóság mindig az élő növény tulajdona, s nem vegyészi feloszlása az elhalt, tökéletes rothadásba, enyészetbe menő testeknek.