Budapesti Viszhang, 1856. január-december (1. évfolyam, 1-52. szám)
1856-01-10 / 2. szám
, Addaza ajkad, addsza orczád, Homlokod, szemeidet, Elborítom csókjaimmal Mint a hajnal az eget. Szédülök___fogj meg karoddal, Lágy karoddal szép leány! Csók-e ez, vagy bor ? Biz én már Nem is tudom igazán. Bor lesz ez, bor! Ilyet adtak Az olympi istenek, S én, az ember, nem birom meg, Föl forgatja eszemet. Mámor szállt nehéz fejemre, Oh de milyen mámor ez! Égbe vitt___a föld alattam Végtelen mélységbe vesz. Túl jutottam már a felhők Tarka vándortáborán, Csillagok között repülök Mindenik egy csalogány. Mint dalolnak , mint dalolnak! Ilyet nem hallott fülem. S milyen fény! Százezer villára Nyargalózik körülem. Hát a szivem, hát a szivem? Ott van, ott van még a baj---Fiú, úgy vigyázz magadra. Örömedben meg ne halj. '*) Petőfi, Kincses Abdul és Gyáva Izmát. (Beszély a mostani háborús világból) A szép muzulmán városban, melyet az igazhivők Karsznak neveznek, volt egymás mellet két ház épitve: az egyik nagy emeletes, oszlopzatos bejárással, vasajtókkal, homlokzatán réztornyokkal; a másik kicsiny, alacsony, melybe az utczáról is lefelé kellett lépni, s akkor is meghajolva, nehogy az ajtóragasztóba üsse az ember a fejét. A keleti városokban ilyen szép egyetértésben szoknak egymás mellett állam kicsinyek és nagyok, kunyhók és paloták. A nagy, erős kastély néhány lépésnyire még előbbre is áll a sorban , míg a rozzant házikó háromfelé húzódozni látszik, amint illik,ha egy fényes és egy rongyos személy áll egymás mellett az utczán. Ama nagy palota urát nevezték „Kincses Abdulnak,“ a kis rongyos vityilló gazdáját pedig mindenki úgy hívta, hogy „gyáva Izmál.“ Kincses Abdul egyike volt a leggazdagabb kereskedőknek, akik málhákkal terhelt karavánokat indítanak Teherántól Erzerumig. Voltak lerakóhelyei még az izmidi kánokban is, s karszi palotájában tömlőkkel állt a vert arany, amely hogy rozsdát nem kapott, az csak az arany különös sajátságának tulajdonítható , mert valamikép a nagy folyóvizek a tengerbe omolnak, és senki sem látja, hogy azok valamerre visszafolynának onnan, hasonlóul nem látta Abdáit senki olyan állapotban, hogy pénzt adott volna ki, ellenkezőleg, mindig csak olyanban, amikor bevett. Hajzsárait kifizette pálinkával, gyümölcscsel, gabonával és kelmével, ami már a nyakán maradt, a mivel mások megcsalták, amin nem tudott túladni, azzal szolgálattevőit fizette s még azokon is nyert illő százalékot. A kiknél vásárolt, azoknak írást adott, a mit ismét itt meg ott fizessenek ki nekik, és mire a fizetési határidő eljött, már akkorra megint annyi csereberét tett velük, hogy azok fizettek vissza neki. Azzal ugyan senki sem dicsekedhetet, hogy valaha olyan pénznek színét látta, ami Abdul kezéből jött ki.Arany, ezüst meg volt halva, ha az ő vaskapuján belépett. Hanem hiszen annál szegényeb volt szomszédja, aki ott a sülyedt házban lakott. A jámbor tevehajtsár *) Hasszán tisztes özvegye volt az, akinek nem maradt az ura után egyebe annál a négy tevénél, amiből egy megint Izmál gyávasága miatt elveszett. Mármost csak három tevével kereshette kenyerét, és az is szűken jutott, mert azt a semmirevaló ficzkót semmi jövedelmezőbb vállalatra nem lehete elküldeni. El nem ment volna ez Abdul egész palotájáért olyan hosszú útra, ahol éjszaka a szabad ég alatt kell hálni, s ha egy katángkórót felé hajtott volna a szél a pusztán, ijedtében ott hagyta volna a kalmárt mind a három tevéjével. Emiatt csak a városban lehetett neki hasznát venni, ha egyik raktárból kellett a másikba szállítani valamit, ami igen sovány kereset volt. Jámbor anyja hiába szidta, gyalázta, pajtásai mind hasztalan gúnyolták, guzsalyt dugtak az övébe, elvágták a bajuszát, s a fürdőben befestették az orczáját vadsáfránynyal. Mind nem indult meg rajta. A gyermektől is megijedt, ha az szembe mert vele állni. A negyedik tevéjét egy sánta koldus vette el tőle, pedig csak mankó volt kezében, míg Izmálnál töltött pisztoly volt és éles saska. A sánta koldus csúfra elvette tőle a tevét, s anyja megtiltotta a panaszra haza futónak, hogy a kadinál panaszt tegyen érte Inkább a teve vesszen ott, mint azt a csúfot megtudják. Pedig milyen izmos, erős fiú volt! ha akarta, egy maga felemelt annyi terhet, a mennyivel más két ember hiába vesződött, s ha egy kezével megfogta a vastag uj lópatkót, úgy összenyomta azt, mintha vajas szarvas volna. Szerette volna is a vitézséget nagyon, ha az magának az embernek semmi veszedelmével sem járna, amit onnan tudnak, hogy egyszer, mikor azt hitte, hogy senki sem látja, kiment a kertbe, ahol bogácskázó és laboda nagy bozótnak nőtt fel, s apja rozsdás kardját kilopva magával, neki esett vele az ártatlan ellenségnek, elkezdve azt kaszabolni, dühös kiáltások között. „Nesztek hitetlen kutyák! ne neked czudar ellenség! utcza te is! hát te neked mi kell? Halál reálok.“ Ott azonban a nagy bozót között egy fekete kalekuti kotlós ült tizenkét csirkéjén, a ki midőn észrevette, hogy valami veszett ember ugyancsak kapálja a paréjt, mikor már közel ért hozzá, kivetkőzött türelméből s nagy rikoltással felrepült, s neki egyenesen izmál két szemének. Ez a nyavalyás semmi rejtett veszélyt nem gyanítván, a megtámadó fenevad orozva történt rohamára megfutott a csatatérről, elhajította a kardot s bőgve futott ki az utczára, ahol még csak el sem tagadhatta rettentő ijedelme okát, mert az a nagy kegyetlen kotlóstyuk szétberzentett szárnyaival egész ki az utczára kergette s még elöli a szegény fiút, a milyen dühös állat az ilyen lyuk, ha anyja ki nem jön a lármára, s el nem veri fiáról seprővel a veszedelmes kérgétől. Ez aztán rajta is maradt Izmálon mindvégig, hogy a kotlóstyuk meg akarta enni. Hát még éjszaka, sötétben, akkor volt csak ránézve a gonosz világ Ha ő egyszer a tevebőrre lefeküdt , s a nagy pokróczot a fejére húzhatta, onnan ugyan reggelig ki nem idézte semmi nesz. Mondhatta volna ő neki éjszaka az ablak előtt valami szózat: „fiam Izmál, itt van számodra egy erszény arany, jere ki érte“, de ő ugyan kis ujját sem dugta volna ki a szobából. Történt azután, hogy egyszer megbomlik a világrendé; orosz vitézek szűknek találták nagyon is tág országukat, s megérett gyümölcsnek nézték a törökök városait, amiket csak be kell szedni. Ámde a jó törökök nem olyan hollók, mint a méhek, akik midőn teleszedték hasukat illatos mézzel, lágy viaszszal, akkor megengedik, hogy egy otromba ember befojtsa lyukaikat, kénkövet gyújtson alájuk s kifüstölje őket a világból, hanem az ozmán vitézek előjöttek fullánkjaikkal, kardjaikkal a lyukaikat fojtogatóra, s megkérdezték tőle, mint a vadméh a medvétől: „hoztál-e bundát?“ Nagy volt a lelkesülés egész Kis-Ázsia terén; az ozmánnak, ha akarja, annyi fegyveres katonája van, ahány muzulmán férfi lakik országában, mert a haza veszélyének idején mind vitéz az, gyermek avagy hetven éves, szatócs, avagy terekhordár, gazdag és szegény, boldog ember, boldogtalan, az mind derék jó katona. Karsz szép városa lakóiból is kitelt egy néhány ezered, a kik élni halni ígérkeztek városukért, midőn a haragos ellenség közeledtének hire megütötte kapuikat, s sánczokat, ágyukat vetettek föl ellene, kést, kardot köszörültek ellene , szívet és lelket keserítettek ellene. Tehette az egész világ, de Izmál ugyan nem. Ha előtte beszéltek a moszkok felöl, csak a fejét csóválta rá, és fogait csikorgatá, de már ökleit csak a háta mögé dugva, merte összeszoritani, nehogy megtudják a maszkok, s eljöjjenek érte, és levágják a nyakát. Mikor pedig a zászlókat végig hordozták az utczán, a tárogatókat hangoztatva, s minden utczaszegleten hirdetek a jó torkú kikiáltók s maguk a muerzinek is azt kiálták a mecsetek tornyaiból óra helyett, hogy minden jó igaz muzulmán, aki nyugodalmas helyet akar nyerni a paradicsomban, ezen a világon pedig becsületes nevet, siessen ki a mezőre, oda, hol az ágyak dörögnek, vigyen magával kardot, puskát, vagy amivel bánni tud, s üsse, lőjje az ellenséget, ahol megtalálja; ez időben a jámbor izmált kívánatból sem lehetett látni; még az anyja sem tudta, hogy hová lett? Egy nagy lisztes tömlő volt a kamarában, abba bujt el nagy ügyesen, s két napig ott rejtőzködött három szem szilván tengődve, mig az éhség harmadnap elő nem űzte, fehéren a félelemtől, még fehérebben a liszttől, amely egészen belepte. Szegény Izmál, hogy vált az egész világ csúfjává ! Már az utczára sem mert kimenni többé, hanem félrevonult a kertbe, egy nagy bodzafa árnyékába, dinnyemaggal telerakta a zsebeit, s azt eszegette ott reggeltől estig. E méla mulatság közben történt egyszer, hogy a szomszéd palotának egy kis kerek ablakából,amelynek erkélyét tarka virágok lepték el, egy hölgy fejét látta kibukkanni, a ki ott virágait öntözgetni kihajolt. De még azt sem látta volna meg, ha csak a jókedvű szomszédnő, meglátva a fiút épen ablaka előtt állni, a falnak támaszkodva , mintha ő rá volna bízva, hogy ne engedje eldúlni Abdul házát, a virágoknak szánt öntözővel kissé meg nem öntözte volna. Fölpillanta erre Izmát, s félig rágva maradt szájában a dinnyemag, úgy elbámult e tekintetre. Ember azt ki nem mondhatja , hogy minő szép volt az a lány, aki onnan a kerek ablakból reá tekintett. Így néznek le talán a paradicsomból a bájos hurik, akiknek még csak annyi dolguk sincs, hogy virágokat öntözzenek. Hajh, csak az a mennyország olyan magas ne volna! (Vége következik.) Jókai Mór. Mit nevez a szalonkai ember jó szállásnak! — Úti jegyzeteimből — (Vége.) Tudnivaló, hogy ha az ember jól megázott, keresztül járta kedve szerint a szél, s aztán kényelmes szállással fenyegetik, nem szokott ettől nagyon megijedni. Alig vehetem rész néven magamnak, hogy a még távol eső városba nem vágytam, csak jöjjek fedél alá mentél előbb. Egy alföldi tanyán, zivataros időben sok ember szokott egy szobába összebújni, jól tudom, de ha csak akkora hely jut is számomra, hova átázott öltönyeimet lerakhassam, inkább féllábon állva virrasztók reggelig, mintázzam tovább a fergetegeben. A mesgyeárkon egy döcczenés, és a következő pillanatban dühös deputatio rohant elő, hogy tisztességesen elfogadjon bennünket. A tanyáról semmi nesz. *) A szerelem legmagasabb üdvét, földi mennyországát ki énekelte meg valaha ennél szebben? Szerk. —VI 14 t-1—