Budapesti Viszhang, 1856. január-december (1. évfolyam, 1-52. szám)
1856-01-24 / 4. szám
— Még most sem irigyled sorsomat ? — kérdé Jakab szinte szemrehányólag. — Megölne a boldogság, ily tündér birtokában. Eliz fülig pirult .... talán a haragtól. Estek után kettecskén maradtunk Jakabbal. Eliz közel lakó anyját ment meglátogatni. — Nem panaszt emelt ellened barátom. Igaza lehet, és én mégsem neheztelek reád. — Ellenem ?!s ugyan megmondhatnád mi okból ? — Nem szívelheti a komolyan udvarlókat. És te a délutáni zongorázás alatt formaszerint udvaroltál Eliznek. Nőmnek nincsenek előttem titkai. — Mindent elbeszélt! ? — Mindent, de mindent! Elmondta, miszerint kinyilatkoztattad , hogy akkor, ha nem nem volna, lelkiismeret-furdalás nélkül el tudnád csábítni. Elmondta , miszerint kinyilatkoztattad, hogy hozzá hasonló nőért beutaznád a világnak legvadabb részeit is. Elmondta, miszerint kinyilatkoztattad, hogy bár távozol, szived N. K.-ban marad. — Engedj meg egyetlen Jakabom, de az a gyengém meg van , hogy minden szépnek hódolok , és szerencsét próbálok ottan is, hol több százan hajótörést szenvedtek. Szolgáljon azonban biztosításodul, ned aczél jellemén fdivül az is, hogy egyetlen barátom nejét sem volnék képes elcsábítni. Mintegy 10 óráig háborútlanul fecsegtünk, a midőn Teréz megérkezett, s nyugodni távoztunk. Megérkeztekor egy fehér rózsát tartott kezében, melyet többször, midőn Jakab nem látta, ajkaihoz emelt. Másnap Jakabnak falura kellett mennie. Én széttekintettem a városkában, kétnegyed tizenkétórakor tértem szállásomra. Egy ismeretlen idegen uracsot találtam Eliznél. — Pál sógorom! Én is bemutattatom a sógornak. Noha csak sógorok valónak , testvéri szeretettel látszottak egymás iránt viseltetni. — Édes Palim, pontban három órakor elvárlak. — Volt-e eddig okod pontosságom ellen panaszkodni ? Mint végnélkül szerető rokonok , rövid időre is csókkal búcsúztak el egymástól. — Mikor jő haza Jakab ? — kérdé Pál ki-íváncsian. — Holnap délre! — válaszolt Eliz nyomatosan. Kettecskén ebédeltünk Elizzel. Mint az évszakok , majd meleg volt, majd hideg. Mondott sok édeset, és sok keserűt, úgy bánt velem, mint azokkal szoktunk bánni, kiket ma gyűlölünk, holnap szeretünk, s megfordítva. Ebédlés közepett egy kisded leányka nyitott a szobába, s egy finom papiroson irt, gyanús levélkét nyújtott át Eliznek. — Kié levelet küldötte, mondott-e egyebet is. — Azt mondotta, hogy a tensasszony választ küld általam; azt is mondta, hogy vigyázzak, hogy a választ se el ne veszítsem, se kivüle másnak meg ne mutassam. — Egy barátném enyeleg , tréfa az egész ! — szólt felém fordulva. — Nem látom, s nem hallom, mi reám nem tartozik. Ebéd után a Jakab ügyszobájába tértem , s olvastam. Pál pontosan megjelent. — Egyetlen Elizem, valahára ismét boldog leszek ! — Csitt! Csakhamar azután kocsizörgést hallottam, s szemeimmel győződhetem meg, hogy eltávoztak. (Vége következik.) Lanka Cusztáv. -'eh'3?8£&& —« 31 «! Midőn Petőfi lapom mellett segédkedett, mi sem boszanta őt annyira, mint a rész versírók és kritikusai. Amennyire kedveső, pártolta a jóravaló fiatal tehetségeket, és oly dühösen kelt ki a kontárkodó költönetök ellen. A lapomba adott versek bírálatát egészen reá bíztam s bár ő igen szigorúan ítélt, azokkal, kikben hivatást vett észre, kíméletesen bánt. Minthogy az időben fölötte sok versíró kopogtatott be nálam, mint versitészi teljhatalmú megbízottam, valódi villámhárító volt rám nézve s az igazat mindenkinek szemében is megmerte mondani, s ez által a fiatal írók közt több ellenséget mint barátot szerze magának. De olykor az egyéni rokon- vagy ellenszenv még is uralmat von rajta , s ki jól tudott vele bánni, ki gyöngéinek hizelgett, az iránt ő is kegyelmesebb, elnézőbb vala. Versei bírálóira — minthogy ezek többnyire igaztalanok, és részrehajlók vagy elfogultak voltak irányában — rémitően haragudott, erejének öntudatában büszke megvetéssel tekintett le rájuk, szidta, gyalázta őket; a méltatlanság egészen felháborító ingerlékeny kedélyének mély tengerét, — egy-egy bántalom miatt olykor napokon át epekedett, gyötrődött, egy ízben sárgaságba is esett, — sokszor eldobta a tollat, végkép le akart mondani az írói pályáról , s neki busultában ismét vissza akart térni a színészi kalandos élet tömkelegébe. Ily kétségbeejtő helyzetben, — midőn a nyilvános pályán mindenfelől megtámadták, szólták, szapulták, kevéssé művészinek, nyersnek, póriasnak nevezték, — vajmi jól esett zaklatott lelkének egy igazi jó barát, ki öt vígasztala, bátoritá, ki csüggedni, kétségbeesni nem hagyá. És a hű pártfogó, a nyilak halálos sebzéseit elhárítani akaró védpajzs megint csak én valék. Hányszor kelle elkeseredett lelkébe a vigasztalás, buzdítás erősítő balzsamát csepegtetnem, hányszor kellett mondanom neki, hogy ne halgasson az irigyek csaholásaira, ne nézzen se jobbra se balra, hanem csak törjön előre — fel, fel magasra, a csillagok honába! — És magán s nyilván után történt bátorításomnak meg volt a maga jó sikere. Sándor az eldobott tollat meg meg csak kezébe ragadá, s bírálói daczára mindig szebb és jobb verseket irt. Ha olykor haragja menykövet kritikusai közé sujtható, — már akkor könnyebbülve s boldognak érezte magát; de ebben korlátoznom kellett őt, különben indulatos természeténél fogva akár mindennap is közéjök csapott volna. Ezért nevezték Petőfit gőgös elhízottnak, s ezért akarták rám fogni azt, hogy reá vonatkozó dicséreteimben túlzó vagyok, s hiúvá teszem, megrontom itt . Mennyire rontottam meg költészetét, azt a következés bebizonyitá. Ha én őt netalán túlzólag magasztaltam volna is, ez kötelességemben állt, mert egy önmagával meghasonlani kezdett költői lángléleknek megmentése forgott a kérdésben. S csak szánakozni tudtam azokon, kik azt híresztelték, mintha én Petőfit csupán önhasznomért pártolnám. Ha Szeberényi Lajos , ki nemtelen gúnynyal támadt meg mindkettőnket, most már magába térve így kiált fel: „Bocsáss meg, oh bocsáss meg, ha azon jó szándékból, hogy túlzó magasztalóid hiúságnevelő tümjénezéseit kissé ellensúlyozzam, egy részben igaztalanná lettem irántad — úgy én most nyugodt lelkiismerettel így szólhatok: „Ne vegyétek rész néven nekem, ha azon jó szándékból, hogy túlzó becsmérlői lélekölő gyalázásait erős karokkal ellensúlyozzam, minden részben igazságos és méltányos valók iránta!“ — Annyit azonban meg kell vallani, hogy a kritikának jó hatása is volt Petőfi költői fejlődésére. Az igaz és okos szóra hallgatott ő magában, habár az ellenségtől jött légyen is. A bírálat fölébreszté haladási dicsvágyát, kifejté a rejtett burokból költészete gazdag sokoldalúságát, s talán merő ellenhatásból, sokfélekép bebizonyítá előttük, hogy ő nem csak naturalista, hanem művész is tud lenni a szó legnemesebb értelmében. Petőfi oly érzékeny volt a kritikára, hogy miután azt hitte, miként talán azért bántják mindenfelől, mert kiválólag lapomba dolgozik, egyszerre csak kapja magát, beköszönt majd minden lapnál, hol azelőtt legkeményebben sújtották, még a Honderűnél is, melynek szellemét és irányát halálban gyülölé, s aranyakkal fizetteti magát, s boszuból, gúnyból megadóztatja, barátjaivá, dicsérőivé teszi legnagyobb elleneit. Másként nem is tudnám megmagyarázni, hogy hát miért csapott volna fel oly zászló alá is , melynek színe lelkével soha meg nem egyezett. Azért, midőn egy ízben szemére lobbantam , hogy hitelen lett irántam, s nem jellemes dolog tőle a Honderűbe írni, kissé elszégyelte magát, és szidni kezdé az egész világot. Végre talán már az boszantá őt, hogy nagyon is sokan magasztalják , s épen olyanok , kiket nem tudott szeretni. Petőfi apja , épen mint Shakespeareé , mészáros, utóbb korcsmáros volt, s fia igen szerette és becsülte a jó öreget, ki csendes, nyugodt kedélyével épen ellenkezője volt szenvedélyes, csapongó életű fiának. Ezért gyakran meghasonlottak egymással, s atyja olykor már egészen kétségbeesett rendetlen életű fia jövője fölött. Mikor már nálam volt, Dunavecséről többször felrándult szeretve féltett fiát látogatni. S mikor már tulajdon két szemével meggyőződött a felől, hogy Sándorja, ki szive bánatára több ideig komédiásképen kóborolt az országban, végre valahára a szép Budapest városában egy újságíró oldala mellett rendes életű, emberséges emberré lett, de váratlan fordulat által egészen meg volt nyugosztalva , s jó útra tért fiában nagy gyönyörét találta s végtelen boldognak érezte magát. A fiával egyenlőn tetütől talpig magyar ruhát viselt, zömök, piros pozsgás arczú öreg gyakran kérdezé tőlem : hogy viseli magát Sándor, mint vagyok vele megelégedve ? És ha dicsérni kezdtem a fii szorgalmát, jó erkölcsét és gyönyörű elmebeli tehetségét, mindig egy-egy örömkönyv lopódzott szemébe, melyben apai elégültsége, s büszkesége tükröződött. — Testvére, Pista, a mészáros-legény is többször meglátogatta Sándort, és pitykés dolmányában sok szép dolgot mesélt neki villámgyorsaságú paripájáról ... Ebbe a fiúba is nagyon jó vér szorult, nyalka és daliás legény volt, csinos népdalokat tudott írni, s a dicsőiül József nádor félszázados ünnepe alkalmával tartott jászberényi lóversenyen pályadijat nyert mokány kis paripáján, melyet nyereg nélkül, csak szőrén lovagolt. — Sándor igen szerette itt, s lapomban verset is közlött tőle. Hová lett, él-e még, bizton nem tudom, a ki tudja, mondja meg; tőle Sándor gyermek- és ifjúkori életéből sok érdekes adatot lehetne nyerni. (Folytattatik.) Vallói Imre. (Folytatás.) * Lásd a tavasi Divatcsarnokot. IRODALOM. „A magyar társasélet“ írta:Mocsáry Lajos, Pest 1855. Müller Emil könyvnyomdája. (Folytatás ) Igaz , hogy az állapot, melyben élünk , inkább mint valaha,munkára lelkesítő. „Honunk állapota olyan, mint egy házé nagy rész, tűz, vizár, földindulás után. Borzasztón gazdálkodtak benne az elemek, a lakók rémülve futottak szét, azt vélvén, mindenük veszve van, vége mindennek.“ (9) De nem, nem veszett el mindenünk. A tűzhelyükhöz visszaszállingozó lakosok romban látják ugyan a kegyelettel ápolt ősi hagyományt, de a hagyomány, a nemzetiség falai, s e falak közt némely bútor , néhány tisztes ereklye még régi helyén áll. A nép most annál forróbban ragaszkodik ezekhez , mint az anya legforróbban szereti vészből kimentett gyermekét. Nagy baj, hogy az elbujdosásos széledésben legértelmesb munkásaink elmaradtak. De hát azért ne fogjon senki munkához ? Lakjuk, mint denevérek, a romnak indult lakott , Azt látjuk, tudjuk, hogyha elhagyjuk, fedél nélkül maradunk.“