Budapesti Viszhang, 1856. január-december (1. évfolyam, 1-52. szám)

1856-01-24 / 4. szám

— Még most sem irigyled sorsomat ? — kérdé Jakab szinte szemrehányólag. — Megölne a boldogság, ily tündér birto­kában. Eliz fülig pirult .... talán a haragtól. Estek­ után k­ettecskén maradtunk Jakabbal. Eliz közel lakó anyját ment meglátogatni. — Nem panaszt emelt ellened barátom. Igaza lehet, és én még­sem neheztelek reád. — Ellenem ?!­s ugyan megmondhatnád mi okból ? — Nem szívelheti a komolyan udvarlókat. És te a délutáni zongorázás alatt formaszerint udvaroltál Eliznek. Nőmnek nincsenek előttem titkai. — Mindent elbeszélt! ? — Mindent, de mindent! Elmondta, mi­szerint kinyilatkoztattad , hogy akkor, ha nem nem volna, lelkiismeret-furdalás nélkül el tudnád csábítni. Elmondta , miszerint kinyilatkoztattad, hogy hozzá hasonló nőért beutaznád a világnak legvadabb részeit is. Elmondta, miszerint kinyi­latkoztattad, hogy bár távozol, szived N. K.-ban marad. — Engedj meg egyetlen Jakabom, de az a gyengém meg van , hogy minden szépnek hódo­lok , és szerencsét próbálok ottan is, hol több százan hajótörést szenvedtek. Szolgáljon azonban biztosításodul, ned aczél­ jellemén fdivül az is, hogy egyetlen barátom nejét sem volnék képes elcsábítni. Mintegy 10 óráig háborútlanul fecsegtünk, a midőn Teréz megérkezett, s nyugodni távoztunk. Megérkeztekor egy fehér rózsát tartott kezében, melyet többször, midőn Jakab nem látta, ajkai­hoz emelt. Másnap Jakabnak falura kellett mennie. Én széttekintettem a városkában, kétnegyed tizenkét­­órakor tértem szállásomra. Egy ismeretlen idegen uracsot találtam Eliznél. — Pál sógorom! Én is bemutattatom a sógornak. Noha csak sógorok valónak , testvéri szere­tettel látszottak egymás iránt viseltetni. — Édes Palim, pontban három órakor el­várlak. — Volt-e eddig okod pontosságom ellen panaszkodni ? Mint végnélkül szerető rokonok , rövid időre is csókkal búcsúztak el egymástól. — Mikor jő haza Jakab ? — kérdé Pál ki-í­váncsian. — Holnap délre! — válaszolt Eliz nyoma­tosan. Kettecskén ebédeltünk Elizzel. Mint az év­szakok , majd meleg volt, majd hideg. Mondott sok édeset, és sok keserűt, úgy bánt velem, mint azokkal szoktunk bánni, kiket ma gyűlölünk, holnap szeretünk, s megfordítva. Ebédlés közepett egy kisded leányka nyitott a szobába, s egy finom papiroson irt, gyanús levélkét nyújtott át Eliznek. — Kié levelet küldötte, mondott-e egyebet is. — Azt mondotta, hogy a tensasszony választ küld általam; azt is mondta, hogy vigyázzak, hogy a választ se el ne veszítsem, se kivüle más­nak meg ne mutassam. — Egy barátném enyeleg , tréfa az egész ! — szólt felém fordulva. — Nem látom, s nem hallom, mi reám nem tartozik. Ebéd után a Jakab ügyszobájába tértem , s olvastam. Pál pontosan megjelent. — Egyetlen Elizem, valahára ismét boldog leszek ! — Csitt! Csakhamar azután kocsizörgést hallottam, s szemeimmel győződhetem meg, hogy eltávoztak. (Vége következik.) Lanka Cusztáv. -'eh'3?8£&&­ —« 31 «!­ Midőn Petőfi lapom mellett segédkedett, mi sem boszanta őt annyira, mint a rész versírók és kriti­kusai. A­mennyire kedveső, pártolta a jóravaló fiatal tehetségeket, és oly dühösen kelt ki a kontárkodó költönetök ellen. A lapomba adott versek bírálatát egészen reá bíztam s bár ő igen szigorúan ítélt, azok­kal, kikben hivatást vett észre, kíméletesen bánt. Minthogy az időben fölötte sok versíró kopogtatott be nálam,­­ mint versitészi teljhatalmú megbízottam, valódi villámhárító volt rám nézve s az igazat minden­kinek szemében is megmerte mondani, s ez által a fiatal írók közt több ellenséget mint barátot szerze magának. De olykor az egyéni rokon- vagy ellen­szenv még is uralmat von rajta , s ki jól tudott vele bánni, ki gyöngéinek hizelgett, az iránt ő is kegyel­mesebb, elnézőbb vala. Versei bírálóira — minthogy ezek többnyire igaztalanok, és részrehajlók vagy elfogultak voltak irányában — rémitően haragudott, erejének öntuda­tában büszke megvetéssel tekintett le rájuk, szidta, gyalázta őket; a méltatlanság egészen felháborító ingerlékeny kedélyének mély tengerét, — egy-egy bántalom miatt olykor napokon át epekedett, gyötrő­dött, egy ízben sárgaságba is esett, — sokszor el­dobta a tollat, végkép le akart mondani az írói pályá­ról , s neki busultában ismét vissza akart térni a szí­nészi kalandos élet tömkelegébe. Ily kétségbeejtő helyzetben, — midőn a nyilvá­nos pályán mindenfelől megtámadták, szólták, szapul­­ták, kevéssé művészinek, nyersnek, póriasnak nevez­ték, — vajmi jól esett zaklatott lelkének egy igazi jó barát, ki öt vígasztala, bátoritá, ki csüggedni, két­ségbeesni nem hagyá. És a hű pártfogó, a nyilak halálos sebzéseit elhárítani akaró védpajzs megint csak én valék. Hányszor kelle elkeseredett lelkébe a vigasztalás, buzdítás erősítő balzsamát csepegtetnem, hányszor kellett mondanom neki, hogy ne halgasson az irigyek csaholásaira, ne nézzen se jobbra se balra, hanem csak törjön előre — fel, fel magasra, a csilla­gok honába! — És magán s nyilván után történt bá­torításomnak meg volt a maga jó sikere. Sándor az eldobott tollat meg meg csak kezébe ragadá, s bírálói daczára mindig szebb és jobb verseket irt. Ha olykor haragja menykövet kritikusai közé sujtható, — már akkor könnyebbülve s boldognak érezte magát; de ebben korlátoznom kellett őt, különben indulatos ter­mészeténél fogva akár mindennap is közéjök csapott volna. Ezért nevezték Petőfit gőgös elhízottnak, s ezért akarták rám fogni azt, hogy reá vonatkozó di­cséreteimben túlzó vagyok, s hiúvá teszem, meg­rontom itt . Mennyire rontottam meg költészetét, azt a következés bebizonyitá. Ha én őt netalán túlzó­­lag magasztaltam volna is, ez kötelességemben állt, mert egy önmagával meghasonlani kezdett költői lángléleknek megmentése forgott a kérdésben. S csak szánakozni tudtam azokon, kik azt híresztelték, mintha én Petőfit csupán önhasznomért pártolnám. Ha Szebe­­rényi Lajos , ki nemtelen gúnynyal támadt meg mindkettőnket, most már magába térve így kiált fel:­­ „Bocsáss meg, oh bocsáss meg, ha azon jó szándék­ból, hogy túlzó magasztalóid hiúságnevelő tümjénezé­­seit kissé ellensúlyozzam, egy részben igaztalanná lettem irántad — úgy én most nyugodt lelkiisme­rettel így szólhatok: „Ne vegyétek rész néven nekem, ha azon jó szándékból, hogy túlzó becsmérlői lélekölő gyalázásait erős karokkal ellensúlyozzam, minden részben igazságos és méltányos valók iránta!­­“ — Annyit azonban meg kell vallani, hogy a kriti­kának jó hatása is volt Petőfi költői fejlődésére. Az igaz és okos szóra hallgatott ő magában, habár az ellenségtől jött légyen is. A bírálat fölébreszté hala­dási dicsvágyát, kifejté a rejtett burokból költészete gazdag sokoldalúságát, s talán merő ellenhatásból, sokfélekép bebizonyítá előttük, hogy ő nem csak na­turalista, hanem művész is tud lenni a szó legneme­sebb értelmében. Petőfi oly érzékeny volt a kritikára, hogy miután azt hitte, miként talán azért bántják mindenfelől, mert kiválólag lapomba dolgozik,­­ egyszerre csak kapja magát, beköszönt majd minden lapnál, hol azelőtt leg­keményebben sújtották, még a Honderűnél is, melynek szellemét és irányát halálban gyülölé, s aranyakkal fizetteti magát, s boszuból, gúnyból megadóztatja, barátjaivá, dicsérőivé teszi legnagyobb elleneit. Más­ként nem is tudnám megmagyarázni, hogy hát miért csapott volna fel oly zászló alá is , melynek színe lelkével soha meg nem egyezett. Azért, midőn egy ízben szemére lobbantam , hogy hitelen lett irántam, s nem jellemes dolog tőle a Honderűbe írni,­­ kissé elszégyelte magát, és szidni kezdé az egész világot. Végre talán már az boszantá őt, hogy nagyon is sokan magasztalják , s épen olyanok , kiket nem tudott szeretni. Petőfi apja , épen mint Shakespeareé , mészáros, utóbb korcsmáros volt, s fia igen szerette és becsülte a jó öreget, ki csendes, nyugodt kedélyével épen ellenkezője volt szenvedélyes, csapongó életű fiának. Ezért gyakran meghasonlottak egymással, s atyja olykor már egészen kétségbeesett rendetlen életű fia jövője fölött. Mikor már nálam volt, Dunavecséről többször felrándult szeretve féltett fiát látogatni. S mikor már tulajdon két szemével meggyőződött a felől, hogy Sándorja, ki szive bánatára több ideig komédiás­képen kóborolt az országban, végre valahára a szép Budapest városában egy újság­író oldala mellett rendes életű, emberséges emberré lett, d­e váratlan fordulat által egészen meg volt nyugosztalva , s jó útra tért fiában nagy gyönyörét találta s végtelen boldognak érezte magát. A fiával egyenlőn tetütől talpig magyar ruhát viselt, zömök, piros pozsgás arczú öreg gyakran kérdezé tőlem : hogy viseli magát Sándor, mint va­gyok vele megelégedve ? É­s ha dicsérni kezdtem a fii szorgalmát, jó erkölcsét és gyönyörű elmebeli tehetségét, mindig egy-egy örömkönyv lopódzott szemébe, melyben apai elégültsége, s büszkesége tükröződött. — Testvére, Pista, a mészáros-legény is többször meglátogatta Sándort, és pitykés dolmányá­ban sok szép dolgot mesélt neki villám­gyorsaságú paripájáról ... Ebbe a fiúba is nagyon jó vér szorult, nyalka és daliás legény volt, csinos népdalokat tudott írni, s a dicsőiül József nádor félszázados ünnepe al­kalmával tartott jászberényi lóversenyen pályadijat nyert mokány kis paripáján, melyet nyereg nélkül, csak szőrén lovagolt. — Sándor igen szerette itt, s lapom­ban verset is közlött tőle. Hová lett, él-e még, bizton nem tudom, a ki tudja, mondja meg; tőle Sándor gyermek- és ifjúkori életéből sok érdekes adatot lehetne nyerni. (Folytattatik.) Vallói Imre. (Folytatás.) *­ Lásd a tavasi Divatcsarnokot. IRODALOM. „A magyar társasélet“ írta:Mocsáry Lajos, Pest 1855. Müller Emil könyvnyomdája. (Folytatás ) Igaz , hogy az állapot, melyben élünk , inkább mint valaha,munkára lelkesítő. „Honunk állapota olyan, mint egy házé nagy rész, tűz, vizár, földindulás után. Borzasztón gazdálkodtak benne az elemek, a lakók rémülve futottak szét, azt vélvén, mindenük veszve van, vége mindennek.“ (9­­) De nem, nem veszett el mindenünk. A tűzhelyükhöz visszaszállingozó lakosok romban látják ugyan a kegyelettel ápolt ősi hagyo­mányt, de a hagyomány, a nemzetiség falai, s e falak közt némely bútor , néhány tisztes ereklye még régi helyén áll. A nép most annál forróbban ragaszkodik ezekhez , mint az anya legforróbban szereti vészből kimentett gyermekét. Nagy baj, hogy az elbujdosás­os széledésben legértelmesb munkásaink elmaradtak. De hát azért ne fogjon senki munkához ? Lakjuk, mint denevérek, a romnak indult lakott , Azt látjuk, tudjuk, hogyha elhagyjuk, fedél nélkül maradunk.“

Next