Budapesti Viszhang, 1856. január-december (1. évfolyam, 1-52. szám)
1856-02-14 / 7. szám
— Azt megtehetjük — mondám én — legyen a tekintetes úr iránta kegyetlen, fenyegesse őt nagy büntetéssel; mi aztán meg fogjuk kékelni. — LM-én nem tudok ám oly tyrannus hangon beszélni, mint az urak a színpadon? Hogy tegyem azt? — Az legkisebb mondám én — majd Szécsy, ki a kegyetleneket szokta játszani, háta mögé áll a tevisornak és súgja a mondanyókat, mi pedig mellette állván könyörgünk érte, s nem engedjük, hogy valami baja legyen a szakácsnak. " Magam sem akarnám, mert én neveltem a kópét, aztán meg nagyon jó szakács, az ő főztinél jobb ízűt soha még az édesanyámnál sem ettem. Erre két izmos megyehajdu előhozta a fehérjanklis szakácsot.aki már némileg józanodni kezdett. — Soha — sem teszem — többé — édes kedves teens uram — csak most az egyszer — bocsásson meg, — rimánkodok a szakács remegő hangon — Mindig azt szoktad te mondani, gazember, de többé már nem engedek, példát kell mutatnom, hogy a többi részeges cseléd is okuljon rajtad. — Bocsásson meg tensuram, nem én vagyok az oka, mások vettek rá. — Ejnye te panjperda, még tán azt is elhitednéd velem, hogy nem te ittál, hanem más, s te kótyagosodtál meg helyette. — Nem, de a láger komámnál paszita volt, ott erővel belém öntötték, nekem meg az kevés is megárt. — Soha sem iszom többet. — Sokszor mondtad már ezt. Nem hiszek többé. (Szécsy súgása után ) Van némely ember gyomrában valami spongyia-forma, mely felszívja a nedvet és nagy szomjúságot okoz, — ét ezt a spongyiát kivágatom belőled. Hozzatok hamar egy nagy konyhakést .Hol a kályhafűtő czigány ? majd kiveszi az gyomrod fenekéből a szomjúhozó spongyiát. — Jaj! kérem az isten szerelmiért — szólt az elsáppadt, kétségbeesett konyhakirály, — tekintse szegény gyermekeimet, — én nem állom ki ezt a nagy vágást, meghalok belé, ki táplálja majd feleségemet, gyermekeimet!Jó jaj, ó jaj! — No hát a füledet vágatom le , tudom azelőtt 50 évvel, még boldogult apám viczispán korában, szokás volt a tolvajoknak tüjét levágatni , de azért egy sem halt meg bele , sőt az volt benne a jó, hogy ha fületlen embert hoztak a pandúrok, már tudta az ember, kivel van baja. — Oh istenem , hisz akkor nem fogom hallani, mit parancsol a teens úr hogy főzzek ebédre. — Akkor majd főzhetsz amit akarsz. — Csak rajta köszörüljétek a kést. Míg a bakószerepét játszó czigány erősen fente a kést, mi nagyon könyörögtünk, kérleltük a jószivü öreg urat, ki máris nagyon sajnálta szorongó, didergő szakácsát. Lizi, a mi kedves primadonnánk , kit az öreg úr fölötte kedvelt, letérdepelt előtte, s úgy kért kegyelmet a szakácsnak , ki kínjában már halálos verejtéket izzadott. — No gazember, köszönd a szép Bátori Máriának, hogy most az egyszer és utolszor megbocsátok ; — eredj csókold meg a kacsóját, — menj menj — és jobbítsd meg magad. A magához tért szakács örömében neki esett volna az egész világnak, — s védangyala, Lizinek még a lábát is megcsókolá , s eszeveszetten rohant ki a szobából, hol annyi tortúrát kellett kiállnia, mintha csak jóízű magyaros főzésének jutalmáét azért a kis leivásért olajban főzték volna meg. Kairóban még sokáig folytattuk előadásainkat, s bár talán évekig is itt maradhattunk volna mint a jó öreg viczispány udvari komédiásai, utóbb meggondoltuk, hogy éltig ennyi a jóból, s hogy ha az egyik kezet nyújtják, nem kell mind a kettő után kapni. Végre feltökéltünk, hogy félbeszakadt utunkat Tokaj felé folytatjuk. Elbúcsúztunk tehát Kallótól, s a nemeslelkü Kállaiaktól, kik jure occupationis birják javaikat, Szabolcs vezértől származván, ki egyike volt a hét magyar vezéreknek , midőn a magyarok Árpád alatt e dicső hon khánaán földet elfoglalák. (Folytatás.) Különös viszonyom volt nekem ezzel a Sándorral." Mi különböző természetünknél fogva soha nem szerettük egymást, — én legalább e zordon, magába zárkózott, epés fián semmi szeretetreméltót nem találtam, — de azért a kölcsönös becsülés nem hiányzott közöttünk. Még akkor is, mikor már később ,megittuk a barátság poharát, némi tiszteletes távolságban álltunk egymástól, s valódi kedélyes bizalmasság soha nem forrasztá egybe szíveinket. Apró gyermekeimnek, kik oly szívesen barátkoztak, enyelegtek volna vele, soha egy nyájas szót sem adott, sőt gyakran vadállati fogvigyorgatás- s arczsvitorlatokkal ijesztgette őket,s azért az elrettentett kis hollók, inkább valami rémítő mumust, mint kedves házi barátot láttak benne. Irodalmi, színészeti ügyekről eleget, de magándolgokról úgyszólván mit sem beszélgettünk egymással. És ezt nem csupán a segédszerkesztői alárendeltség türhetlen érzete okozható, — mert én bizony semmiféle fensőbbségi nyomást sem éreztettem vele — hanem a teljes függetlenségi vágy, a mindennapi gondok és bitoktóli teljes megszabadulás ösztönszerű vágya, s az e miatti elégületlenség idézte elő. Mit mivelt estvénként korcsmák- és kávéházakban a fiatal írókkal, kik itt részint bálványozva s részint irigykedve rajongták körül, — arról én nem sokat tudok ; annyit azonban némely ifjoncz költőtől panaszkép hallottam említeni, miként P. nagyon szeretett fölöttük paczkázni, s terrorizáló zsarnokságát, szeszélyes magaviseletét a társalgási körökben tűrni nem akarják. A vele egykorúak közöl kit semszeretett annyira, mint Jókait, Szerényit; — az öregebb írók közt leginkább szerette Vörösmartyt, úgy szerette, mint második apját, — s az én szerencsétlen testvéremet, Sándort, úgy mint második testvérét. Tudni kell, hogy Vahot Sándor volt az első író, ki Petőfit az 1843-iki országgyűlésen tettlegesen pártolá, ki az ő fülsegélésére aláírási ívet jó sikerrel köröztetett az ifjúság közt. Ez öt némi hálára kötelező, ámbár P. azt hitte, hogy őt pártolni minden hazafinak, minden emberbarátnak kötelessége, s azért volt e tekintetben annyira követelő s oly kevéssé háládatos. Testvérem épen oly kevéssé szerette Petőfit, az embert, mint én, sőt mint költőt is egyre korholta, nyersesége, pongyolasága miatt szemtül szembe gyalázta, — de azért mégis bizalmasabb lábon állt vele, mint én, — talán csak azért, mert több ideje volt társalogni, vitázni vele, mint nekem; vagy mert mindkettő lyrai költő volt. A két Sándor előttem gyakran a legkeserűbb vitába bonyolódott, s annyira sértegették egymást, hogy olykor kénytelen voltam őket komolyan elhalgattatni. Testvérem kétségbehozá P. verseinek művészi becsét, szemére lobbanta a durva népies elemnek túlzotthajhászását s finomabb mélyebb érzés nélküli paraszt költőnek, naturalistának nevezte őt. Ez dühbe hozta az ingerlékeny költőt, s viszonzásul ábrándos, érzelgő, lágy és mesterkélt poétának csúfolta amazt. Elfogultságában túlment a határon, s egy sem volt egymás iránt igazságos. Mindazáltal Petőfi mégis inkább alkalmazkodik a testvérem által vitatott széptani elvekhez, mint ez a mázéihoz. P. úgy tette magát, mintha fel sem venné a korholást, de azért lassan kint,verseiben mindinkább feltűnt a verselésnek szigorúbban tartott művészi formája, s az érzelem, az eszme mélysége. Valamint a fővárosi élet simító hatalma, úgy Vahot Sándor magántársalgása, gondolatokat ébresztő, cserélő vitatkozása kétségkívül nagy befolyással volt Petőfi költészetének nemesítésére, de e tekintetben mégis legtöbbet köszönhet a keblében feltámad tisztább, magasztosabb szerelmi szenvedélynek. P. mint szegény diák, mint közkatona, a sílt másodrendű vándor komédiás nem is mert a szerelemre gondolni, nem is merte azt képzelni, hogy ez a számkivetett, árva fiút egy műveltebb érzelmű, gondolkozása, egy tisztább erkölcsű hölgy szeretni képes legyen. De amint itt Pesten uriasabb állásba, hírbe, s jobb körökbe jött; önérzete fölébredt, elnyomott szenvedélye hirtelen lángra gyűlt, s bár a nők körüli ügyes és lovagias bánásmód bűbájos mesterségét épen nem érte, világbani járatlansága miatt azt képzelte, hogy minden hölgy, kibe ő, mint lánglelkű költő bele szeret, kell hogy viszonozza érzelmét. Pedig e tekintetben leginkább csalatkozék. És én, ember- s világismereti csekély tapasztalatomnál fogva bátran merem állítani, hogy nem volt a világon hölgy, ki a mi költőnket, mint embert valódilag, kedélybensőséggel, mindent feláldozó szenvedélyességgel szerette volna. (Folytattatik.) Vahot Imre. —fjei — 55**— — HONISMERTET!). Vázlatok a csukván népéletitől. Fehérmegyének éjszak-nyugati oldalán egy csinos külsejű város fekszik, mely gr. Eszterházy római mintára készült kastélyáról is hires. Ez Csákvár. — Kelet- és délről egy neme a messze terjedő síkságnak terül el előtte. Éjszak felöl meredek béretek zárják el a láthatárt. A hideg, megkopaszult ormokon, egy titokteljes világ nyílik, hazája a bús időnek, mely egy leforgott századba viszi vissza . . . Messze el lehet látni innét. De mégis inkább önmagadba mélyedsz, mintsem a fölött buvárkodnál, hogy mi nyílik fel szemeid elött túl e lánczolaton. . . Rokonulsz itt a múlttal, — lelked egybeforr a letűnt események lengő képeivel, a gondolat remeg benned, — szived fájdalom dúlja fel s összetévedsz a múlandóság eszméivel, mint az utolsó méd király, mikor tört koronája felöl álmodott. . . Nagy fontosságú hely lehetett itt egykor, mikor még t. i. a várost erős vár védte, s midőn még buzogányok düngüttek falai között. . . Most minden elhalt már ! A város elvesztő történeti fontosságát, — csak népe van még régi jó hírében, népe, mely a viszontagságos idők daczára is, hazája, s önmaga iránt hű maradt. . . . » * a Csákvár város körülbelül 5000 lakost számlál, s e lakosok többnyire magyar ajkúak. Gróf Eszterházy ez előtt néhány évtizeddel svábokat is telepített ide, azonban a svábok beolvadtak szokásaikkal együtt a csákváriak életébe. Kemény, tántoríthatlan egy nép ez. Nem üldözi az idegent, de nem is keresi barátságát; nem kárvágyó iránta , de előzékeny sem ; — szóval, megél mellette, s eltűri azt, mint a zsidó vallást. — Ellenben mindazt, a mi nemzetségére vonatkozik, a mi szokásai s erkölcseivel rokon, az iránt nagy előszeretettel viseltetik. Örömeit és fájdalmait, jó és rész napjait mind el tudja viselni, csak rokon elemek közzé szoruljon, csak saját hangjára ismerjen környezete szavaiban. Itt azután egész odaadással mutatja fel lelke melegségét, szive jóságát. . . De azért hiába gondolnád hogy ennyi olyadékonyságban meg is vesztegedheted erkölcsét, nem is hű fog maradni isteneihez, s részben mint boldogságban, egyaránt magyar. Nem lehet megfordítani őt, nem lehet azt eszközölni, hogy mindennap más képet vágjon, hogy végképen elbutítsa az önérzet szavát.Ő érteni látszik méltóságát helyzetének. Tűr, szenved, de mégis meglátszik rajta, hogy oly szilárd, kemény a jelleme , mint Botond buzogánya, mely Bizáncz kapuján egy jó nagy rést ütött. Innen van aztán az, hogy ha e nép szokásaival, s természetes ízlésével valami ellenkezőt lát, elfordul attól, s ily forma gínydalban fejezi ki rászalását iránta : „Ördög é, bagoly é, magyar é, kicsoda? Tehénpaczal fején, nem tudni micsoda, Tarba mint a szarta, nem más hanem csuda, Megszöknék ha látná régi magyar Buda. . .u