Bukaresti Lapok, 1935. március (4. évfolyam, 49-75. szám)

1935-03-18 / 64. szám

1935 március 18, VILÁGPOLITIKA Franciia, az epigon Még talán két hete sincs annak, hogy a Népszövetség mellett m­űködő munka­ügyi hivatal kiadta a világ munka­nél­küliségének legújabb statisztikai táblá­zatát. Jól esett a szemnek a számok ten­gerén végigszaladni, mert e táblázatok azt „igazolják“, hogy szerte a világban csökkennek ezek a szomorú számok. Vé­gig az öt világrész minden egyes álla­mából azt jelentik, hogy kevesebb a munkanélküli. Nem tudjuk megállapítani és nem is lehet, hogy ezekben a vallomásokban mennyi az igazság és mennyi a taktika, de mindegy. Azt mondják, hogy csökken a munkanélküliség és a számok tisztelői­nek kutyakötelességük — ha mon­ják ! .— el is hinni. A névsorban egy-k­ét exo­­tikus állam rendetlenkedik csupán és — Franciaország. Franciaországot illetőleg komoly emel­kedést mutat ez a statisztika.­­ A világ egyik legelső állama, ahol a pénznek 75 százalékos az aranyfedezete, ahol gyar­matok öntik belföldi valuta ellenében a nyersanyagot, ahová összeszalad minden tőkés, ha mulatni és költekezni akar, kénytelen bevallani, hogy nála hónap­­ról-h­ónapra, szinte hétről hétre emelke­dik a munkanélküliség. És mert Fran­ciaország bevallja, hogy nulla baj van, a statisztikának ebben a vallomásában nem szabad és nem lehet kendőzést és taktikát látni, hanem el kell fogadni, hogy — ha bevallja ! — akkor valóban az igazságot vallotta be. Ez a francia munkanélküliség olyan nyomasztó lehet, hogy e munkanélküli­ség kérdésében a parlamentben is nyi­latkozni kellett. Maga Flandin állott a szószékre és közölte az érdekeltekkel, a francia néppel és a világgal, hogy a francia gazdasági életnek most már ta­gadhatatlan válsága van. Nem beszélt az angol valuta­taktika újabb manőveré­ről, a belga aranyfedezet vergődéseiről sem szólott, nem hozta ezeket az össze­függő valutáris problémákat kapcsolat­ban a bekövetkezett francia gazdasági kérdéssel, hanem kijelentette, hogy cse­lekedni akar, mert a helyzet tűrhetetlen. A munkanélküliség ellen fellépni és azt leküzdeni bizonyára nagyon könnyű lehet. Ha szerte a világban eddig­­ na­gyobb volt a munkanélküliség és jelen­­leg már kisebb, akkor könnyen megold­ható a francia munkanélküliség problé­mája, mert hiszen nem kelll egyebet ten­ni, mint a „nagyszerűen bevált“ és a „gyakorlat által igazolt“ receptet másol­ni. Éppen ezért teljesen érthetetlen hogy miért nem fordul Flandin azokhoz a módszerekhez, amelyek a „csalhatatlan“ eredményről immár tanúskodnak ? Miért nem ad nagyobb munkanélküli segélyt, hogy ezáltal a munkátlan csoportok na­gyobb fogyasztó és vásárlóképességét előidézze, ami által — körforgásban ! — a termelés emelkedésének kell bekövet­kezni ? Miért nem kezd közmunkákhoz, hatalmas beruházásokhoz, út- és vasút­építéshez, csatornázáshoz és hadianyag gyártáshoz ? Miért nem veszi elő a har­madik receptet, amely aztán igazán egy­szerű és amely mindössze abban áll, hogy a munkában maradt emberek mun­kaóra­számát lecsökken­tik, hogy a szük­séges termelési óraszámokon osztozkod­janak azok, akik eddig dolgoztak és azok, akik eddig nem dolgoztak ? Úgy látszik, Flandin kemény koponyá­­jú ember és ugyanilyen politikus. Neki nem kellenek azok a „bevált“ (?) mód­szerek, amelyek mellett Németország másfél-k­ét­ esztendő alatt kétmillió mun­kásnak adott kenyeret és azok a mód­szerek sem kellenek, amelyek azt bizo­nyítják, hogy hatalmas ipari államok­ban ma alig 50—100 ezer munkanélküli lézeng. Ismételjük: maradi koponya ez a Flandin, vagy pedig — és talán ez sincs kizárva! — nagyon okos koponya. Az az érzésünk, hogy valóban bölcs politi­kus Flandin, aki nem akarja a csődöt, a hazugságot és a képmutatást utánozni és nem megy azoknak az ösvényeknek nyomán, amelyekről csak hazudni lehet, hogy a megváltás felé vezetnek. Flandin új utakat keres, új kísérletekbe merész­kedik és nincs kizárva, hogy az úttörők sorsát és végzetét hívja ki maga ellen. E tárgyban elhangzott parlamenti be­szédében többek között ezeket mondot­ta: — Jól tudom, a kormány politi­kája nagy érdekekbe ütközik majd. Tu­dom, hogy bizonyos oligarchiák, akik nem mernek nyílt sisakrostéllyal harcol- B. M,. 5. oldal A »Nagy Roham« újabb és Kolozsvár városa rendőri karhatalommal elfoglalta az Erdélyi Kárpát Egyesület múzeumát Nekünk múzeum kell, tehát elvesszük a magyarokét. A törvényt tipró erőszakos foglalást hosszú sajtótámadás készítette elő . A megye­főnök megígér, de nem tesz semmit... Kolozsvár, március 1?. A „Nagy Roham" újabb megdöbbentő állomáshoz érkezett. A kisebbségek, az erdélyi m­agyarság ellen indított leplezet­len hajsza pénteken Kolozsvárt szomorú eseményben nyilvánult meg, nyilvánvaló jogtalansággal, az alkot­mányról és jogszokásról tudni nem akarva, rendőri segédlettel lefoglal­ták, valósággal elkobozták az Erdé­lyi Kárpát Egyesület múzeumát.. Az erdélyi magyarságnak utolsó, or­szágos jellegű múzeumára tették rá a pecséteket, rendőrt állítottak a nyolc­­tíz millió lej értékű vagyonkomplexum elé s mindezt anélkül, hogy a legcseké­lyebb törvényes alap lenne rá. Kolozs­vár városa és az EKE között már rég­óta folyik a harc a Mátyás-házi múze­um körül. Ennek a harcnak volt várat­az EKE, melynek tagjai természetba­rát turisták, politikával soha nem fog­lalkozott. Annál érthetetlenebb tehát, hogy mintegy félévvel ezelőtt összpon­tosított támadás pergőtüzébe került. A különböző román lapokban, de különö­sen a Romania Noi­aban szinte napon­ként jelentek meg a tervszerűnek látszó támadói cikkek, melyek alaptalanul a legképtelenebb vádakkal illették az egyesületet. Majd Petrán múzeumfel­­ügyelő jelent meg az EKE-nél és a mú­zeumi tárgyak feliratainak jelentéktelen hibáit kifogásolta. Az előkészítő hírla­pi ágyútűz után Petrán inspektor fel­jelentést küldött a kultuszminisztérium­hoz. A minisztérium, anélkül, hogy kérdőre vonta volna az egyesületet, vagy elfogulatlan és pártatlan bizottság­gal kivizsgálta volna a felügyelő felje­lentésének adatait, utasította a kolozsvári rendőrséget, hogy zárja be a múzeumot. A rendőrség — múlt év augusztus 1- én — sürgős idézővel az egyesület két tisztviselőjét hivatta fel. Felmutatták a m­inisztéri­um­ leiratát, kötelezték a két tisztviselőt, hogy írják alá az elismer­vényt, miszerint tudomásul vették: azonnal ki kell akasztaniuk a „Zárva“ táblát. Az EKE megbízottai kérték a rendőrsé­get, hogy adják írásban a betiltó vég­zést , de erről a rendőrhatóság hallani sem akart. VÉRSZEMET KAP A VÁROS IS A rendőrségi ukáz okozta izgalom még el sem simult, amikor kikézbesítet­ték Kolozsvár városi tanácsának felszó­lítását: 48 óra alatt ürítsék ki a Mátyás-há­zat! Kétségbeesett futkosás kezdődött. — Most már nyilvánvaló lett, hogy a vá­ros áll a támadások mögött és nemcsak hogy nem akar­ja elismerni az EKE bér­leti szerződését, de szerzett jogait sem tartja tiszteletben, a muzeum vagyonát is meg akarja szerezni. Anca dr. alpol­gármester azzal az indokolással, hogy az jogtalanul bitorolja az épületet és az egyesület mit sem tett a fejlesztés ér­­­dekében, valamint a rendben tartás kö­rül is zavarok lennének, elhatározta a tan fordulata az EKE múzeum erőszakos átvétele * EGY SZÁL SZOLGA NEM TUD ELLENÁLLNI... A Mátyás király szülőházában levő múzeum helyiségében péntek délután rendőri kísérettel háromtagú bizottság jelent meg. Dr. Anca alpolgármester, Chirila városi tanácsos és Draghiciu rendőrigazgató voltak a bizottság tagjai. Az épületben csak a szolga tartózko­dott, aki ellenállás nélkül, a hivatalos urak fellépésének tekintélyétől félájul­­tan adta át a kulcsokat. Az ajtókat sor­ra lepecsételték —­ még az EKE turista­­osztályának irodáját is! — és az épület kapuja elé rendőrt állítot­tak, azzal a szigorú utasítással, hogy senkit se engedjen belépni. És mindezt anélkül, hogy bírói vég­zést, vagy más törvényes írást felmutat­tak volna! birtokbavételt. Az EKE igazának tudatában bérleti sezrződésére hivatkozva, tiltakozott a város határozata ellen és a revíziós bizott­sághoz fellebbezett. A revíziós bizottság le is tárgyalta az ügyet ,s az ítélet kihir­detését április 11-ére halasztotta. És most a város ezt az ítéletet be sem várva az erőszakos jogfosztás lépésére határozta el magát. HOGYAN IS ÁLL AZ EKE SZER­ZŐDÉSÉNEK ÜGYE Az EKE annak idején Kolozsvár váro­sával 15 évre szóló bérleti szerződést kö­Hogy a múzeum tulajdonjogáról a fel­fogás egy hét alatt milyen különös válto­zásokon ment át, arra jellemző: Draganu polgármester, az EKE ügyészének szóbeli­leg azt az ajánlatot tette, hogy a múzeum tulajdonjogai adják át a városnak, bizo­nyos, később meghatározandó bérössze­gért. Ezzel a ténnyel egy héttel ezelőtt még elismerték a múzeumra vonatkozó tu­lajdonjogot! Egy hét után pedig már erőszakkal ép­pen az ellenkező állásponton vannak. Ennek a hétnek az elején Dr. Páter professzor vezetésével az egyesület kül­döttsége felkereste Dunca megyefőnököt, akit kértek, hogy a péntekre kitűzött át­vételt halasszák el. Ugyanakkor ajánla­tot tettek: az egyesület kötelezettséget vállal, hogy az épületet egy év alatt kiüríti, lemond szerzett jogairól és a román vo­natkozású tárgyakat átadja a városi múzeumnak. A megyefőnök ígéretet tett, hogy az átvétel elhalasztása feltétlenül meg lesz. Ennél a meg­állapodásnál jelen volt Draganu polgármester is. Ennek ellenére mégis megtörtént a különös birtokbavétel. KÉRDÉSEK, MELYEK FELELETRE VÁRNAK Az EKE a magyar államtól soha segélyt nem kapott. A román államtól egyetlen egyszer ka­pott 20 ezer lejt arra a célra, hogy román vonatkozású múzeumi tárgyakat szerezzenek De lássuk az előzményeket. AZ ERDÉLYI MAGYARSÁG HOZTA ÖSSZE A MÚZEUM NAGYÉRTÉKŰ VAGYONÁT Az Erdélyi Kárpát Egyesület immár öt évtizede működik. Turista, fürdőügyi és idegenforgalmi tevékenységet fejt ki az EKE s így jelentékeny kulturális és közgazdasági szerepet játszik. Ezenkívül a kolozsvári Mátyás-házban kezeli é­s folyton gyarapítja néprajzi és turista­­muzeumát, amely Kolozsvár és Erdély egyik büszkesége. Nyolc-tízmillió lej értéket képvisel a muzeum, anyaga, a­melynek darabjait az erdélyi magyarság hozta össze. Áldozatok árán gyűjti, gya­rapítja ma is a messze földön híres mú­zeum értékeit. Az egyesület jogi személyiségét elismerték és tagja a ter­mészetvédelmi bizottság fennhatósága alatt álló három legnagyobb turistaegye­­sületnek­ tött, melynek egyik pontja kimondja, hogy a szerződés automatikusan megújul 1940-ig. Az EKE-nek tehát még hat évig mindenképpen joga lenne az épületben maradnia. Közben azonban 50 évre szóló szerződést kötöttek 1910-ben, amelynek záradékában megjegyezték, hogy csak akkor érvényes, ha a belügyminisztérium jóváhagyja. Ez a jóváhagyás — n­em tudni mi okból — nem történt meg. A város most ebbe kapaszkodik. Holott vi­lágos: ha a második szerződés érvényte­len is lenne, akkor is az első szerződés az automatikus megújítással még mindig érvényben van­ be, ami meg is történt. Milyen jogon vette el tehát a múzeumot a város? Miért nem várta be legalább a bérletre vonatkozó revíziós bizottsági döntést? Ezekre a kérdésekre valószínűleg annak a román úrnak a kijelentése a felelet, aki nyíl­tan megmondotta: — Nekünk a múzeum kell. Itt készen össze­gyűjtve kapjuk azt az anyagot, amely nagy­szerűen kiegészítené a város néprajzi múzeu­mát. Ez tehát az igazi ok a bérleti szerződésbe való kapaszkodás csak ürügy... Az Erdélyi Kárpát Egyesület a minden ol­dalról megindított tervszerű támadások ellen eddig csendben, az illetékes fórumok előtti til­takozással és eljárással védekezett. Azért nem folytatta a nyilvánosság előtt kétségbeesett harcát és azért választotta a védekezésnek ezt a szelíd módját, mert úgy gondolta: helyesebb, ha nem mérgesíti el még jobban az ügyet. Nem azért hallgatott eddig, mintha jogalapját nem látta volna szilárdnak, hanem azért, mert úgy gondolta, hogy barátságos, békülékeny szellem légkörében könnyebb lesz az elintézés. Lova­glás volt az EKE, de keservesen csalódott. Most, amikor a jogtalan birtokbavétellel nem egy egyesület tulajdonát, hanem az erdélyi ma­gyarság hangyaszorgalommal összehordott köz­kincsét, az utolsó országos jellegű magyar mú­zeumot ütötték ki a kezéből, bizonyára nem fog hallgatni már az EKE. Joggal el is vár­hatja tőle az erdélyi magyarság, hogy a mú­zeum megmentése érdekében minden lehetőt el­kövessen és megtegyen a törvényes kereteken belül. Wcügimdn 1 m tAiwadé« A­jánlat, amely elismer ti ni, gyülekezni fognak majd, hogy cél­jaim el­é nehézségeket akasszanak. De nem érdekli a szembenállás és el­indult az uton. A tezaurált tőkének ment neki. Nem úgy oldja meg a munkanélküliséget, hogy elveszi egyik ember szájából a fa­latot, hogy oda adja a másik tányérjá­ba, ami által nem tett egyebet, minthogy az éhest felcserélte a jóllakottal, hanem a tezaurált tőkének adja parancsba, hogy dolgozzék és foglalkoztassa azokat, akik régóta nem esznek és foglalkoztassa azokat is, akik eddig is ettek. A bankkamatnak és különösen a hos­­­szúlejáratú kihelyezések fix-té­ elit ka­matának megy neki Flandin, akinek az a hite, hogy Franciaországban a pénz nem érhet annyit, mint amennyi kereseti lehetőséget a munka haszna nyújthat. Mivel azonban az a helyzet, hogy jól fi­zet a kamatozó tőke, nincs rizikóval és munkával értelme pénzt keresni, tehát pihenni kell azoknak a kezeknek, ame­lyek ha pihennek, éheznek is. Még egy kis szociális íz is van ebben az elgondolásban. Nem sok, de annyi mégis csak, hogy az a bizonyos oligarchia könnyen Flandin fejét követelheti érte. A legszomorúbb a dologban az, hogy amennyiben Flandin tényleg belebukik abba, mert a tőke kamatának vállán át akar a munkanélkülieknek munkát sze­rezni, nem is mint mártír pusztul a po­rondról. Ennek a felfogásnak voltak már különb mártírjai. Flandin legfeljebb epigon. De epigonnak nem a legutolsó. (h. s.)

Next