Californiai Magyarság, 1983. január-december (60-62. évfolyam, 1-50. szám)

1983-11-18 / 44. szám

No. 44,­­ 1983. november 18._______________________________________________CALIFORNIAI MAGYARSÁG _______________________________________________________________________5­ odal Tollas Tibor: "Forgószélben” Malacköszöntő Óh, már nem nőkről álmodom: Malac-nimfáknak combjai Táncolnak, s testes sonkapár Tó helyett bablevesbe száll, Cuppan s a bőrét bontja ki Mint új múzsa koszorúzza Rózsaszín húsa lelkemet. Mellén zöld saláta-rózsák Tejfölök fehér hamvát szórják, Vagy reszelt tormát, ecetest. Sült malac, magyar mennyország Fehér krumplihegyek között! Bejutni hozzád ezer év Lángoló éhe sem elég, Ingere pokla gyönyöröd. Az, mint párnák közt Petőfit Egy részegítő gondolat: Meghalni, nem a harcmezőn, De táladnál, mig van erőm, Halálig tömni gyomromat! — -f — A Barcai temető Apám és anyám egymás mellett, szép, felbontatlan szerelem - fekszenek fészkes koporsókban, mészkemény télben, mereven. Sírjuk körül néma tanúként régi nyaraknak illatát őrzik ma is hóban topogva, a szalmacsizmás szilvafák. Ott nyugszanak a szomszédok mind, egész falunk a föld alatt, táplálják nyirkos gyökerükkel a fénybe nyíló lombokat. Köztük szeretnék elnyújtózni, magányos testem didereg, anyám meleg ölén megbújva, hajnalra váró kisgyerek. Idegen földben, átültetve szíve időtlenül dobog, feltámadáskor, szép szemével engem tudom keresni fog. - Halottak napjára. Fenti költeményeket TOLLAS TIBOR „Forgószélben" c. köte­téből közöljük. A 250 oldalas könyv tartalmát az elmúlt negy­ven év alkotásaiból válogatta ösz­­sze. A Forgószél az ez idő alatt lejátszódott politikai viharokat szimbolizálja, beleértve az 56-os forradalmat, száműzetést. Ha odahaza tagadják is, de mi hisz­­szük, hogy az emigráns irodalom szerves része a hazai kultúrának és eljön az idő, amikor elismerik. A „Forgószélben" öt verseskötet­ből és a szerző kiadatlan verse­iből áll. Valamennyi maradandó Attila Jött utak, idők végtelen ködéből Hol őse törte be a Nagy-Falat. S a Jang-cse-kiang iszapos ölétől Indult a had, hol milliókra fény dőlt A homokba fúlt városok alatt. Mozdult egyet s az Uralon át­lépett, Egyre Nyugatra, túl az Alpokon. A fehér kőből már Toscana kék­lett, Olajfák lombja sátort vert a fény­nek S a fénybe szökkent mind a hét halom. Az Örök- Város kapuját kitárta És Európa térdre kényszerült. Máglyás falvaknak karma hullt a tájra, S a bukó napnak biborszinü gyá­sza Fölött nyergében, mint a végzet ült. Lovas szobrát a vén idő bevéste, S bronzba öntötte ki az alkonyat A völgybe dobbant Ázsiának né­pe. Kürtök inogtak, s tűzcsóvák elé­be Megkongatták a harangokat. ... 5 fehér palásban jött felé a csendben - Lándzsa-erdők közt magányos kereszt -A kor küszöbén úgy állottak ket­­ten. Egymásnak feszülőn Erő és Szel­lem, Múlt és jövendő kapuja felett. Ki évezredek távlatából nézett, Átlátott percnyi győzelmek fa­lán. És látta Rómát boldog vőlegény­nek, Ki holnap a vad Hunnia elé megy, S keresztet hord a mongol lány, anyám. Mert vandálok és gótok elpusztul­tak, De élsz te Róma, s benned élek én. Örök jövőnek fia és a múltnak. Latin apámnak, s anyámnak a hunnak. Itt Európa pannon-szögletén. Irodalmi érték nemcsak a jelen, de az utókor számára is. Karácso­nyi ajándéknak nagyon alkalmas. Ára 248 oldalon fűzve és kötve 17 dollár. Megrendelhető itt Los Angelesben Jávorszky Margónál. 638 S Mnnesota Ave, Glendora, Calif. 91740. Mert nem úgy^^tors felettünk: 0Tzrwi/rU­rnrF Ki hogy állt helyt a forgószélben, TIZENKETTEDIK ! a© — Bilincs kötött, vagy gyermekláncfű? — Q1 ÉVFOLYAM Nemcsak rajtunk múlt,­­ szerencsénkén. NO­VEM­BER NAPNYUGAT A CALIFORNIAI MAGYARSÁG SZÉPIRODALMI MELLÉKLETE (OCOOsBOscoaossoocooeocoooooooooooecooíoooooccooosooooooooooocooooooococoooooooooooooeooooooooööeoBocooooooooaeocosooooe SÁNTA FERENC: SOKAN VOLTUNK Már harmadik hónapja éhez­tünk, s két hete csak egyszer et­tünk egy nap. Anyám már ma­rékkal mérte a puliszkát Egy marék, két falás, másnapig sem­mi. Négyen gyermekek ágyban feküdtünk a nagy pokróc alatt. Ott melegedtünk és láb alatt sem voltunk. Apám már nem járt napszámba, élet után. Eleget próbálta. Sok volt a szegény, kevés a gazda, neki nem jutott. Ült egész nap a kis vékán a kály­ha mellett. Nagy néha oda jött hozzánk és mesébe fogott. De amilyen hirtelen jött, olyan vá­ratlanul abba is hagyta. Ilyen­kor így szólt: „Majd holnap el­mondom a többit". — Azzal ment vissza a maga gondolatá­hoz. Sohasem mondta végig. Nem is bántuk. Akkorákat hall­gatott mesemondás közben, hogy jobb volt, ha megül a he­lyén. Nagy dolog az éhség. Aki nem volt benne, el sem gondolhatja. Mikor megkaptuk a marék pu­liszkát és behabzsoltuk úgy for­rójában, ahogyan volt, ugrottunk le az ágyról, ölbe vettük a nagy lapító deszkát, amin anyám szét­vagdosta a porciókat, és ki ujjal, ki bicskával, lekapartuk róla amit találtunk és ettünk. Pedig több volt közötte a szálka, mint az élet. Ilyen éhségben minden száj számított. Minél több van belőle, annál nagyobb a baj. Mi pedig voltunk elegen. Egy este történt, hogy nagy­apám, aki már túl volt a hetven éven, vagy már a hetvenötön is, nem ette meg a maga adagját, hanem odahozta az ágyunkhoz. Nagy ráncos kezeivel szétszórta közöttünk, s mi kaptunk rajta, mint a csirkék. El sem gondol­hattuk, s így szóval sem mond­tuk, hogy mi lelte, hogy eladja a magáét. Néztük nagy csodál­kozó szemekkel és ettünk. Csak apám szólalt meg. Felnézett be­esett, szürke szemeivel nagy­apámra. Aztán elfordította ma­gát a kemence tüze felé és azt mondta: — azt bizony jól teszi.­­ Én gondoltam is, hogy igen, mert ha kevés is volt, jólesett a váratlan falat, de egyebet nem. Nagyapám tovább kapargatta te­nyeréről a puliszkamorzsát, és mintha csak magának mondaná, csendesen odaszólt: — Gondolod, Ferkó? — Én igen! — válaszolta apám. Anyám leejtette a nagy moso­gatótálat és arra ráfigyeltünk. Nézett megijedt arccal a beszé­lőkre, hol apámra, hol nagyapám­ra, mintha maga nem is lett vol­na. Aztán találkozott apám sze­mével és lassan elfordult, mint amikor nem asszonydologba üti a fejét. Nagyapám végigtörölte kezét a nadrágján. Utána igazíta­ni kezdte fejünk alatt a vánkost. De olyan gonddal és lassúsággal, mintha pesztra volna, vagy leg­alábbis asszony. A keze még a fejünk alatt volt, de már fordult és indult apám felé. Mikor a kályhához ért, lehajolt és elkezd­­­te törni az ágat. Egyenként szé­pen sorba rakosgatta őket, s hogy végzett vele, azt mondta apámnak: — Jövőre próbáld meg a Ká­­csa András földjét negyedében. Másként úgysem adja. Jó föld a­­ Fehér Martok, s addigra a Feri­­i­két is használhatod. Apám nem nézett rá, valamit vett a foga közé, és rágott. — S amit a Tótos Jani mond, azt is gondold meg. Vigyétek a borvizet a városba. Három eszten­dő alatt lovatok lehet Apám csak hallgatott. Régi zsémbe ez már nagyapámnak. A borvíz, meg a Fehér Martok. Más­kor apám végig sem engedte mon­dani, de most hallgatta, és azt sem tudtuk, hova legyünk a csodálkozástól. Nagyapám is gondolhatta, hogy hiába beszél, mert felállt s rá­tette a kezét apám vállára. — Hát akkor, ne késlekedjünk Ferkó, hallod-e fiam? Apám felállott, megrázta ma­gát egy kicsit, s mintha anyám­nak mondta volna, odanézett: — Hát készüljön. A többit én elrendezem. Akkor láttam, hogy anyám már ott áll az ajtóban, és sírt, mintha temetésen volna, és hogy apám felállott, nyúlt az akasztó­ra, adta a kabátját, meg a kucs­mát. De mintha adta volna, nem is. Olyan volt, mint mikor tud­ja, megverik, ha nem úgy tesz. Apám csak vállára vetette a ka­bátját, pedig nem volt szokása, és vissza sem nézett, úgy ment ki az ajtón. Én már nagyobbacska voltam, és néztem, mi ez a nagy szótlan­ság. Addig néztem, míg nagy­apámat nem éreztem magam mellett. — Aztán . . . hallod-e! Azt a fészket, amit mutattam a bálvá­nyos oldalában, leszeded-e te? Nézett rám, s olyan, volt, mint­ha sírna. — S azt a parittyának való szép bodza ágat levágod-e te? Néztem és nem tudtam, hogy hova gondoljak. — Aztán tavaszon azt a szép, erős rókát, amit megmutattam, kifüstölöd-e te? Te, Ferike, te? Néztem, és nem tudtam, köny­­nyezik-e. Anyámra pillantottam, de nem találtam a szemét. Oda­fordultam nagyapámhoz: — Magának mi baja van, nagy­apó? De nem nézett már rám. A fu­rulyát fogta, amit a párnám alól húzott ki, és annak lyukacskáit tapogatta, simogatta, mintha nem is ő csinálta volna. Szájához is emelte, de alighogy belefújt, letette. Odament anyámhoz. — Add azt a változót, te, An­na. Eddig is furcsa volt minden, de most már nem tudtam sem apámat, sem anyámat, sem nagy­apámat, hova tegyem. Mert anyám kinyitotta a nagyládát, és adta sorjában a tisztát. Gatyát, inget, harisnyát. S olyan szépen adta, nem mintha parancsolnák, hanem mint nekünk gyerekek­nek, ha templomba öltöztetett. Nagyapám meg felvette mind. Az arcát is megkente egy kicsiny­ke vízzel, és leült az asztalhoz. Olyan volt, mintha vendégségben lenne. Nem nézett se le, se föl, csak ült ott magának, két kezét az ölébe engedte, szipákolt egy­­szer-kétszer, s csak olyankor mozdult, ha megtörölte az orrát a keze fejével. Még anyámra sem nézett, s még rám sem. Anyám vizet tett fel a nagy fa­zékba, pedig már megvolt a pu­liszka, meg is ettük , s rakta alája a tüzet, hogy főjön. Csak azt, hogy minek, azt nem tud­tam. Mert apám a szemét kiverte volna, ha csinál még a puliszká­ból, így szokta mondani, ha anyám megsajnált minket, s lop­va adni akart még. Mikor apám megérkezett, még mindig azt csinálták mind a ket­­ten, anyám is, meg nagyapám is. Az egyik vendégnek mutatta ma­gát, a másik meg főzte neki a melegvizet. Hogy apám nem jár egyenes úton, mindjárt láttam. Tyúk volt a hóna alatt, szép nagy kendermagos, a kezében pedig pálinka. Azt meg csak hi­telbe kérhette, s nem tudom, ki lehetett az a bolond, aki adott neki. A tyúkot apám kezébe ad­ta, a pálinkát meg nagyapám elé. Levette kabátját, s úgy ült le az asztalhoz, mint aki éjszakától dol­gozott. Pedig egész nap csak me­legítette magát Amíg kész lett a tyúk, hallgat­tak. Apám a körmeit vagdosta a bicskával, nagyapám meg ivott Olyan szag áradt a fazék felől, hogy nyál gyűlt a szájam sarká­ra, bökdöstük egymást a pokróc alatt, igazítottuk a lábainkat, hogy legyen helye a lábasnak. Aztán nem kaptunk egy falatot sem. Nagyapám ette meg egy­maga, mind egy utolsó szálig. Tekintett felénk, és egyszer adni akart. De apám úgy megfogta a kezét, mintha haragosa lenne. — Őket csak hagyja, egye meg, mert az mind a magáé. Ha nem lett volna minden, amit csináltak, olyan bolond és értelmetlen, mint még soha, biz­tosan elsírtam volna magam. De a nagy meglepődöttségtől most meg azt sem tudtam. Bámultam, hogy eszik nagyapám, hogy szag­gatja ujjaival a húst, s csak akkor vettem le róla a szemem, mikor láttam, apám rámnéz. Verés volt a szemében, nagy verés. A csön­dességben, ami megülte a házat, csak nagyapám szuszogása és csámcsogása hallatszott. Mind megette, mind egy szálig. Anyám az asztalt kezdte takarí­tani, s nagyapám meg sem várta, hogy végezzen vele, sállt, vette a lájbiját, kabátját, fejszéjét Apám ott állt mögötte olyan megnyúlt arccal, mint a pap előtt áll az ember. Hirtelen mintha félne, hogy becsukják előtte, az ajtó­hoz ment nagyapám. Kinyitotta: Folytatás a 6. oldalon!

Next