László Gyula et al.: A magyar falu régésze Méri István 1911-1976 - Ceglédi füzetek 23. (Cegléd, 1986)
László Gyula: A magyar falu régészéről
László Gyula A MAGYAR FALU RÉGÉSZÉRŐL Milyen volt egy Árpád-kori magyar falu, milyen az akkori szegény ember élete? Erről okleveleinkből, törvényeinkből nem sokat tudunk meg, minden reményünk a régészekben van, akik kiássák majd az egykori falvakat. Ezeknek az ásatásoknak elméletét és gyakorlatát Méri István teremtette meg. Méri István a magyar nép középkori élete kutatásának egyik legnagyobb egyénisége volt, akinek jelentőségével csak Szabó István szerepét, s annak a nagy közös munkának erőfeszítését tudom összehasonlítani, amelynek Györffy György adja meg végső formáját Árpád-kori történeti földrajzunkban. Ám Méri István nemcsak egyéni munkával vívta ki mindannyiunk megbecsülését, hanem azzal is, hogy módszertani elveivel és szigorú követelményeivel tanítványokat is nevelt, akikre nyugodtan rá lehet bízni a magyar falu feltárásának további ásató és feldolgozó munkáját. Hadd valljam meg, hogy részben magamat is ezek közé számítom. Tehát nem csupán magányos alkotó ember, hanem elsőrendű nevelő is volt. Sziklaszilárd jelleme segítette őt át az emberi és tudományos nehézségeken, amelyek előtt sok más meghátrált volna. Meggyengült szervezetét olyan szívós munkára kényszerítette, amelyet az egészségesek sem bírtak. A falut az érti igazán, aki a falu szülötte. Méri István pedig abonyi szegényparaszt családból való volt, ott kezdett ráeszmélni a világra, annak tárgyi és szellemi légkörében nőtt fel. Ez nem pusztán életrajzi adat, s nem is emiatt említettem, hanem azért, mert ásatás közben egy sereg dolog Méri Istvánnak természetes volt, nem került fejtörésébe, hogy ezt vagy amazt nehéz kutatómunkával meghatározza, elég volt gyermekkori emlékeihez fordulnia, s azok mindenkor bizton eligazították. Csak ebből a szinte otthoni kapcsolatból érthető meg az a szeretet, amivel Méri az ásatásokat végezte, a tárgyakat kézbe vette, feldolgozta. Nem úgy indult, hogy a magyar középkor kutatója lesz. Márton Lajos, a Magyar Nemzeti Múzeum egyik igazgatója, abonyi földesúr vette maga mellé a fiatal, középiskolát végzett falubélijét. A restaurátori mesterséget tanulta ki. Itt az őskori edények darabjaival való, naponkénti foglalkozás közben tette első tudományos értékű megfigyeléseit a mészbetétes díszítések készítéséről, s dolgozata meg is jelent Mozsolics Amália könyvének függelékeként. Tompa Ferenc a terepen úgyszólván teljesen rábízta az ásatásait, s könyveiben gyakran azokat az alaprajzokat közölte, amelyeket a maga gyakorlati tapasztalatai után induló, fiatal Méri István vett fel hallatlan pontossággal. A földtől elszakadt ifjú az ásatásokon talál vissza a földhöz, s lett a továbbiakban a legkiválóbb magyar ásató, aki úgy olvasott a föld finom elszíneződéseiben, rétegeiben, mint senki más e kicsiny hazában. A magyar középkori falu ásatása ez idő tájt éppen csak hogy elkezdődött. Módszere, tájékozódása lassan alakult, pedig olyan kiváló kezdeményezések történtek, mint Papp Lászlónak, Szabó Kálmánnak Kecskemét környéki, Györffy István Karcag melletti, Leszich Andor Sajó-menti, Csalog József szekszárdi, Gerevich László csúti, a Banner iskola Hódmezővásárhely környéki ásatásai és a debreceniek munkái, és ezenközben újra felfedezték a század elején elszigetelten dolgozó elődöket is. Mégis azt kell mondanunk, hogy Méri István előtt a magyar középkori faluásatás nagyrészt inkább jóakarat, mint tüzetes elmélyülés kérdése volt. Méri István először voltaképpen Erdélyben fordult a magyar középkor felé. Az Erdélyi Tudományos Intézet - amelynek tagja volt - elhatározta egy Kolozsvárhoz közel eső falunak, Kidének komplex feldolgozását. Értvén ezen néprajzi, nyelvi, embertani, egészségügyi, építészeti, földrajzi, régészeti stb., stb. tudományok együttes munkálkodását. A régészeti részt Méri István vállalta (közben a kolozsvári Fő téren ketten ásták a város XI. századig mélyülő rétegsorát, s az előzményeket). A Kidé apasztaltak alapján dolgozta ki Méri István a középkori templom körüli temetők feltárásának mal vértanát, ezt írta meg később a Régészeti Kézikönyvben is, s mind a mai napig ez alapozza meg a legnehezebb régészeti feltárásnak, az évszázadok alatt kis helyre zsúfolódó, templom körüli temetőink feltárásának menetét. Roska Mártonnál szerzett bölcsészdoktori oklevelet és 1945 után olyan környezetbe került, amely végleg középkorunkhoz kötötte őt.