Czeglédi Hirlap, 1908. január-június (4. évfolyam, 1-27. szám)

1908-01-01 / 1. szám

Cegléd, 1908. IV-ik évfolyam e­l­ső szám. szerda, január I. GAZDASÁGI, IF. KERESKEDELMI ÉS VEGYESTARTALMÚ HETILAP — CEGLÉD VÁROS HIVATALOS LAPJA Szerkeszi iroda: Rákóczi - utcaés bank-palota. Nyilttér 1 korona. Főszerkesztő: Dr. PIROS GYULA. Előfizetési árak: Egész évre 5 korona. Fél évre 2 korona 50 fillér Negyedévre 1 K 25 fillér. Egyes szám ára 10 fillér Új esendőnk. Egy év újra égett az idők rok­káján, újra itt is újév küszöbén. Újra felemeljük intetünket bizony­talanul, tétován,­ a jövőbe lássunk. Ugyan mit he közel jövő ? ! Akik jelekből esni tudnak, akik a múlt év adatt le tudják vonni a megfelelő követeléseket, szomorú képet tárnak e­­­i­. Itt állunk ik­ezekkel ! Itt állunk mirájan egy év tapasz­talataival szegérben s itt tesszük zsebre kezeinketetetlenül. A most lefoly társadalmilag is nagyon szegények­ s nem hozott senkinek semmimet. Csupa elégedtség, csupa panasz, csupa sztrájk —up­i békétlenség — volt a lefolyt övegző jegye. Bármi volt is agyarázója, forrása ezeknek, gyógytalzsam nem fakadt sehonnan. S ma erőtlenek érezzük magun­kat, mint a csait levert puha had­sereg. Mert ha a csan veszt egyik fél, még mindig van reménye, hogy egy újabb ütközetben felülkerekedik. De mi nem így állunk ! Nekünk adott a végzet egy gyönyörű hazát, amelyben úrrá tett s mostaná­ban kitűnt, hogy nem vagyunk urak, nem vagyunk gazdák a saját ottho­nunkban. Vérünkön nevelt, húsunkon táplált, pénzünkön kitartott kedves „testvéreink“ pofoznak hónapokon keresztül nap-nap után s mi kénytelenek vagyunk mind a két arcunkat odatartani az ütések elé, hogy az elhibázott törvényben kár ne essék s amikor az érdeklődő népek gúnyos mosolygását látjuk, szemünkből két kézzel kell kitörülnünk az erőnek felcsillanó fényét, hogy az meg ne világítsa helyzetünk nevetséges sanya­­rúságát! Ez a mi újévünk! Erre virradtunk fel ! Ezért tűrtünk évtizedekig ! És azért adtunk ajándékba kenyeret az éhezőknek, hogy kővel dobáljanak ránk — olyan kővel, amely kő sárrá válik, mihelyt a fejünk tetejére esik. És nincs semmi, amiért inkább pa­naszkodhatnánk, mint ez a nemzeti szégyen, amely miatt eléggé pirulnunk nem lehet s nincs semmi védbástyánk, amely ez ellen megoltalmazna. Ma bebizonyosodott, hogy saját ott­honában idegen a magyar. Nem a kakukfiak túrják ki, hanem a saját lovagias hajlandóságai adják most neki a kegyelemdöfést s amikor ezt megismertük,­­ késő arra, hogy változtassunk is rajta. A mai napig minden elveszett, vi­gyázzunk hát, hogy legalább azt őriz­zük meg, amit tőlünk senki el nem vehet: a reményt egy jobb jövőben! Mert ha ezt is feladjuk, akkor igazán méltók lennénk a legbecstelenebb er­kölcsi halálra. Bizzunk azonban, hogy lesz még számunkra is boldog Újesztendő! 1 T Ál C A. Ililililiillllllllllllinililllllili lllli'liillüiilKirl'iri'üiiliiliili.liiliiliiiilliiliílliliiíiilillMllllllílilllllill Embadászat. Irta :i Márton. ■ Az áldatlan 185 esztendő március ha­vának utolsó napja Kerecsényi Imre volt honvédtüzérhadnag hónapok óta az Ilkey családnál rejtőzött,fekülni volt kénytelen. Valaki feljelente zsandároknak. Annak a szomorú időnek nyomoruságosabb, leg­­undorítóbb hajtásnem volt. Este 6 órakor ént, hogy egy fiatal szabómester, Kiss benyitott az Ilkeyék nagy fehér házába egy a város szélén, a Kőrösparton terült A tornácon Honával találkozott, Ilkey I hajadon leányával. — Kisasszony, idotta­ a fiatal szabó­mester, azt hiszem el engem ? — Igen, hangzissé határozatlanul. — Én Kiss­zábómester vagyok, na­gyon fontos szeneoztam. — Kinek ? — Az önök is ciak . . . tetszik érteni ? Kerecsényi Istvánt istpán tartózkodott Ilkeyéknél s többnyire a tanyán volt Olyvéd mellett, a három Kőrös összefolyásánál. A fiatal lány félhomályban is látta, hogy Kiss Pál arcát nyugtalanság önti el. A hangja is tompán csengett, mint a megriadt embe­reké. Megsejtette a veszedelmet. Gyorsan, energikusan intézte a kérdést. — Valami baj fenyegeti az ispánt ? — A legkomolyabb baj, kisasszony. Fel­jelentették s a zsandárok már talán útban is vannak üldözésére. — Jézus Mária! — Kisasszony, mondotta a fiatal szabó, itt az imádság nem használ. Meg kell men­teni az ispán urat, azért jöttem. Ilona kezét nyújtotta. — Köszönöm. — Arra még ráérünk . . . Tudom, hogy ön a menyasszonya . . . Hol van a kedves uraatyja. — Nincs itthon, csak holnap estére várjuk. A szabó közelebb lépett. — Akkor nekünk kell cselekedni . . . Hol van az ispán úr ? — Bent a dohányzóban. — Annál jobb, menjünk hozzá. Kerecsényi nyugodtan ült a dohányzóban, hol két gyertya mellett egy nagy angol új­ságot olvasott. Mikor meghallotta, hogy mi­ről van szó, mosolyt erőltetett arcára. Meg akarta menyasszonyát nyugtatni. — Teringettél, mondotta, ha így áll a dolog, akkor egy házzal odább kell állani. Felkelt és Ilona vállára tette kezét. — Már harmadszor esik meg velem, hogy rejtekhelyemet el kell hagynom. Megtanultam a bujdosás fortélyait. Különben is zsebem­ben van a külföldre szóló útlevél. Ne félj, Ilona, itt csak arról van szó, hogy az ember ne veszítsen el egy pillanatot sem. Hamar magamra kapom ezt a jó bárány bőrbekecset. A fiatal szabó elébe állt. — Megálljon ispán úr, ezt a bekecset én veszem magamra. — ön ? — Én. A kucsmát is. Termetünk megle­hetősen egyforma. — De mi célja annak ? A fiatal szabó arcán fájdalmas vonás hú­zódott végig. Tekintetéből, hangjából különös szomorúság áradt. — Ne kérdezze, mondotta tétován, nekem Pestmegyei Óvókör. F. hó 22-én, vasárnap délelőtt 10 órakor tartotta alakulógyűlését, a „Pestmegyei Óvó­kör “ városházánk tanácstermében. A gyűlé­sen, amelyen a környékbeli óvónőkön kívül Grézsó János kecskeméti kir. tanfelügyelő is

Next