Chicago és Környéke, 1977 (72. évfolyam, 1-53. szám)

1977-01-01 / 1. szám

3. oldal Nyisztor Zoltán: Leányok a banditák között Milánóban a legforgal­masabb utcák egyikén a déli órákban csenget­nek egy iroda ajtaján. Az altiszt készségesen ajtót nyit. Három leányt s egy fiatalembert lát a küszö­bön. — Tessék parancsol­ni! De a következő pillanat­ban meghal a vér az erei­ben. Négy revolvercső mered rá. — Rabolni jöttünk! Ne merjen ellenállni! Az altiszt megadja ma­gát sorsának. A bájos le­ánykák szakavatottan megkötözik, hogy mozdul­ni se tudjon, szemét-száját­­fülét vastag flastromok­­kal leragasztják, hogy ne lásson, ne halljon s han­got se adhasson a földre fektetetik. Ugyanaz a sors vár egy elősiető másik férfire. Aztán kiürítik a kasszát, magukhoz vesz­nek bizonyos iratokat s el­menőben spriccelővel a falra festik: VÖRÖS BRIGÁD! Ha ez csak Milánóban történt volna meg, talán napirendre térnénk felet­te. De ugyanez és ugyan­úgy megtörtént már Tú­ráiban, Génuában, Paler­­móban és sok más helyen, többek között Berlinben és Párizsban. Nők, illetve fiatal leá­nyok mint Banditák! Mind fiatal, mind egyetemis­ta, mindegyik gyakorlott bandita s nem ijesztésül használják a revolvert, ha­nem lövésre. Néhány ren­dőrt már lelőttek s mikor legutóbb a carabinierik egy bandita-tanyán rajta­ütöttek, egy nő vette fel a tűzharcot, hogy férje egér­­utat nyerjen. S el is esett a „harc mezején.” Az idősebb generáció még azt hitte, hogy csak fakanál való a nő kezébe. Most aztán odalehet a cso­dálkozástól! Mert azt még lenyelte, hogy a leányok ta­nítónők, gépírók, aztán or­vosok, ügyvédek, bírák, majd képviselők és minisz­terelnökök lettek, de ma szédület fog el mindnyá­junkat, hogy „törékeny, bájos leányok” táncpar­kettek és divatos ruhák he­lyett, durva férfiruhák­ban mint banditák jelent­keznek, gyilkolásra ké­szen. Sok változáson kellett átesniök a leányoknak, míg eddig az utolsó állo­másig eljutottak. Mert mi­ként a nagy természetben nincs ugrás, csak fejlő­dés, úgy az emberi társa­dalomban sincs véletlen. Hogy hol kezdődött a le­csúszás? Talán ott, amikor a családi és iskolai fegye­lem megszűnt. A családi fegyelem azzal, hogy a „jóságos szülők ’’mindent megengedtek. Gyermekle­­leányok reggelenkint is­­kolába menet bárokban fe­­ketéznek, cigarettával a szájukban lépnek be az iskolába s kihívóan fixí­­rozzák a tanárt vagy a ta­nárnőt. — Az iskolában minden szabad. A tanár jobban fél a növendéktől, mint a növendék a tanár­tól. Kutyába se veszik az igazgatót, kikergetik a te­remből a szigorú tanárt, sztrájkolnak, s ráadásul az állam megengedi, sőt elrendeli a diáktanácsok megalakulását. • A század elején dörög­tek a szószékek a „kettős morál” ellen, mely a fér­finek többet megengedett, mint a nőnek. S addig dö­rögtek, míg azon vették magukat­ észre, hogy már nincs kettős morál, hanem csak egyféle, azaz a nő­nek is szabad lett minden, mint a férfinak. S a „bá­jos kisleányok” kezdtek el­maradozni hazulról, loká­lokba jártak, le lehetett őket az utcán „szólítani” s jobban ismerték a kábí­tószerekkel felszerelt ta­lálkahelyeket, mint a szü­lői házat. Lefényképez­­tették magukat meztele­nül, lapokban közöltették és fotómodeleknek nevez­tették magukat. Már nem álmodoztak fehér meny­asszonyi ruháról, mesebeli hercegekről, hanem csak egy filmszerepről, mely megnyitja az utat a hír­név, a luxusvilla, az ék­szerek felé. Már nincsenek fehér leányálmok, csak bó­dult táncos éjszakák a haj­nali katzenjammerrel. • A nő sorsa a férfi — mondták a régiek. Azaz ahol a férfi, oda követi a nő. Elmaradhatatlan útitárs — jóban és rossz­ban egyaránt. Csodálkozni szabad, de meg kell érteni, ha a rosszban, sőt a leg­rosszabban is a nő a férfi mellett áll és osztozik sor­sában. Nem ő tehet róla, ha a férfiak banditákká válnak s nem kivételesen, hanem hivatásként, fog­lalkozásul. Minél több lesz a bandita, annál több nő fog csatlakozni a bandi­­tizmushoz. Nem ők akar­ták így, hanem természe­tük örök­berendezése foly­tán ide kanyarogtak, ide csúsztak. Nem ők akar­tak banditák lenni — nem igaz, hogy a sok bandita­film hatása volna­ — ha­nem a sorstárs — fiú, sze­rető, férj — rántotta őket magával. S a fiúk, szintén csupa diákember, miért züllöttek le a banditizmusig? — A munkanélküliség, a kilá­tá­stalanság vitte őket idá­ig. Hiába kilincseltek, kö­nyörögtek állásért, mun­káért, nem kaptak. Ahogy a számuk nőtt, úgy tömö­rültek s mind több híve lett az anarchista mozgalom­nak, mely az államot, a társadalmat, a társadalmi berendezést vádolta sorsu­kért. Valahonnan — min­denki gondolhatja, hon­nan — megkapták az első robbantó szereket, a köny­­nyen kezelhető bombákat, fegyvereket és óvatosan operálni kezdtek. Az első sikereken vérszemet kap­tak s Feltrinelli az anar­chista kiadó jóvoltából megtanulták az utcai gue­­rilla-harcok mibenlétét és eszközeit, így jöttek rá a postarablás, a banki raj­taütés, az emberrablás „művészetére”. A lopást, betörést, sikkasztást, régi naív idők eszközeit megve­tik. ők a Vörös Brigád ka­tonái s ezért fogságba esé­sük alkalmával „hadi­fo­golynak” nyilvánítják ma­gukat, akik nem kötelesek vallani, még személyazo­nosságukat sem.­­­A felelősség ezekért az ifjakért a munkanélkü­liségen van. Abból nőtt ki a romlás és rombolás, a modern bűnözés minden új hajtása. Sajnálkozás, meg­botránkozás, kéztördelés helyett a mindenkori kor­mányoknak kell meacul­­pázni. Mert e jobb sorsra érdemes fiúkért s a revol­vert szorongató és gyilko­lásra kész leányokért—Ők a felelősek! I­ffvey András írja a*­ ­Folytatás az régekből is lehet következ­tetni arra, hogy a Nyugat nem akar egyenest a vesz­tébe rohanni. Angliát a szakszerve­zeti terror sodorta a sza­kadék szélére, de a mun­káspárt zöme épp most de­cemberben kezdett tilta­kozni a baloldali demagó­gia ellen. Franciaország­ban erősödik a szocialis­ta-kommunista szövetség, de a népfronton belül a súlypont a kommunis­táktól áttolódott a szocia­listákhoz. A legutóbbi, vá­lasztásokon a szavazatok 30 százaléka esett a szoci­alistákra (több, mint az­előtt) és csak 20 százaléka a kommunistákra (keve­sebb, mint azelőtt). S a kommunisták további gyöngülését várják attól, hogy a munkások ugyan a szocialistáktól átpártol­nak a kommunistákhoz, de a középosztály választói az ellenkező irányban áram­lanak. Olaszországból pedig olyan hírek jönnek, hogy a szocialista és kommunis­ta pártok taglétszáma va­lamelyest csökkent és hogy a kereszténydemok­rata párt tagjai kezdenek berzenkedni az ellen, hogy a kereszténypárti mi­niszterelnök a parlament­ben a kommunisták pasz­­szív támogatására tá­maszkodik. Egyre több ke­reszténypárti választó he­lyezkedik arra az állás­pontra, hogy jobb a párt el­veihez ragaszkodni és el­lenzékbe szorulni, mint hatalmon maradni a kom­munistáknak tett enged­mények árán, melyek a ke­reszténypártot előbb­­utóbb kompromittálni fogják. A Vatikán és a hetente A most kezdődő évet il­letően a Szentszék maga­tartását és a kínai—orosz viszony várható alakuló­ SZNSz székhelyéről, első oldalról) ,­­­sát kell még számbaven­ni. Rómában úgy tudják, hogy a Vatikán falain belül erősödnek a kételyek a hé­­tente­ politikával szemben. Londonban pedig azt hi­szik, hogy az egész világpo­litikai konstellációt meg­változtathatja egy esetle­ges kínai—orosz közeledés. Amikor az ENSZ folyosó­­ján erről beszélt egy angol diplomata s egy újságíró azt kérdezte tőle, hogy ez a vélemény pekingi infor­mációkon alapul-e, a vá­lasz az volt: — Nem az az érdekes, hogy mit gondol Peking. Hanem, hogy mit tesz Wa­shington. Ha az Egyesült Államok öntudatos, követ­kezetes politikát folytat­nak a Szovjetunióval irá­nyában, akkor Peking Wa­shington oldalán fog állni és továbbra is el fogja uta­sítani az orosz-kínai vi­szony megjavítására vo­natkozó moszkvai javas­latokat. Kína csak akkor békülne ki Oroszországgal, ha azt gondolná, hogy Amerika nem megbízható külpolitikai partner a számára. Kissingerben nem bíztak meg. A nagy kérdés most az, hogy Car­ter külpolitikájáról mi lesz a véleményük. A katalánok és Erdély Ez valószerűen is hang­zik. A nemzetközi helyzetet valóban az amerikai— orosz viszony befolyásolja a legerősebben. És a nem­zetközi erőviszonyok az egész világon eltolódnának ha az amerikai-kínai-orosz há­romszögön belül a Wa­shington és Peking közti kapcsolat megromlanék és a kínai—orosz viszony megjavulna. Ez megváltoztathatná az események menetét és amikor ezt mondjuk, nem csak a nagyhatalmak köz­ti viszonyra, hanem az el­szakított magyarság sorsára is gondolunk. A kommunista világban a nemzetiségek lélegzeni alig tudnak, az ő életüket pillanatnyilag érintetle­nül hagyja az, ami a nyu­gateurópai nemzeti ki­sebbségekkel történik. De ami Spanyolországban a katalánokkal, Nagybri­­tanniában a skótokkal vég­bemegy, az idővel a többi európai nemzetiségre is ki fog hatni. Ennek előbb csak a nyu­gateurópai kisebbségek fogják érezni a következ­ményeit, mint például a dél-tiroli németek. De ha Közép-Keleteurópa egy­szer visszakerül Európá­ba, akkor a nyugateurópai nemzetiségek­­öntudatra ébredése a­­ Trianonban el­szakított területeken is életre fogja kelteni az emberi és nemzeti jogokat. Vannak talán, akik azt hiszik, hogy még túl korai erről beszélni. A napi po­litika szempontjából va­lószínűleg igazuk is van. A nemzetek azonban a tör­ténelem folyamában élnek és amit most a baszkok vívnak ki maguknak a franciáktól és spanyolok­tól, annak a magyarok Er­délyben, a Bácskában és másutt is egyszer még hasznát fogják látni. □ Carter az angol mintájú parlamenti demokrácia útján Jimmy Carter, aki 1977. január 20-ikán az Egye­sült Államok elnöke lesz, mindazokkal, akikkel eset­leges miniszteri kineve­zésről tárgyal, előzetesen közli: adott esetekben, időről-időre, meg kell je­lenniük majd a képviselő­ház, vagy a szenátus, vagy pedig a kongresszus két há­zának közös ülése előtt és ugyanúgy válaszolniuk kell a feltett kérdésekre, mint ahogyan a klasszikus angol mintájú parlamenti demokráciában (Angliá­ban és Kanadában) a mi­nisztereknek válaszolni­uk kell a törvényhozók kérdéseire. (Az amerikai alkotmány értelmében egyes esetekben a szená­tus, vagy a képviselőház szakbizottságai vethetik alá kérdéseknek a minisz­tereket, nagyon sok eset­ben az elnök azonban az úgynevezett „executive privilege” elvére hivat­kozva megtiltotta a minisz­ter megjelenését a tör­vényhozói bizottság előtt. Ez annál is problematiku­­sabb volt, mivel az „exe­cutive privilege” alkot­mányosan nem létezik és az egyes elnökök erre vo­­natkozóan különböző en­gedményeket tudtak kicsi­karni — vagy nem tudtak kicsikarni — a törvény­hozóktól.) A washingtoni újságírók megjegyzik: Mr. Carter­­nek ez a terve nagyobb terhet ró majd a minisz­terekre és egyénileg na­gyobb felelősséget jelent majd számukra a minisz­teri pozíció. Ezenkívül, az új Elnök, televízión szán­dékozik közvetítetni ezeket az üléseket, ilyen módon, nemcsak a kongresszus és a Fehér Ház, hanem a Fe­hér Ház és az amerikai át­lagpolgárok kapcsolatát is közelebbivé téve. Alapjában véve úgy tű­nik, hogy ehhez az új rend­szerhez, amely a klasszi­kus mintájú angol parla­menti demokráciához való közeledést jelentené a köztársasági Amerikában, alkotmánymódosító ja­vaslatra lenne szükség. Valószínű azonban, hogy senki sem fogja az új rend­szert alkotmányos kérdés­sé tenni a US Legfelsőbb Bírósága előtt, az Elnök által kinevezett minisz­terek nyilvánvalóan nem a kongresszus tagjai pedig szükségképpen nem, hi­szen évtizedek óta kifogá­solják, hogy a kormány tagjai elzárkóznak a tör­vényhozók kérdései elől. Ennek a megváltoztatása tehát csak előnyös lesz számukra.­­ Biztosítanunk kell azt, hogy a nagyközönség job­ban megérti az elnöki poli­tikát a törvényhozók és a Fehér Ház közötti kapcso­lat megjavul és harc he­lyett együtt­működéssé vá­lik. Ennek érdekében, a ka­binet tagjainak, akik az el­nököt képviselik, időről­időre meg kell jelenniük majd a kongresszus mind­két háza előtt és az írás­ban feltett, vagy szóbeli kérdésekre válaszolniuk kell. Ezeket az üléseket a televíziós hálózatok or­szágszerte közvetítenék — írja könyvében (Why not the Best? — megjelent 1975-ben.) Jimmy Carter. Walter Mondale, aki al­­elnök lesz, ugyancsak könyvet adott ki 1975-ben PS IrányvAhAn Mr flarter­től függetlenül, ugyan­csak kérdés-felelet ülése­ket javasol a miniszterek és a törvényhozók között, tehát Mr. Mondale is ezen a területen az angol min­tájú parlamenti demokrá­ciához szeretne közeledni. Cyrus Vance, az új külügy­miniszter-jelölt, kijelen­tette az újságírók előtt: Bármikor hajlandó lesz magát a törvényhozók írott és szóbeli kérdései alá vetni. Kovács Imre: Elképzelhetetlen katasztrófa . . . A NATO-külügyminiszterek decem­ber 10-i tanácskozásán Brüsszelben, a lelépő Henry Kissinger búcsúbeszédé­ben kifejtette, hogy Amerika és szövet­ségesei legyenek erősek és igyekezze­nek a Szovjetuniót kordában tartani, másként nem kerülhető el az „elképzel­hetetlen katasztrófa.” Kissinger nyilván teljes skálájú nuk­leáris összecsapásra gondolt, aminek színtere az Uraitól az amerikai közép­­hegységig (Rocky Mountains) húzódó északi mérsékelt öv lenne, a világ leg­jobban fejlődött, legiparosodottabb, leg­gazdagabb része. A párosítás, kihívha­­tatlan NATO katonai hatalom és heten­te az amerikai külpolitika sarkalatos tétele, eddig megkímélte a világot az el­képzelhetetlen katasztrófától. Ugyanak­kor szinte szabad kezet engedett Moszk­vának, hogy azt csináljon az uralma és befolyása alá került népekkel és or­szágokkal, amit akar. Végső fokon tehát a­ félelem egy nukleáris háborútól a rab­nemzetek önrendelkezési jogát követeli áldozatul. A hamis feltételezéseken alapuló amerikai külpolitika folytatódik Carter alatt is, aminek előlegezett jutalma Brezsnyev nyegle megnyugtatása, hogy nem használja ki az új elnök kez­deti nehézségeit zavart keltéssel, min annak idején Hruscsov tette Kennedy­vel. De az is lehetséges, Brezsnyev egy­szerűen csak viszonozza Hariman volt moszkvai nagykövet fogadkozását, aki a választások előtt Moszkvában tudtá­ra adta, hogy a kampány során elhang­zott kijelentéseket, főleg Kelet-európá­­ra vonatkozóan nem kell komolyan ven­ni: propaganda az egész.. . A megnyugtatások és kimagyarázko­dások nem oszlatták el a Nyugat félel­mét a Szovjetunió szándékait illetően. Éppen a NATO-külügyminiszterek brüsszeli tanácskozásán, ahol Kissin­ger felvillantotta az elképzelhetetlen katasztrófát, nagyon komolyan megvi­tatták a két fél erőviszonyait, s egyhan­gúan elutasították a Szovjetunió csalfa ajánlatait. Mondják ki közösen, már­mint a Varsói Szerződés- és a NATO- hatalmak, hogy nem kezdenek elsőnek nukleáris háborút. A másik: nem bővítik az európai katonai tömbök kereteit, újabb tagállamok beiktatásával. Az" utóbbival könnyebb "végezni, mert Spanyolország kívültartását célozza a NATO-ból. Moszkva újból reménykedik, hogy a Francó-utáni fejlemények meg­ismétlik a France­ előtti fejleményeket, s megint beavatkozhatnak a spanyol belügyekbe, most már okosabban és eredményesebben, mint annak idején, 1936-ban. A NATO elve, egy mindenki­ért, mindenki egyért, azt jelenti, hogy Spanyolországra is kiterjed a közös vé­delem, ha beemelik a nyugati katonai tömbbe. Mindkét szovjet javaslat visszautasí­tása bíztató jele annak, hogy a NATO- hatalmak átlátnak Moszkva mesterke­désein. Az első nukleáris ütés tilalmát a Szovjetunió úgysem tartaná be, de el­fogadtatása Nyugateurópát teljesen kiszolgáltatná a szovjet hadsereg kon­vencionális támadásának, ami masszí­van és váratlanul érheti. Brezsnyev sürgeti a SALT II tárgyalá­sok folytatását és új egyezmény kötését, ami kizárólag az interkontinentális, tehát a hosszútávú mi­vesített, több robbanófejes rakéták számát korlátoz­ná, akár silozottan, akár tengeralattjá­róra szerelten, kiegészítve a nehéz bom­bázókkal, a szovjet Backfire- és az ame­rikai cirkáló rakétákkal. De a SALT (Strategic Arms Limitation Talks — stratégia fegyverkolátozási tárgyalá­sok) mellett, ugyancsak Genfben általá­nos leszereléséről is tárgyalnak valami harminc ország képviselői. Párhuzamo­san pedig Bécsben a középeurópai köl­csönös és kiegyensúlyozott haderőcsök­kentési (MBFR) tárgyalások folynak, immár három éve. Eredetileg a bécsi haderőcsökkenté­si tárgyalásokat Nyugat javasolta azzal a kikötéssel, hogy junku­mba kell hozni az európai biztonság és együttműkö­désről tárgyaló helsinki konferenciával. Helsinkiben tavaly nyáron dűlőre ju­tottak és kinyilatkoztatták az alapelve­ket, többi közt a határok békés meg­­­változtatását, az önrendelkezési jogot és népek szabad érintkezését. A bécsi ta­nácskozás véglegesen megfeneklett, ép­pen azért, amit a szovjet tömb javas­lata a nukleáris fegyverek tilalmára ki­fejezésre juttatott, hogy ti. megtarthas­sák konvencionális fölényüket. Bécsben most zárult le a kölcsönös és kiegyensúlyozott haderőcsökkentési ta­nácskozások tizedik szakasza. Általában sokat vakációznak, most karácsonyra mentek haza, ha üléseznek, akkor sem sietnek vele. Eddig valami 130 ülést tar­tottak, az utóbbi időben tisztára forma­, litás jelleggel. Minden csütörtök reggel a bécsi Hofburg nagy gála termében, ragyogó csillárok alatt, a delegátusok, elfoglalják helyüket a tárgyalóasztal­nál, s hol az egyik fél (NATO), hol a másik (Varsó Szerződés) szószólója fel­olvassa rutin nyilatkozatát, vita nincs, egy órán belül berekesztik az ülést. Eredetileg a köcsönösségen és a ki­egyensúlyozottságon volt a hangsúly. Mivel nagyobb szovjet erők állomásoz­nak Középeurópa hozzájuk tartozó felé­ben, mint amerikai erők a nyugati fe­lében, s a „nemzeti” csapatok létszáma is nagyobb a keleti oldalon (lengyel, ke­letnémet, stb.), mint a nyugati oldalon (nyugatnémet, holland, angol) a Varsói Szerződésnek nagyobb arányban kelle­ne csökkenteni hadseregét, mint a NATO-nak. Erre Moszkva nem kapha­tó, s elsőnek mindjárt kiemelte Magyar­­országot Középeurópából, mint érintett felet, de visszahozná ha Olaszországot is bevonnák a tárgyalásokba. A szovjet manipuláció arra irányul, hogy Középeurópától le a Földközi­tengerig kiterjeszthessék a haderőcsök­kentési zónát, ami érintené az ottani amerikai támaszpontokat és hadiflottát is. Amerika beleegyezett Magyarország ejtésébe, Olaszország fontosabb, így­ a haderőcsökkentés Nyugat- és Kelet­németország, valamint Csehszlovákia területén állomásozó, amerikai és szov­jet erőkre vonatkozna, aztán a „nem­zeti” hadseregre. A középeurópai csapatok létszáma nyugati becsléssel 1,7 millió, ebből NATO-hatalmaké 777 ezer, köztük 193 ezer amerikai; a Varsói Szerződésé 925 ezer, amiből 465 ezer szovjet. Az ameri­kai terv, egyúttal a NATO-é, kétfázisú csökkentéssel járna, az első fázisban csakis az amerikai és a szovjet csapa­tokat ritkítanák meg 15-15 százalékkal ami 29 ezer amerikai és 69 ezer szovjet katona kivonását jelentené. A második szakaszban csökkentenék az összes csapatok számát oly módon, hogy mind­egyik félnek 700-700 ezer katonája len­ne Középeurópában. A szovjet (és a Var­sói Szerződés) javaslata elsőnek abszolút számban, 20-20 ezer fő mindkét oldalon, akár csökkenteni, a maradé­kot aztán százalékosan csökkenthet­nék, amivel 1977 végére 732 ezer NATO (köztük 192 ezer amerikai) és 842 ezer Varsói Szerződés katonát, köztük 377 ezer oroszt hagyna Középeurópában. Az amerikaiak csak a szárazföldi erők­re akarják korlátozni, az oroszok a légi és rakéta erőkre is ki akarják terjesz­teni a haderőcsökkentést. Mivel a Var­sói Szerződés tankállománya majdnem háromszorosa a NATO-énak az érdekelt régióban, (16 ezer) Amerika hajlandó középtávú rakétáit megritkítani a szov­jet tankok egy részének visszavonása esetén. Moszkva erre nem hajlandó, mert kon­vencionális háborúra készül, aminek újabb jele, hogy nagyarányú szovjet tüzérségi összpontosítást hajtottak vég­re Középeurópában. Az orosz hadsereg gerince Nagy Péter óta a tüzérség­ tá­madásait rettenetes tűzerővel vezeti be, aztán, mint a második világháború­ban, tömeges tank-, páncélos- és gyalo­gos erőkkel hajtja végre az áttörést. A nukleáris fegyverek bevetésére az amerikaiaké az „atomküszöb”-elmélet, vagyis akkor nyúlnak atomfegyverek­hez, amikor a konvencionális hadvise­lés felforrósodik. Az oroszok nem isme­rik az atomküszöböt, a háború­s hábo­rú, minden fegyver bevetésével. Erre célzott Kissinger az elképzelhetetlen katasztrófával. Chicago és környéke

Next