Chicago és Környéke, 1978 (73. évfolyam, 1-52. szám)
1978-01-07 / 1. szám
Gábor Áron: Európai jelzések Frey András levele Kovács Imréhez tisztán mutatja, hogy a világszemléletek örök útitársként ragadtak hozzánk. Münchenben, New Yorkban, Melbourneben is szerintük tájékozódunk, értékelünk, eleven és holtak felett ítélkezünk. Ez önmagában véve megváltoztathatatlan életelemünk és sokkal tisztességesebb az egykori életnézés, társadalmi és politikai szemlélet országhatáronkénti megváltoztatásánál, amikor a barna, a zöld, a vörös, a rózsaszín a környezeti kívánságokhoz igazodik. Van azonban harmadik út is, amelyen egykori szemléletünk kinyitja a szemét és észreveszi, hogy elsődleges nemzeti érdekeinket is csak olyan csomagolásban adhatjuk el az angolszászoknak, a latinoknak, az araboknak, a zsidóknak, ahogy náluk az szokásos és beilleszthető érdekeik közé. De menjünk tovább. Nemcsak ott van nehézség, hogy nem találtuk el emigrációnkat körülvevő, nekünk idegen környezetek ízlését és nem ismertük meg felvevőkészségüket, s nem fogadtuk el értékelési rendjüket, hanem, a „családon belül” sem tisztáztuk alapvető fogalmainkat. Világnézeti és társadalmi különbségeink az emigrációban is úgy hatnak, mint otthon hatottak és ugyanannyi egyéni érv kerül vitáinkba, mint otthon került. Konkrét példa. Frey András és Kovács Imre azért fogalmazzák meg különbözőképp a Szentkorona fogalmát, mert Pethő Sándor Magyar Nemzete is más elemeket helyezett előtérbe a Szentkorona fogalmából, mint Kovács Imréék Parasztpártja. Pethő Sándoréinál a „restauráció” állt a Szentkorona-fogalom előtérében, míg a Paraszt Párt ideológiájában a kossuthi „detronizáció” volt lényegesebb, s a magyar nép jövőjét olyan szociális és demokratikus társadalmi rendben látták, ahol a Koronának, mint közjogi kelléknek nincs funkciója. Menjünk még tovább. A Horthy korszak hivatalos álláspontja sem a közjogi elemeket emelte ki, hanem a Szentkorona alapfogalmából, a magyar állam területi sérthetetlenségéből állította össze revíziós programját, s a detronizáció, vagy a restaráció érvényességét akkorra halasztotta, amikor a Szentkorona-fogalom alapvető értelme tehát semmit sem változott azzal, hogy a Csonka Országnak nincs királya és a Szentkorona belső értelme a Királyi Vár páncélkamrájából teljesíti történelmi feladatát, irányítja népe sorsát. 1956, történelmünk legértékesebb része az állam szuverenitását, a népi és emberi jogok szentségét vette át az ezeréves szimbólumból, anélkül, hogy a Szentkorona külső képe elhagyásával annak eredeti értelmét megsértette volna. Ellenkezőleg, Kossuth-címeres 56-unk tudatosította, hogy a Szentkorona belső, ezeréves értelme, a független Magyarország és a polgári emberi jogai teljességében élő nemzet, nincs a koronázási ékszer képéhez és jelenlétéhez kötve. Szabadságharcunknak ez a „rögtönzése” annyira a nemzet lelkéből fakadt, hogy nem akadt olyan világnézeti csoport, társadalmi, vagy vallásfilozófiai szemlélet az emigrációban sem, amely a Szentkorona képét hiányolta a véráztatta lyukas lobogón. Mit jelent ez? Azt, hogy a Szenntkorona fogalmának különböző értelmezése sosem volt és sohasem lehet zárt képlet. Korjelenségekhez, társadalmi változásokhoz, generációs váltókhoz, sőt környezeti hatásokhoz igazodik, örökéletű szimbólum. Abból, hogy Frey András a Szentkorona belső elemeit más sorrendbe rakja mint Kovács Imre, nem nőhet ki olyan vita, hogy melyikük álláspontja helyes-helytelen, hasznos, vagy káros. A vita csak akkor iránytmutató, ha külföldön született fiatalságunk azt érti belőle, hogy a Szentkorona jelentése restauráció nélkül is teljes, nem társadalmi, vagy egyházi monopóliumokat képvisel, hanem a magyar állam területi sérthetetlenségével, függetlenségével és a magyar nemzet mindenkori akaratnyilvánításával azonos. Mivel a Szentkorona azokat a feltételeket is magában hordja, amelyek az állami függetlenséget és a nemzeti függetlenséget egyértelműen határozzák meg, helyesebb, ha szent szimbólumunk 1 grady ■ tes£e elésére Fort Knoxban marad. Carter és a carterek ebből keveset értenek és szemünkre vetik, hogy mi is másképp és másképp határozzuk meg a Szentkorona értelmét? Tökéletesen igazuk van. Hamarabb, többet, érthetőbbet kellett volna róla beszélnünk és úgy vitáznunk, hogy Veres Bulcsú és kortársai határozott állást tudjanak foglalni a new-yorki Magyar Házban, amikor arról van szó, hogy milyen feltételekkel mehet haza a Szentkorona. Kovács Imre: Amerika külpolitikája III. A Vasfüggöny Churchill osztoszkodása Sztálinnal azon a bizonyos október 9-i estén 1944-ben, Magyarországot ötvenötven százalékkal Kelet- és Nyugat határára tette, másnap azonban Molotov akkori szovjet külügyminiszter erőszakoskodása és Eden angol külügyminiszter engedékenysége nyolcvan százalékig átcsúsztatta a Szovjetunió érdekeltségébe. Roosevelt amerikai elnök nem helyeselte a Churchill-i alkut, ő univerzalizmusban, egyetemességben gondolkodott, s az érdekszférákat fel akarta számolni. A béke érdekében azért hajlandó volt Churchill érveléseit és Sztálin hódításokkal alátámasztott befejezett tények politikáját elfogadni. Roosevelt ideális elképzeléseivel naivnak bizonyult; a világot nem tudta a geopolitikai valóságában felfogni. Eden 1943 decemberében egy hajnalba nyúló beszélgetése után a Fehér Házban feljegyezte, hogy Roosevelt könnyedén játszik a határokkal, a fontos kérdésekkel meg úgy dobálódzik, mint egy zsonglőr, aki dinamitlabdákat tart a kezében. A jaltai konferencián, 1945 februárjában ragaszkodott a Hitler leigázta országokban a szabad választásokhoz, amit a közös nyilatkozatban az oroszok is elfogadtak, bár akkor már Churchillt jobban érdekelte Lengyelország sorsa, melyért „kardot rántottak”, s Sztálint meg a német jóvátétel, melytől a Szovjetunió újjáépítését remélte. Jaltából hazatérőben Roosevelt megjegyezte, Sztálin „olyan egyszerű, ártatlan, mint egy gyerek, az ember a legszívesebben a térdére ültetné”. A konferenciával meg volt elégedve, elrendezték a dolgokat, Wilson-i hévvel érvelt, hogy pontot tettek az egyéni akciók, az exkluzív szövetségek, a hatalmi tömbök, az egyensúlypolitika és a befolyási övezetek végére: „Elértük, amire az emberiség évszázadokig képtelen volt”.. Mindezt Sztálinnak arra a megjegyzésére alapította, hogy a nagy veszélyt a győztes szövetségesek veszekedése jelentené, aminek megelőzése a legfontosabb feladat. Fontosabb még egy nemzetközi szervezet (ENSz) létrehozásánál is, mert csak így lehet együttműködésüket biztosítani. Két hónap múlva Roosevelt halott volt, utóda, Harri Truman jóformán semmit sem tudott az amerikai—szovjet viszony intimitásaiból, mert szokás szerint, mint alelnököt nem avatták bele a tárgyalásokba, elképzelésekbe és tervekbe. Az árván maradt tanácsadók, Roosevelt bizalmasai és naivitásban a társai, Trumant járatlannak tartották a nemzetközi politikában, ami igaz volt, de nem számoltak sajátos, eredeti gondolkodásával, kivételes tisztességével és igazságérzetével. Truman nem szerette az oroszokat és gyűlölte a kommunizmust; a kettő keverékét jelentő Szovjetunióval szemben azonnal kemény hangot ütött meg. Alighogy beiktatták, április 23-án már jelentkezett nála Molotov szovjet külügyminiszter Sztálin megbízásából, hogy kipuhatolja, miféle ember is az új elnök? Tanácsadói türelemre, óvatosságra intették, mire Truman visszavágott, elege van az oroszok dédelgetéséből, nincs többé egyirányú közlekedés, csak amerikai jóindulat és segítőkészség, szovjet méltánylás és önmegtartóztatás nélkül. Délután fél hatkor ültek össze, miután tájékozódott vendége jelleméről, s a beszélgetés során „jól állón vágta Molotovot”, mint később mondotta. Molotov a távozásakor meghökkenten mormolta, így még nem beszéltek vele, mire Truman rárivallt: „Tartsák be az egyezményeket, akkor elkerülhetik az ilyesmit!” Nyersen a szovjet külügyminiszter tudtára adta: Lengyelországban nem akarnak százszázalékot (Churchill kihagyta az alkudozásból, mert azt hitte, a Nyugat oldalán marad), de nyolcvanöthöz ragaszkodnak. S ha nem kell nekik a tervezett egyesült nemzetek szövetsége, menjenek a fenébe! így beszélt, ezekkel a szavakkal. Amint végetért a háború, május 11- én Truman elrendelte a szovjet segélyprogram leállítását, a Szovjetunió további megsegítését a magatartásától tette függővé. Az amerikai nyomás fokozódásából Sztálin megértette, hogy kondicionálásuk elkezdődött, össze kell szedni magukat. Truman a kipróbált Harry Hopkins elnöki főtanácsadót küldte Moszkvába, hogy most meg ő vegye szemügyre Sztálint, a megváltozott körülmények közepette. Szigorúan utasította, legyen diplomatikus, igyekezzék szép szóval észheztéríteni az oroszokat; ha nem megy, verje fejbe Sztálint egy kézilabdaütővel. Közvetlen találkozásra Truman és Sztálin között a potsdami konferencián (1945. július 16 — augusztus 1) került sor. Az elnök barátai biztatták, hogy mint ismert „Missouri-i lócsiszár eredménnyel térjen viszsza”. Truman a keménységét bebizonyította még a háború befejezése előtt, amikor Tito partizánjai benyomultak Triesztbe, hogy a legyőzött Olaszországtól elragadják. Az amerikai sajtó kedvencei a partizánok voltak, a közvélemény is lelkesedett értük, Truman mégis dühödten utasította Henry Stimson nagyügyminisztert: Kirúgni őket! Churchill először emlegette a Vasfüggönyt, Sztálin meg léintette a jugoszláv „kalandorokat”, hogy legyenek óvatosabbak. Tito május 18-án deferált: a partizánok kivonultak Triesztből. Következő nap, május 19-én Joseph Grew külügyi államtitkár megfogalmazta híres és emlékezetes memorandumát, miszerint a háború a Szovjetunióval elkerülhetetlen, s jobb előbb végezni vele, mintsem megvárni, hogy,felkészülhessen! Truman kemény volt és türelmetlen a konferencián, az elhúzódó vitatkozások ingerelték és a végén megjegyezte, hogy soha többé hasonlót nem akar. Sok mindenről vitatkoztak, s az amerikai elnök közvetlenül tapasztalhatta, hogy Sztálin részéről mire megy a játszma: 1. Lengyelország birtokában biztosítani a Moszkvához vezető hagyományos hadiutat, a Kárpátok és a Baltitenger közötti térséget, ahol Napóleon óta az inváziós hadseregek rátámadtak Oroszországra; 2. a Földközi-tenger zártságából kijutni a Földközi-tengerre, ezért érdekelte a Balkán, fogta be szorosan Romániát és Bulgáriát, rántotta magához Jugoszláviát és robbantotta ki a görög felkelést; 3. lejutni a Perzsa öbölhöz, kiterjeszteni befolyásukat az olajgazdag Középkeletre és a stratégiailag fontos Indiai Óceánra. A nagy kérdések egyszerre junkumba kerültek, a húzások megkezdődtek és az osztozkodás körvonalai kibontakoztak. Magyarország helyzete pl. Olaszországéval egyesítődött ki, Keleteurópáé Japánéval. Truman kijelentette, hogy normalizálni akarják viszonyukat Olaszországgal, felveszik vele a diplomáciai kapcsolatot és ENSZ-tagságra javasolják. Rendben van, mondotta Sztálin, ha ugyanezt teszik Romániával és Magyarországgal is. Nem ellenzik az összekapcsolást, mondotta Truman, ha a szovjet megszállta országokban is tartanak szabadválasztásokat, amire a Jaltai Nyilatkozat kötelez. Truman kissé naivan felvetette az európai folyók, köztük elsősorban a Duna „nemzetközisítését , mire Sztálin ártatlanul megjegyezte: az elnök a javaslatából kifelejtette a Szuezi- és a Panama-csatornát.. . Sztálin még egy meglepetéssel szolgált Potsdamban: felvetette Líbia ügyét, s bejelentette igényüket a volt olasz gyarmat gyámságára. Messzebbmenő térve viszont, amiről később esett szó, Congó megszerzése volt, a belga gyarmaté, mert értesült róla, hogy uránércben gazdag. Az amerikai sikeres atombombarobbantást július 16-án rejtjelesen jelentették Trumannak: a bébi egészséges. Az elnök csak annyit mondott, hogy „ő is jól érzi magát”, s Churchillel tanakodott miként is adják Sztálin tudtára. Július 21-én egy parti végén Truman csak úgy mellékesen megjegyezte Sztálinnak, hogy egy nagyteljesítményű bombájuk van, mire a vörös diktátor bólogatott; akkor még nem tudta miről van szó. Az elnöki tanácsadók és az atombombát megszerkesztő tudósok mindjárt le akarták beszélni Trumant a felhasználásáról. Hasztalan. Az elnök kézírással adott utasítást a bevetésére Japán ellen, amit politikai figyelmeztetésként szánt Sztálinnak. Vigyázzanak! Az atombomba végzett Japánnal, a Szovjetunió segítségére nem volt szükség, különben is elkésett, ami azzal a lehetőséggel járt, hogy kizárták a szövetséges ellenőrző bizottságból. Japán kizárólag a nyugati szövetségesek ellenőrzése alá került, ami ugyanakkor meggyőzte Sztálint, hogy Kelet-Európát most már véglegesen a saját és kizárólagos érdekeltségének tekintse. A kapcsolat Kelet-Európa és Japán között a potsdami konferencián létesített külügyminiszteri tanács szeptemberi ülésén Londonban heves vitákra adott okot. Molotov egy partin, mintha becsípett volna, ivott „atombombájuk" megszerkesztésére, mire egy tanácsadó megjátszottan elvezette. A nyugatiakat azonban nem lehetett megtéveszteni, de Molotov egy „pótatombombát” mégis felrobbantott: előterjesztette a béketervezetet Magyarországgal, Romániával és Bulgáriával, ami mindhárom országot betagolta volna a szovjet érdekszférába. Az ellenvetésekre azt válaszolta, hogy Olaszország és Japán a nyugatiaké (amerikaiaké), Kelet-Európa miért ne lehetne az övék? Méltatlankodott, hogy Byrnes amerikai külügyminiszter miért viselkedik úgy, mint egy tanár, ahelyett, hogy alkudozna. Potsdamból hazatérve Truman Sztálint kurafinak nevezte, s egy emlékezetes beszédében, 1945. október 27-én, kijelentette Amerika külpolitikája az alapvető emberi szabadságjogokon és az igazságon alapul. Nem ismernek el olyan kormányokat melyeket idegen hatalom erőszakolt egy-egy országra. Byrnes a szeptemberi londoni és a decemberi moszkvai külügyminiszteri tanácskozásokon ragaszkodott szabad választásokhoz Kelet-Európában; a végén olyasféle kompromisszum jött ki, hogy a Szovjetunió esetleg törölné a demokratikus kormányokat Finnországban és Magyarországon, de Romániában és Bulgáriában nem. Hiába erősködött Byrnes amerikai külügyminiszter, Molotov ridegen visszautasította még a demokrácia látszatának keltését is a két balkáni országban. Washingtonban kezdik érteni, hogy nem egy normális nemzettel van dolguk, hanem ideológiai és szinte vallásos megszállottsággal. Együttműködve a Szovjetunióval csakis a nyugati ideálok feladásával lehetséges, vagy pedig el kell fogadni a világ kettéosztását és a saját féltekéjén mindegyikük élhet az eszméivel. Így állhatott 1946. március 5-én Churchill Washington jóváhagyásával a Missouri állambeli Fulton városka Westminister nevű kollégiuma elé, hogy elmennydörögje ékes retorikával. Stettintől (a Balti-tenger partján) Triesztig (az Adria partján) Vasfüggöny gördült le Európa közepén, s mögötte maradtak évezredes nemzetek, büszke városok! Frey András írja az ENSZ székhelyért!: (folytatás az első oldalról) abban van, hogy onnan sakkban lehet tartani Észak-Afrikát s az Indiai Óceánt, tehát a világ ha-Kisebbségi sors Hogy ez sikerül-e neki az elsősorban Béjózási vonalainak és légiónntől függ, az izraeli támaszpontjainak nagy miniszterelnöktől részét. Hanem azért is élet-Most fog kiderülni, hogy Bégin ügyes polibevágó szerepet játsztikus-e csupán, vagy tehát a Középkelet a Szovdig messzire, a jövőbe jezullió számára, mert tekintő államférfi. Oroszországot három Bégin abban bízik, irányból lehet a leg- hogy a zsidók jobb könnyebben megtámad- technológiai hagyomány: Németországon, nyolckal rendelkeznek Törökországon és Japánon keresztül. Ha azonban a szovjet elég erős katonailag mint az arabok és hogy ez továbbra is biztosítani fogja Izrael katonai fölényét velük szema Középkeleten, akkor ben. De még ha lehetne közrefoghatja Török is számítani rá, hogy az országot és az olajutak elvágásával ráteheti a kést a német és japán ipar torkára. Ezért volt felelőtlen dolog Cartertől, hogy az október 1-én kibocsájtott amerikai—orosz nyilatkozattal maga mellé ültette Brezsnyevet a döntőbírói székbe az arabok és izraeliek kibékítése címén. És ezért tett a Nyugatnak felmérhetetlenül nagy szolgálatot Szadat azzal, hogy nem amerikai—orosz, hanem közvetlen egyiptomi—izraeli tárgyalással látott hozzá a középkeleti kérdés megoldásához. olajforrásoknak állítólag 20-25 év múlva várható kimerüléséig az arabok nem tudnák Izraelt iparilag és katonailag utolérni, akkor sem lenne szabad Izraelnek kitartania az 1967-es demarkációs határok mellett. Mégpedig azért nem, mert a területi státuszquphoz való ragaszkodással az izraeliek kis-,sebbségi sorsra ítélnék önmagukat. Csak idő kérdése lenne, hogy a sokkal gyorsabban szaporodó arabok mikor vennék át a többség jogán a parlamentáris kormányhatalmat Izraelben. És ha senki más, a magyarok a megmondhatói, hogy semmilyen kisebbségvédelemnek nincs igazán foganatja. Bégin és az oroszok Világos tehát, hogy Béginnek ki kell egyeznie nemcsak Egyiptommal, hanem Szíriával és a Palesztin arabokkal is. Izraelnek csak egy joga van az araboknak visszaadandó területeket illetően. Az, hogy ott ne lehessen Izrael ellen gerilla-támaszpontokat berendezni. Bégin joggal hivatkozik arra, ami Libanonban történt, ahol palesztin arabok katonai erővel akarták átvenni a kormányt, hogy oroszbarát rezsimet állítsanak fel. És, hogy a palesztin gerillák a beiruti orosz nagykövetségtől húzott napidíjjal és Líbiától, Iraktól és főleg a Szovjetuniótól kapott fegyverekkel irtották az antikommunista keresztény milíciákat. Ezen az alapon kérheti Bégin, hogy az átadott vidékeket demilitarizálják épp úgy, mint a velük határos izraeli területeket. De hogy a 67- ben elvett országrészek túlnyomó részét vissza kell adni, ahhoz nem fér kétség. Annál kevésbbé, mert Béginnek is meg kell értenie: a nyugati civilizáció érdekei megkívánják a Szovjetuniónak középkeletről való kiszorítását és ezt csak egy módon lehet elérni. Nem úgy, hogy Carter és Brezsnyev mondja meg, hogy mi történjék, mert hiszen Brezsnyev nem békét, hanem örökös rendetlenséget akar. Cartert pedig baloldali munkatársai a külpolitikában az orránál fogva vezetik s ezek közül szívükben sokan az ő szemükben „haladó” Brezsnyevhez húznak, talán úgy hogy nincsenek is tudatában saját elfogultságuknak. Moszkva méregkeverése ellen tehát csak úgy lehet védekezni, ha Egyiptom, Szíria és a Palesztin arabok nemkommunista zöme orosz „közbenjárás” nélkül köt kompromisszumot Izraellel. S ha ezt Bégin komoly engedményekkel is lehetővé teszi számukra. Rothadási verseny Nyugat és Kelet között A sok orosz sikertelenséget csak egy dolog fordíthatja a visszájára. Az, hogy amit Európában, Afrikában és Ázsiában elvesztettek a vámon, azt megnyerhetik a réven, éspedig az amerikai baloldal segítségével. Ezek talán rá tudják venni Cartert az atomfegyverkezési egyezmény olyanfajta megújítására, hogy a Szovjetunió az atomfegyverek terén nyomatékos fölényre tehessen szert Amerikával szemben, vannak Washingtonban, főleg az elnök környezetében, azt a vak is látja. Mint ahogy más nyugati országokban is feltűnő jelek vallanak arra amit politikai rothadásnak nevezhetünk. Helyszűke miatt az infláció és a szakszervezeti terror mellett csak két ilyen jelenséget említünk meg, mutatóban. A kommunista kémektől elárasztott Nyu- Lehet — sokak szerint gatnémetországban 12 valószínű — hogy en- egyetemi tanár röpiratnek az amerikai szénában helyeselte a köztus útját állná. De hogy társaság főügyészének ilyen erők működésben városi gerilláktól való meggyilkolását. Nem ismerjük a német törvényeket, de nem járhatunk messze az igazságtól amikor azt mondjuk: jellemző a bonni szocialista-liberális kormány erkölcsi világképére, hogy a tőle függő ügyészség nem bűntény feldicsérése, vagy más komoly jogcímen, hanem csak rágalmazás miatt emelt vádat a gyilkosságot helyeslő és így gyilkosságra uszító professzorok ellen. Angliában pedig — a parlamentarizmus és a demokrácia szülőhazájában — a liberális párt vezetői elveiket s a párt önfenntartási érdekeit is eladták a kormányon lévő munkáspártnak a baloldali együttműködés kedvéért. Erre írta a szavait mindig nagyon megválogató londoni Economist, hogy az Angliában ma uralkodó hatalmi rendszer „undemocratic”. Úgyhogy elmondhatjuk 1978 küszöbén: A világ sora végső soron attól függ, hogy ki fog győzni — jobban mondva: ki fog erőiből előbb kifogyni — abban a rothadási versenyben amely a Nyugat és Kelet közt folyik. Jó költő, nem jó favágó Fáy Ferenc jó költő, de lehet, hogy favágónak nem olyan jó. Frey kérte a következő sorok közlését: Fáy Ferenc azt írta, hogy a marxista propagandát terjesztő Illyés Gyuláról és Cs. Szabó Lászlóról szóló idézeteim hamisak, hogy valótlant állítok, mégpedig úgy, hogy el sem olvasom a könyveket, amikből idézek, és hogy másokkal együtt Móricz Zsigmondot, Ravasz Lászlót, sőt a már 1927-ben meghalt Prohászka Ottokárt is hűtlenséggel vádoltam (jóllehet órájuk semmilyen cikkemben soha célzás sem esett). Az adatokat melyek e fantáziálásra nappali fényt derítenek, csak egy-két hét múlva lesz időm levélbe foglalni. 3. oldal