Chicago és Környéke, 1978 (73. évfolyam, 1-52. szám)

1978-04-08 / 14. szám

A déli harangszó története (Válasz a „Chicago és Környéke” 1978. március 11-iki számában megjelent „Nándorfehérvár és a déli harangszó” c. cikkre.) A den harangszó tör­ténetével kapcsolatban még ma is, úgy látszik, sok magyar téves hiede­lemben él. Történelmi könyveink t.i. úgy ma­gyarázzák a keletkezé­sét, hogy III. Kallixtus pápa (1455-58) az 1456-iki világraszóló, „csodá­latos” magyar győze­lem emlékére rendelte el, melyet Hunyadi Já­nos katonái és Kapiszt­­rán Szent János keresz­tesei vívtak ki II. Moha­med török szultán hadai fölött Nándorfehérvár­nál, a mai Belgrádnál,­ az alábbiakban igyek­szünk teljes világossá­got deríteni erre a kér­désre. A valódi tényál­lás nem fog ugyan meg­egyezni az eddigi álta­lános felfogással, de a magyarság történelmi érdemeit ez semmiben sem fogja kisebbíteni. Magyarország — a ke­reszténység védőpajzsa A déli harangszó ere­detét kutatva, 500 esz­tendőt kell visszafelé mennünk a történelem­ben, amikor sorsdöntő csaták zajlottak le a keresztény Nyugat fenn­maradásáért. Magyarország népe misszióját abban látja, hogy az izlám előretö­rő hatalmával szem­ben Európa védőbástyá­ja legyen. Ettől a szent hivatástól ösztönözve ekkor már 70 év óta véd­te sikerrel a Duna vona­lát és a mögötte elterü­lő Európát a keleti ve­szedelemmel szemben. II. Mohamed világhó­dító terve A török veszedelem különösen fenyegetővé vált 1451-ben, II. Moha­med trónraléptével és pedig oly mértékben, hogy az egész keresz­tény nyugatot a legna­gyobb félelem és aggo­dalom töltötte el a jö­vőt illetőleg. A forduló­pontot Bizánc eleste jelzi 1453. május 29-én, Bi­zánc, más néven Kon­stantinápoly, a világ leg­nagyobb erősségének számított abban az idő­ben s kulcspozíciót jelen­tett Ázsia és Európa kö­zött. A közeledő részt elhá­rítandó, a pápa 1453-ban bullában szólította fel a keresztény fejedelme­ket összefogásra, de — eredménytelenül. „Bulla Orationum” — „Imádságok Bullája” Ebben a válságos idő­pontban úgy látszott, hogy a bel­viszályoktól és örökös háborúktól le­gyengült Magyaror­szág, mindenkitől elha­gyatva, egyedül képte­len lesz megbirkózni az eddig soha nem hallott erősségű, mindent el­söpréssel fenyegető tö­rök sereggel, melyhez hasonlót, mint Hunyadi megjegyezte, nem lát­tak a századok. Hiába fordult segélyért a Bu­dán ülésező magyar or­szággyűlés Carvajal pá­pai követ, bíboros és az apostoli szentszék útján az európai udvarokhoz, a felhívás eredményte­len maradt. Júniusban már felvonulóban volt a török sereg, mely óriási számával (100-400.000?) csodálatos felszerelé­sével, ágyúinak nagysá­gával és mennyiségével nemcsak Magyarorszá­got, hanem egész Euró­pát rémülettel töltötte el. A végveszély e pilla­natában III. Kallixtus pápa, mint az egyete­mes kereszténység feje és atyja, végső lépésre szánta el magát, hogy Magyarországot és vele Európát megmentse, a földi hatalmak helyett az égiek segítségének ki­eszközlésére lelki ke­resztes hadjárat meg­szervezésére határozta el magát. Elhatározásá­nak szüleménye a „Bul­la Orationum” — az „Imádságok Bullája”, mely 1456. június 29-én látott napvilágot. A Bulla elején meg-­­ említi a pápa Konstan­tinápoly elfoglalását s mindazokat a förtelme­­ket, melyeket ezzel kap­csolatban elkövettek, majd szó szerint ezt mondja: „A törökök zsarnoka (II. Mohamed) ezekkel a sikerekkel meg nem elégedve, fe­lülvén a gőg szekerére, az egész keresztény vi­lágnak és a nyugatnak elpusztítását vette terv­be és hogy oda behatol­hasson, napról-napra hevesebben készülődik, az lévén legfőbb vágya, hogy Krisztus szent ne­vét a földről kiirtsa és Mohamed szektáját be­vezesse.” A továbbiakban intéz­kedik a Bulla a lelki ke­resztes hadjárat meg­szervezése iránt. A pá­pa szándéka szerint az imahadjáratban mind a papságnak, mind a nép­nek részt kellett vennie. Az áldozópapok kötele­sek voltak szentmiséjük­ben a pogányok ellen elő­írt könyörgést venni. A hívek figyelmeztetésé­re rendkívüli eszközről kellett gondoskodni, olyanról, mely egyrészt az egész kereszténysé­get fenyegető veszede­lem nagyságát kellően szemlélteti, másrészt imádságra szólító jel is legyen. E feltételeknek kitűnően megfelelt a dé­li időben való harango­zás, mely ősi formájá­ban tehát vészjel és imádságra szólító jel­­ egyben. A históriai je­lentőségű szöveg, mely­­lyel a pápa a déli ha­rangozást előírja, így hangzik: „És hogy minden nép fajra és nemre va­ló tekintet nélkül az imáknak és búcsúk­nak — melyeket a pá­pa az imahadjáratban résztvevőknek bizto­sítani óhajtott — ré­szese lehessen, meg­parancsoljuk és elren­deljük, hogy az összes városok, területek és helyek minden egyes templomában a Nona és a Vesperás között — ez körülbelül a dé­li időpontnak felel meg — minden nap egy vagy több mesz­­szehangzó haranggal, hogy jól hallhatók le­gyenek, háromszor harangozzanak, ahogy esténként az angyali üdvözletre harangoz­ni szokás és akkor ki­ki az Úr imádságát, vagyis a Miatyánkot és az angyali üdvöz­letét, vagyis az Üd­­vögylégy Máriát há­romszor köteles el­mondani.” Röviden tehát ezeket tartalmazza az „Imád­ságok Bullája”, mely hatását tekintve egyik legfontosabb dokumen­tuma az egyháztörténe­lemnek, hiszen rendel­kezése a mai napiglan érvényben van. Az imahadjárat ered­ménye a világraszóló csodálatos győzelem A Bulla előírása sze­rint Rómában 1456. jún. 29-én a történelem folya­mán első ízben megszó­laltak a harangok déli időtájban s utána hama­rosan a pápai állam töb­bi városaiban és helysé­geiben is. Július első va­sárnapján megtartották a könyörgő körmenete­ket ,és még ugyanazon hónapban — hangsú­lyozza III. Kallixtus — bekövetkezett a világra­szóló győzelem Nándor­fehérvárnál, mely nem becsülendő kisebbnek azoknál, melyeket Isten Mózes, a Makkabeusok és Nagy Károly idejében adott népének. Egysze­rű keresztesek egyetlen katonával, gróf Hunyadi János vajdával, ,Isten bajnoká’-val az élükön a számtalan ellenség fö­lött győzelmet arattak. ” Mivel a déli harangszó által mozgósított ima­hadjárat olyan hamar eredményesnek bizo­nyult — úgyhogy a leg­több helyen még ki sem hirdethették a Bullát — a déli harangozás több helyütt, pl. magában Ró­mában is, feledésbe ment. Ezért VI. Sándor 1500-ban megújította elődje rendeletét, kife­jezetten hangsúlyozva, hogy a „boldog emlé­kezetű” III. Kallixtus által elrendelt déli ha­rangozást a jövőben az év minden napján örök időkre meg kell tarta­ni.” A déli harangozás szo­kása ezután mindjobban tért hódított, a 16-ik szá­zad végén már általános elterjedtségnek örven­dett a déli harangozás szép szokása az egész Egyházban. A déli harangszó és a Nándorfehérvári győze­lem Eszmefuttatásunk vé­gére érve, most már két­séget kizáróan megál­lapíthatjuk, hogy a déli harangszó és az 1456-iki nándorfehérvári győze­lem szorosan összefüg­genek, ha nem is a ha­gyományos magyar tör­ténelmi felfogás értel­mében. Ez utóbbinak el­lene mond mindenek előtt maga a déli ha­rangszót elrendelő pápai bulla, mely jó három héttel a győzelem előtt keltezett. Az összefüg­gés, mint láttuk, abban áll, hogy a küzdelem nagy napjaiban az egész hivatalos Egyház mö­götte állt a magyar ka­tonai akciónak megszer­vezett imakeresztes hadjáratával: ez az in­tézkedés avatja a ma­gyar vitézek és keresz­tesek hősi teljesítmé­nyét egyetemes jellegű­vé s teszi az egész ke­resztény világ számára elrendelt déli harang­szót magyar eredetűvé. A déli harangszó elren­delése 1456. jún. 29-én III. Kallixtus által és a nándorfehérvári győze­lem tehát egymástól el­választhatatlan. Maga a pápa meggyőződéssel hirdette, hogy a nándor­fehérvári diadalt a Bul­lában előírt és a déli ha­rangszóra végzett imák­nak tulajdonítja: „Nem kételkedünk abban, hogy a mindenható Isten ezen imákra hajolva en­gedte nekünk ezt a nem­várt győzelmet.” • • • Kovács Imre: Tanúskodás Washingtonban I. Képviselők a Szentkoronáról Nem hiszem, hogy késő lenne a Szentkoronáról folytatott vitát is­mertetni az amerikai kongresszus egyik albizottságában. A hivatalos jegyzőkönyv csak most jelent meg, amit Lee H. Hamilton Indiana­ állambeli képviselő, az albi­zottság elnöke személyes levél kísé­retében megküldött nekem. A vastag füzet igen tanulságos! Az amerikai képviselőház nemzet­közi kapcsolatai bizottságának euró­pai és középkeleti albizottsága 1977. november 9-iki ülésén foglalkozott a Szentkorona ügyével. A felszólalá­sokból megállapíthatóan azért, hogy Mary Rose Oakar Ohio­ állambeli képviselőnő törvényjavaslata (H.R. 7983, The Hungarian Crown of­­St. Stephen Protection Act) felett dönt­sön.­­ Oakar képviselőnő nyilván arab származása miatt tagja az európai és középkeleti albizottságnak, s mint az U.S. News & World Report c. ma­gazin március 27-i száma megje­gyezte, ötödmagával ül a képviselő­házban, de az arab származású kép­viselők a „középkeleti kérdésben rendszerint csendesek”. A magyar ügyben viszont annál aktívabb Dakar képviselőnő, mert választói között sok a magyar. Amint értesült arról, hogy Carter elnök vissza akar­ja származtatni a Szentkoronát, „vé­delmi törvényjavaslatát” a képvise­lőház elé terjesztette, de Tim O’Neil elnök a procedúra betartására uta­sította. így került a törvényjavaslat a kép­viselőház nemzetközi kapcsolatai bi­zottsága elé, melynek elnöke a len­gyel származású Clement J. Zabloc­­ki, Wisconsin­ állambeli képviselő. Zablocki fenntartással élt Dakar képviselőnő törvényjavaslatával kapcsolatban, de megígérte, hogy al­kalmat ad neki nézetei és érvei elő­terjesztésére. Illetékes fórumként csak az európai és középkeleti albi­zottság jöhetett szóba, s annak felter­jesztése után szavazhatott volna a képviselőház, majd a szenátus, hogy elfogadják-e vagy sem. Elfogadása esetén Carter elnök ellenjegyzésével törvényerőre emelkedett volna. A kérdés elég hosszadalmas procedú­rának ígérkezett, s azért kell vele foglalkozni, mert elég sok félreértés és mellébeszélés kísérte. Miután Dakar képviselőnőnek Ha­milton megadta a szót, a hallgató­ság tapsolni kezdett, mire csendre intette őket, méghozzá elég kemé­nyen: „Szeretném arra kérni vendé­geinket (így!), bárhogy is éreznek, tartózkodjanak helyeslésük, vagy helytelenítésük demonstrálásától, mert csak megnehezítik feladatunk teljesítését. A képviselőház szabá­lyai nem engednek semmiféle de­monstrációt!” Amikor Oakar képviselőnő szóhoz juthatott, kijelentette, hogy e dialó­gusra gondol, törvényjavaslata elfo­gadásával a végső döntés a kong­resszusra, így a népre hárulna. An­nak ellenére, hogy Amerika diplomá­ciai kapcsolatban van a keleteurópai kormányokkal, azok nem törvényes kormányok, ezért kéri az albizott­ságot és a szabadságszerető millió­kat, hogy csatlakozzanak a Szentko­rona visszajuttatásának megellenzé­­sében. Beszéde végén, melyben Oakar képviselőnő kitért, a Szentkorona történetére és vitába szállt Carter el­nökkel, Hamilton albizottsági elnök kijelentette, valóban nagyon fontos kérdésről van szó, s kérésére a je­lenlévő Zablocki képviselőnek lehe­tőséget adott pozíciója tisztázására. A következő párbeszéd zajlott le: Zablocki: Megígérte Oakar képvi­selőnőnek, hogy az albizottság kihall­gatásokat tart ebben (a Szentkorona) kérdésében. Biztosra veszem, hogy most megelégedett... Oakar: Méltánylom az alkalmat. Zablocki: Megerősíti, hogy alkal­mat kapott? Oakar:Igen! Zablocki: Akkor egyezik velem, hogy a magyar barátaink igazságta­lanul kritizálnak! Oakar: Ön kegyes... A következő felszólaló, Frank Hor­ton, New York­ állambeli képviselő lényegében arra összpontosított, hogy a kongresszus hozzájárulása nélkül a Szentkorona nem adható vissza. Ismételten kijelentette, a döntés részesei akarnak lenni, kü­lönben nem szabhatnak feltételeket. Horton képviselő is kihangsúlyozta, akárcsak Dakar és több felszólaló, hogy a Szentkoronát Amerika meg­őrzésre kapta, azzal a kikötéssel, hogy csak egy szabad kormánynak adhatja vissza. Ha nem állítja ki megfelelő helyen (miután vissza­adták), akkor az egész úgy hat­na, mint Carter ajándéka Kádárnak. A Szentkorona jelentőségéről, át­adásról, ill. átvételéről, s a feltéte­lekről, melyekkel visszaszármaztat­ható, az emelvényen ülő képviselők érdekesen és elég tájékozatlanul vi­tatkoztak. Bill Frenzel Minnesota­ állambeli képviselő azzal kezdte, hogy gratulál Carter elnöknek a „bátor és alapjá­ban erkölcsös döntéséért”, majd a hallgatóság felerősödő zajára foly­tatta: „Nem hiszem, hogy ma itt a népszerűségi versenyt megnyer­ném; ellenkezőleg, örülök, ha meg­úszom a kijutást a teremből anélkül, hogy a Bíbor Szív (Purple Heart) kitüntetést (súlyos sebesülésért) meg ne kapjam..­­ Hamilton elnök újból erélyesen fel­szólította a hallgatóságot, hogy tar­tózkodjék a demonstrálástól. „Meg­értjük, hogy ez a kérdés nagyfontos­ságú a jelenlévőknek, mondotta, de ugyanakkor kérnem kell, tartsák tiszteletben a képviselőház és az al­bizottság szabályait. Nem tűrhetjük a helyeslő, vagy helytelenítő meg­nyilatkozásokat, a tanúskodások megkönnyítése érdekében.” Frenzel (folytatja): Megértem a jelenlévők érzelmeit, de kérdés, ami­re felelnünk kell, meddig várjunk egy kedvünkre való kormányra Ma­gyarországon? Az alapvető kérdés, hogy itt­ tartunk valamit, ami nem a miénk, a Korona nem a tulajdonunk. A „megfelelő kormányra” vonat­kozóan a következő felszólaló, illet­ve kérdező, Paul Findley Illinois­ ál­­lambeli képviselő kiélezte a kérdést. Findley (Oakar képviselőnőhöz): Várjunk, amíg egy nem-kommunista kormány alakul Magyarországon? Ez, amit Ön ajánl? Oakar: A magyar koronaőrök, akik 1945-ben átadták a Koronát, azonnali kommunista hatalomátvé­teltől féltek... Findley: Szóval egy nem-kom­munista kormány szükséges? Dakar: Azt mondanám, hogy sza­bad választás lényeges... Azt hi­szem, kormányunk ténylegesen gondnokságba kapta, amíg az embe­ri jogokat biztosítják. Horton: A Koronát megőrzésre kaptuk, hogy egy szabad kormány­nak adjuk vissza, az önrendelkezés gyakorlásakor. A kapcsolatok javu­lásáért még nem adhatjuk vissza... Findley: Szóval, ön ragaszkodik szabad választások tartásához? Horton: Odáig nem akarok elmen­ni. A kongresszus legyen részese a döntésnek, a visszaadás tekinteté­ben. Frenzel: Azt hiszem a kérdés az, hogy a kormány (a magyarországi) állja-e a fogadalmát a Korona biz­tonságára és kiállítására vonatkozó­an. Ha a nép megtekintheti, a Koro­nát vissza kell származtatni. Zablocki: A Korona egyházi relik­via, tehát az egyháznak kell vissza­küldeni, ami megoldaná a kérdést. Talán a bíborosnak kellene vissza­küldeni ... Horton: Nem hiszem, hogy ilyen döntést hozhatunk. Nem hiszem, hogy a bíboros Magyarországon ele­get tehetne annak a felelősségnek, melyet a kormányunk vállalt, ami­kor átvette a Koronát. Zablocki: Kollégám azt hiszi, hogy a bíboros (nehezen jött a szá­jukra a neve, Lékai) nem tartaná tiszteletben az egyház relikviáját? Horton: A Korona nemcsak az egy­ház relikviája, a magyar nemzet szu­­verenitásának szimbóluma is... Azonban a jelenlegi szisztémánk alatt, a Koronát az Elnök a saját hatáskörében visszaküldheti. Ezért kell a kongresszust a döntés része­sévé tenni. A visszaadás feltételei körül megint kiéleződött a vita. Findley (Dakar képviselőnőhöz): Meg vagyok győződve, hogy a szabad választásokat egyéni vágyból java­solja. Meg kellene szakítani a dip­lomáciai kapcsolatokat is? Dakar: Én csak azt mondom, hogy a kongresszus nem foglalt állást; a javaslatom azt szolgálja, hogy vitas­suk meg a kérdést és szavazzunk! Findley: Tartsuk a diplomáciai kapcsolatot? Horton: Igen. De ez nem is a kér­dés ... Az amerikai külügyminisztérium, a State Department nevében Matt­hew Nimetz tanácsos arra szorítko­zott a nyilatkozatában, hogy az időt elérkezettnek látják a korona vissza­származtatására, miután a magyar­­országi kormány megfogadta, hogy történelmi és nemzeti jelentőségé­hez méltón kiállítja. A felerősödő zajra Hamilton albi­zottsági elnök megint figyelmeztette a hallgatóságot, hogy tartsa magát a szabályokhoz, ne zavarja folytonos közbeszólásaival a tanúskodás ír­netét... Zablocki: A State Department megbizonyosodott arról, hogy a Ko­rona a néphez tér vissza? Nimetz: Ez a meggyőződésünk. Oakar: Becsatolt nyilatkozatá­ban Ön hivatkozik a Helsinki Egyez­ményre. Mi van az orosz csapatok­kal? Nimetz: Sajnálatosnak tartjuk, hogy ott vannak. A nagy zajban nem lehetett jól hal­lani Nimetz válaszát, ezért most már Oakar képviselőnő kéri a hallgatósá­got, hogy maradjanak csendben. Nimetz: A Korona visszaadásával nem erősítjük meg a mai kormányt, nincsenek szabad választások, az oroszok ott vannak. Nem adjuk jelét az elismerésnek... Dakar: A Koronát speciális okból kaptuk, hogy megőrizzük a Szovjet­unió ellen... Nimetz: Csak megőrizésre kaptuk, általánosságban, feltételek nélkül. Annak bizonyítására, hogy a Szentkoronát feltételek nélkül adták át a koronaőrök, becsatolták a 7. Amerikai Hadsereg hírszerző részle­gének 1945. augusztus 2-i jegyzőköny­vét. Pajtás ezredes, koronaőr­­parancsnok tizenketted magával át­adott egy ládát 1945. május 7-én Ku-­­­­bala hírszerző őrnagynak,­­hogy ab­-­ ban van a Szentkorona, de amikor felnyitották, üres volt. Pajtás ezre-­­des beismerte, ő emelte ki belőle, mire ráparancsoltak, hogy azonnal adja elő, ami megtörtént, miután négy koronaőrrel kiásták (a többit visszaküldték a hadifogolytáborba) a benzintartályt. A sáros, bepiszko­lódott Szentkoronát és a koronázási ékszereket egy fürdőkádban meg­tisztították, majd visszatették vas­­pántos ládájába, lezárták és a kul­csokat Kubala őrnagy magához vet­te. Feltételekről nem volt szó! (Folytatjuk.) Prey András írja az ENSZ székhelyéről. (folytatás az első oldalról) Bégin feladatát nem csak Egyiptom és Sza­­ud- Arábia Nyugat felé fordulása nehezítette meg, hanem az is, hogy ő maga tárgyalási hibát követett el. Három nagy amerikai engedmény­ ­ Fő tévedése az volt, hogy három nagy ame­rikai engedmény ellené­re teljes merevséget ta­núsított. Az amerikai ajánlat főbb pontjai így szóltak: (1) Cisz-Jordániá­­nak csupán egy részé­ről kellene az izraeli­eknek lemondaniok — szemben azzal az arab követeléssel, hogy minden talpalat­nyi helyet adjanak vissza; (2) öt év múlva meg­tartandó népszavazá­son az arab lakosság szabadon dönthetne arról, hogy óhajt-e va­lamilyen kapcsolatot az izraeli állammal, vagy pedig Jordániá­hoz csatlakozik — te­hát azzal a megszo­rítással, hogy nem al­kothatna külön füg­getlen arab államot; (3) az Izraeltől el­csatolt területeken pedig bizonyos kato­nai kulcspontok to­vábbra is, tehát rég­ementi problémákat bővebben taglalja e so­rok írója a következő művekben: „Hunyadi”, megj. 1956-ban. — „Bul­la Orationum et Pulsati­on Meridiana” — „Az Imádságok Bullája és a Déli Harangszó”, megj. 1955. — „Ungarn Retter des christlichen Abend­landes”, megj. 1956.)­leg az izraeli hadse­reg kezén maradná­nak. Minthogy ez módot adna olyan rendszabá­lyok meghonosítására és állandósítására, me­lyek emberi számítás szerint kizárnák a lehe­tőségét, hogy Cisz-Jor­­dániában vagy a Gáza­­sávon a PLO vagy bár­ki más Izrael elleni kato­nai bázisokat állítson fel orosz, iraki, líbiai segít­séggel, a Béginnek tett amerikai ajánlat olyan garanciát ígért Izrael leg­nagyobb gondjának (ka­tonai biztonságának) megoldására, aminél többet, jobbat a mai kö­rülmények közt el sem le­h­et képzelni. Ezt a javaslatot Car­ter a jelek szerint Sza­dat helyeslésével tette meg. Arab többség Izraelben? Erre a Washington és Kairó közti titkos egyet­értésre vall az a cikk is, amelyet maga Szadat írt a New York Times-nak és amely — nyilván nem véletlenül — épp aznap jelent meg, amikor Bé­gin tárgyalni kezdett Carterrel. Szadat cikkében leszö­gezte, hogy az Izraeltől visszaadandó cisz-jor­­dán és gázai területet Jordániához csatolnák. Ebből az következik, hogy ez a palesztin arab vidék nem válhatnék füg­getlen állammá, ezzel te­hát Szadat a legfonto­sabb palesztínai kérdés­ben elfogadta az izraeli álláspontot. Ennek a kiaknázását tette lehetetlenné Bégin a maga számára, ami­kor Carter valóságos mentődeszkát kínált fel Béginnek és ő ezt is el­utasította. Carter azt kérdez­te tőle: jól értette-e, hogy Cisz­ Jordániá­­nak még egy részéről sem lenne hajlandó soha lemondani? S Bégin még akkor­a rést sem nyitott meg Carter előtt, hogy any­­nyit mondott volna: . . . bizonyos feltételek esetén valamikor ta­lán . . . A kérdés az, hogy Bé­gin merevségét az izra­eliek helyben fogják-e hagyni. Közülük ugyanis so­kan vannak azon a né­zeten, hogy Izraelnek a saját érdekében is meg kellene szabadulnia at­tól, hogy a Jordán jobb­partján és a Gáza-sávon 1,1 milliónál több arab felett uralkodjék (nem is számítva azt a félmillió arabot, akik az 1966-os határokon belül élnek). Ami főleg azért okoz gondot a jövőt illetően, mert az arabok sokkal gyorsabban szaporod­nak, mint a zsidók s ha a statuszkvó megma­radna, akkor az izraeli államban egy idő múlva arab lenne a többség és az venné át a hatalmat. Hogy a területi ki­egyezésre hajlamos iz­raeli választók kisebb­ségben vannak-e vagy a többséget teszik ki, ar­ról fogalmunk sincs. De ha arra gondolunk, hogy Abba Eban volt külügy­miniszter nemrég meg­jelent könyvében milyen keserűen panaszkodott az izraeli belpolitiká­ban uralkodó ádáz mód­szerekről, akkor könnyű előrelátni, hogy az el­következő hónapok nem ígérnek sok nyugalmat Béginnek. Nagyon is hihető te­hát az a hír, hogy Wa­shingtonban a Fehér Ház és a State Depart­ment környékén az izra­eli miniszterelnök buká­sában reménykednek. □ 1978. április 8 (No.14) Kanadai Magyarság 3. oldal

Next