Chicago és Környéke, 1978 (73. évfolyam, 1-52. szám)
1978-04-08 / 14. szám
A déli harangszó története (Válasz a „Chicago és Környéke” 1978. március 11-iki számában megjelent „Nándorfehérvár és a déli harangszó” c. cikkre.) A den harangszó történetével kapcsolatban még ma is, úgy látszik, sok magyar téves hiedelemben él. Történelmi könyveink t.i. úgy magyarázzák a keletkezését, hogy III. Kallixtus pápa (1455-58) az 1456-iki világraszóló, „csodálatos” magyar győzelem emlékére rendelte el, melyet Hunyadi János katonái és Kapisztrán Szent János keresztesei vívtak ki II. Mohamed török szultán hadai fölött Nándorfehérvárnál, a mai Belgrádnál, az alábbiakban igyekszünk teljes világosságot deríteni erre a kérdésre. A valódi tényállás nem fog ugyan megegyezni az eddigi általános felfogással, de a magyarság történelmi érdemeit ez semmiben sem fogja kisebbíteni. Magyarország — a kereszténység védőpajzsa A déli harangszó eredetét kutatva, 500 esztendőt kell visszafelé mennünk a történelemben, amikor sorsdöntő csaták zajlottak le a keresztény Nyugat fennmaradásáért. Magyarország népe misszióját abban látja, hogy az izlám előretörő hatalmával szemben Európa védőbástyája legyen. Ettől a szent hivatástól ösztönözve ekkor már 70 év óta védte sikerrel a Duna vonalát és a mögötte elterülő Európát a keleti veszedelemmel szemben. II. Mohamed világhódító terve A török veszedelem különösen fenyegetővé vált 1451-ben, II. Mohamed trónraléptével és pedig oly mértékben, hogy az egész keresztény nyugatot a legnagyobb félelem és aggodalom töltötte el a jövőt illetőleg. A fordulópontot Bizánc eleste jelzi 1453. május 29-én, Bizánc, más néven Konstantinápoly, a világ legnagyobb erősségének számított abban az időben s kulcspozíciót jelentett Ázsia és Európa között. A közeledő részt elhárítandó, a pápa 1453-ban bullában szólította fel a keresztény fejedelmeket összefogásra, de — eredménytelenül. „Bulla Orationum” — „Imádságok Bullája” Ebben a válságos időpontban úgy látszott, hogy a belviszályoktól és örökös háborúktól legyengült Magyarország, mindenkitől elhagyatva, egyedül képtelen lesz megbirkózni az eddig soha nem hallott erősségű, mindent elsöpréssel fenyegető török sereggel, melyhez hasonlót, mint Hunyadi megjegyezte, nem láttak a századok. Hiába fordult segélyért a Budán ülésező magyar országgyűlés Carvajal pápai követ, bíboros és az apostoli szentszék útján az európai udvarokhoz, a felhívás eredménytelen maradt. Júniusban már felvonulóban volt a török sereg, mely óriási számával (100-400.000?) csodálatos felszerelésével, ágyúinak nagyságával és mennyiségével nemcsak Magyarországot, hanem egész Európát rémülettel töltötte el. A végveszély e pillanatában III. Kallixtus pápa, mint az egyetemes kereszténység feje és atyja, végső lépésre szánta el magát, hogy Magyarországot és vele Európát megmentse, a földi hatalmak helyett az égiek segítségének kieszközlésére lelki keresztes hadjárat megszervezésére határozta el magát. Elhatározásának szüleménye a „Bulla Orationum” — az „Imádságok Bullája”, mely 1456. június 29-én látott napvilágot. A Bulla elején meg- említi a pápa Konstantinápoly elfoglalását s mindazokat a förtelmeket, melyeket ezzel kapcsolatban elkövettek, majd szó szerint ezt mondja: „A törökök zsarnoka (II. Mohamed) ezekkel a sikerekkel meg nem elégedve, felülvén a gőg szekerére, az egész keresztény világnak és a nyugatnak elpusztítását vette tervbe és hogy oda behatolhasson, napról-napra hevesebben készülődik, az lévén legfőbb vágya, hogy Krisztus szent nevét a földről kiirtsa és Mohamed szektáját bevezesse.” A továbbiakban intézkedik a Bulla a lelki keresztes hadjárat megszervezése iránt. A pápa szándéka szerint az imahadjáratban mind a papságnak, mind a népnek részt kellett vennie. Az áldozópapok kötelesek voltak szentmiséjükben a pogányok ellen előírt könyörgést venni. A hívek figyelmeztetésére rendkívüli eszközről kellett gondoskodni, olyanról, mely egyrészt az egész kereszténységet fenyegető veszedelem nagyságát kellően szemlélteti, másrészt imádságra szólító jel is legyen. E feltételeknek kitűnően megfelelt a déli időben való harangozás, mely ősi formájában tehát vészjel és imádságra szólító jel egyben. A históriai jelentőségű szöveg, melylyel a pápa a déli harangozást előírja, így hangzik: „És hogy minden nép fajra és nemre való tekintet nélkül az imáknak és búcsúknak — melyeket a pápa az imahadjáratban résztvevőknek biztosítani óhajtott — részese lehessen, megparancsoljuk és elrendeljük, hogy az összes városok, területek és helyek minden egyes templomában a Nona és a Vesperás között — ez körülbelül a déli időpontnak felel meg — minden nap egy vagy több meszszehangzó haranggal, hogy jól hallhatók legyenek, háromszor harangozzanak, ahogy esténként az angyali üdvözletre harangozni szokás és akkor kiki az Úr imádságát, vagyis a Miatyánkot és az angyali üdvözletét, vagyis az Üdvögylégy Máriát háromszor köteles elmondani.” Röviden tehát ezeket tartalmazza az „Imádságok Bullája”, mely hatását tekintve egyik legfontosabb dokumentuma az egyháztörténelemnek, hiszen rendelkezése a mai napiglan érvényben van. Az imahadjárat eredménye a világraszóló csodálatos győzelem A Bulla előírása szerint Rómában 1456. jún. 29-én a történelem folyamán első ízben megszólaltak a harangok déli időtájban s utána hamarosan a pápai állam többi városaiban és helységeiben is. Július első vasárnapján megtartották a könyörgő körmeneteket ,és még ugyanazon hónapban — hangsúlyozza III. Kallixtus — bekövetkezett a világraszóló győzelem Nándorfehérvárnál, mely nem becsülendő kisebbnek azoknál, melyeket Isten Mózes, a Makkabeusok és Nagy Károly idejében adott népének. Egyszerű keresztesek egyetlen katonával, gróf Hunyadi János vajdával, ,Isten bajnoká’-val az élükön a számtalan ellenség fölött győzelmet arattak. ” Mivel a déli harangszó által mozgósított imahadjárat olyan hamar eredményesnek bizonyult — úgyhogy a legtöbb helyen még ki sem hirdethették a Bullát — a déli harangozás több helyütt, pl. magában Rómában is, feledésbe ment. Ezért VI. Sándor 1500-ban megújította elődje rendeletét, kifejezetten hangsúlyozva, hogy a „boldog emlékezetű” III. Kallixtus által elrendelt déli harangozást a jövőben az év minden napján örök időkre meg kell tartani.” A déli harangozás szokása ezután mindjobban tért hódított, a 16-ik század végén már általános elterjedtségnek örvendett a déli harangozás szép szokása az egész Egyházban. A déli harangszó és a Nándorfehérvári győzelem Eszmefuttatásunk végére érve, most már kétséget kizáróan megállapíthatjuk, hogy a déli harangszó és az 1456-iki nándorfehérvári győzelem szorosan összefüggenek, ha nem is a hagyományos magyar történelmi felfogás értelmében. Ez utóbbinak ellene mond mindenek előtt maga a déli harangszót elrendelő pápai bulla, mely jó három héttel a győzelem előtt keltezett. Az összefüggés, mint láttuk, abban áll, hogy a küzdelem nagy napjaiban az egész hivatalos Egyház mögötte állt a magyar katonai akciónak megszervezett imakeresztes hadjáratával: ez az intézkedés avatja a magyar vitézek és keresztesek hősi teljesítményét egyetemes jellegűvé s teszi az egész keresztény világ számára elrendelt déli harangszót magyar eredetűvé. A déli harangszó elrendelése 1456. jún. 29-én III. Kallixtus által és a nándorfehérvári győzelem tehát egymástól elválaszthatatlan. Maga a pápa meggyőződéssel hirdette, hogy a nándorfehérvári diadalt a Bullában előírt és a déli harangszóra végzett imáknak tulajdonítja: „Nem kételkedünk abban, hogy a mindenható Isten ezen imákra hajolva engedte nekünk ezt a nemvárt győzelmet.” • • • Kovács Imre: Tanúskodás Washingtonban I. Képviselők a Szentkoronáról Nem hiszem, hogy késő lenne a Szentkoronáról folytatott vitát ismertetni az amerikai kongresszus egyik albizottságában. A hivatalos jegyzőkönyv csak most jelent meg, amit Lee H. Hamilton Indiana állambeli képviselő, az albizottság elnöke személyes levél kíséretében megküldött nekem. A vastag füzet igen tanulságos! Az amerikai képviselőház nemzetközi kapcsolatai bizottságának európai és középkeleti albizottsága 1977. november 9-iki ülésén foglalkozott a Szentkorona ügyével. A felszólalásokból megállapíthatóan azért, hogy Mary Rose Oakar Ohio állambeli képviselőnő törvényjavaslata (H.R. 7983, The Hungarian Crown ofSt. Stephen Protection Act) felett döntsön. Oakar képviselőnő nyilván arab származása miatt tagja az európai és középkeleti albizottságnak, s mint az U.S. News & World Report c. magazin március 27-i száma megjegyezte, ötödmagával ül a képviselőházban, de az arab származású képviselők a „középkeleti kérdésben rendszerint csendesek”. A magyar ügyben viszont annál aktívabb Dakar képviselőnő, mert választói között sok a magyar. Amint értesült arról, hogy Carter elnök vissza akarja származtatni a Szentkoronát, „védelmi törvényjavaslatát” a képviselőház elé terjesztette, de Tim O’Neil elnök a procedúra betartására utasította. így került a törvényjavaslat a képviselőház nemzetközi kapcsolatai bizottsága elé, melynek elnöke a lengyel származású Clement J. Zablocki, Wisconsin állambeli képviselő. Zablocki fenntartással élt Dakar képviselőnő törvényjavaslatával kapcsolatban, de megígérte, hogy alkalmat ad neki nézetei és érvei előterjesztésére. Illetékes fórumként csak az európai és középkeleti albizottság jöhetett szóba, s annak felterjesztése után szavazhatott volna a képviselőház, majd a szenátus, hogy elfogadják-e vagy sem. Elfogadása esetén Carter elnök ellenjegyzésével törvényerőre emelkedett volna. A kérdés elég hosszadalmas procedúrának ígérkezett, s azért kell vele foglalkozni, mert elég sok félreértés és mellébeszélés kísérte. Miután Dakar képviselőnőnek Hamilton megadta a szót, a hallgatóság tapsolni kezdett, mire csendre intette őket, méghozzá elég keményen: „Szeretném arra kérni vendégeinket (így!), bárhogy is éreznek, tartózkodjanak helyeslésük, vagy helytelenítésük demonstrálásától, mert csak megnehezítik feladatunk teljesítését. A képviselőház szabályai nem engednek semmiféle demonstrációt!” Amikor Oakar képviselőnő szóhoz juthatott, kijelentette, hogy e dialógusra gondol, törvényjavaslata elfogadásával a végső döntés a kongresszusra, így a népre hárulna. Annak ellenére, hogy Amerika diplomáciai kapcsolatban van a keleteurópai kormányokkal, azok nem törvényes kormányok, ezért kéri az albizottságot és a szabadságszerető milliókat, hogy csatlakozzanak a Szentkorona visszajuttatásának megellenzésében. Beszéde végén, melyben Oakar képviselőnő kitért, a Szentkorona történetére és vitába szállt Carter elnökkel, Hamilton albizottsági elnök kijelentette, valóban nagyon fontos kérdésről van szó, s kérésére a jelenlévő Zablocki képviselőnek lehetőséget adott pozíciója tisztázására. A következő párbeszéd zajlott le: Zablocki: Megígérte Oakar képviselőnőnek, hogy az albizottság kihallgatásokat tart ebben (a Szentkorona) kérdésében. Biztosra veszem, hogy most megelégedett... Oakar: Méltánylom az alkalmat. Zablocki: Megerősíti, hogy alkalmat kapott? Oakar:Igen! Zablocki: Akkor egyezik velem, hogy a magyar barátaink igazságtalanul kritizálnak! Oakar: Ön kegyes... A következő felszólaló, Frank Horton, New York állambeli képviselő lényegében arra összpontosított, hogy a kongresszus hozzájárulása nélkül a Szentkorona nem adható vissza. Ismételten kijelentette, a döntés részesei akarnak lenni, különben nem szabhatnak feltételeket. Horton képviselő is kihangsúlyozta, akárcsak Dakar és több felszólaló, hogy a Szentkoronát Amerika megőrzésre kapta, azzal a kikötéssel, hogy csak egy szabad kormánynak adhatja vissza. Ha nem állítja ki megfelelő helyen (miután visszaadták), akkor az egész úgy hatna, mint Carter ajándéka Kádárnak. A Szentkorona jelentőségéről, átadásról, ill. átvételéről, s a feltételekről, melyekkel visszaszármaztatható, az emelvényen ülő képviselők érdekesen és elég tájékozatlanul vitatkoztak. Bill Frenzel Minnesota állambeli képviselő azzal kezdte, hogy gratulál Carter elnöknek a „bátor és alapjában erkölcsös döntéséért”, majd a hallgatóság felerősödő zajára folytatta: „Nem hiszem, hogy ma itt a népszerűségi versenyt megnyerném; ellenkezőleg, örülök, ha megúszom a kijutást a teremből anélkül, hogy a Bíbor Szív (Purple Heart) kitüntetést (súlyos sebesülésért) meg ne kapjam.. Hamilton elnök újból erélyesen felszólította a hallgatóságot, hogy tartózkodjék a demonstrálástól. „Megértjük, hogy ez a kérdés nagyfontosságú a jelenlévőknek, mondotta, de ugyanakkor kérnem kell, tartsák tiszteletben a képviselőház és az albizottság szabályait. Nem tűrhetjük a helyeslő, vagy helytelenítő megnyilatkozásokat, a tanúskodások megkönnyítése érdekében.” Frenzel (folytatja): Megértem a jelenlévők érzelmeit, de kérdés, amire felelnünk kell, meddig várjunk egy kedvünkre való kormányra Magyarországon? Az alapvető kérdés, hogy itt tartunk valamit, ami nem a miénk, a Korona nem a tulajdonunk. A „megfelelő kormányra” vonatkozóan a következő felszólaló, illetve kérdező, Paul Findley Illinois állambeli képviselő kiélezte a kérdést. Findley (Oakar képviselőnőhöz): Várjunk, amíg egy nem-kommunista kormány alakul Magyarországon? Ez, amit Ön ajánl? Oakar: A magyar koronaőrök, akik 1945-ben átadták a Koronát, azonnali kommunista hatalomátvételtől féltek... Findley: Szóval egy nem-kommunista kormány szükséges? Dakar: Azt mondanám, hogy szabad választás lényeges... Azt hiszem, kormányunk ténylegesen gondnokságba kapta, amíg az emberi jogokat biztosítják. Horton: A Koronát megőrzésre kaptuk, hogy egy szabad kormánynak adjuk vissza, az önrendelkezés gyakorlásakor. A kapcsolatok javulásáért még nem adhatjuk vissza... Findley: Szóval, ön ragaszkodik szabad választások tartásához? Horton: Odáig nem akarok elmenni. A kongresszus legyen részese a döntésnek, a visszaadás tekintetében. Frenzel: Azt hiszem a kérdés az, hogy a kormány (a magyarországi) állja-e a fogadalmát a Korona biztonságára és kiállítására vonatkozóan. Ha a nép megtekintheti, a Koronát vissza kell származtatni. Zablocki: A Korona egyházi relikvia, tehát az egyháznak kell visszaküldeni, ami megoldaná a kérdést. Talán a bíborosnak kellene visszaküldeni ... Horton: Nem hiszem, hogy ilyen döntést hozhatunk. Nem hiszem, hogy a bíboros Magyarországon eleget tehetne annak a felelősségnek, melyet a kormányunk vállalt, amikor átvette a Koronát. Zablocki: Kollégám azt hiszi, hogy a bíboros (nehezen jött a szájukra a neve, Lékai) nem tartaná tiszteletben az egyház relikviáját? Horton: A Korona nemcsak az egyház relikviája, a magyar nemzet szuverenitásának szimbóluma is... Azonban a jelenlegi szisztémánk alatt, a Koronát az Elnök a saját hatáskörében visszaküldheti. Ezért kell a kongresszust a döntés részesévé tenni. A visszaadás feltételei körül megint kiéleződött a vita. Findley (Dakar képviselőnőhöz): Meg vagyok győződve, hogy a szabad választásokat egyéni vágyból javasolja. Meg kellene szakítani a diplomáciai kapcsolatokat is? Dakar: Én csak azt mondom, hogy a kongresszus nem foglalt állást; a javaslatom azt szolgálja, hogy vitassuk meg a kérdést és szavazzunk! Findley: Tartsuk a diplomáciai kapcsolatot? Horton: Igen. De ez nem is a kérdés ... Az amerikai külügyminisztérium, a State Department nevében Matthew Nimetz tanácsos arra szorítkozott a nyilatkozatában, hogy az időt elérkezettnek látják a korona visszaszármaztatására, miután a magyarországi kormány megfogadta, hogy történelmi és nemzeti jelentőségéhez méltón kiállítja. A felerősödő zajra Hamilton albizottsági elnök megint figyelmeztette a hallgatóságot, hogy tartsa magát a szabályokhoz, ne zavarja folytonos közbeszólásaival a tanúskodás írnetét... Zablocki: A State Department megbizonyosodott arról, hogy a Korona a néphez tér vissza? Nimetz: Ez a meggyőződésünk. Oakar: Becsatolt nyilatkozatában Ön hivatkozik a Helsinki Egyezményre. Mi van az orosz csapatokkal? Nimetz: Sajnálatosnak tartjuk, hogy ott vannak. A nagy zajban nem lehetett jól hallani Nimetz válaszát, ezért most már Oakar képviselőnő kéri a hallgatóságot, hogy maradjanak csendben. Nimetz: A Korona visszaadásával nem erősítjük meg a mai kormányt, nincsenek szabad választások, az oroszok ott vannak. Nem adjuk jelét az elismerésnek... Dakar: A Koronát speciális okból kaptuk, hogy megőrizzük a Szovjetunió ellen... Nimetz: Csak megőrizésre kaptuk, általánosságban, feltételek nélkül. Annak bizonyítására, hogy a Szentkoronát feltételek nélkül adták át a koronaőrök, becsatolták a 7. Amerikai Hadsereg hírszerző részlegének 1945. augusztus 2-i jegyzőkönyvét. Pajtás ezredes, koronaőrparancsnok tizenketted magával átadott egy ládát 1945. május 7-én Ku-bala hírszerző őrnagynak,hogy ab- ban van a Szentkorona, de amikor felnyitották, üres volt. Pajtás ezre-des beismerte, ő emelte ki belőle, mire ráparancsoltak, hogy azonnal adja elő, ami megtörtént, miután négy koronaőrrel kiásták (a többit visszaküldték a hadifogolytáborba) a benzintartályt. A sáros, bepiszkolódott Szentkoronát és a koronázási ékszereket egy fürdőkádban megtisztították, majd visszatették vaspántos ládájába, lezárták és a kulcsokat Kubala őrnagy magához vette. Feltételekről nem volt szó! (Folytatjuk.) Prey András írja az ENSZ székhelyéről. (folytatás az első oldalról) Bégin feladatát nem csak Egyiptom és Szaud- Arábia Nyugat felé fordulása nehezítette meg, hanem az is, hogy ő maga tárgyalási hibát követett el. Három nagy amerikai engedmény Fő tévedése az volt, hogy három nagy amerikai engedmény ellenére teljes merevséget tanúsított. Az amerikai ajánlat főbb pontjai így szóltak: (1) Cisz-Jordániának csupán egy részéről kellene az izraelieknek lemondaniok — szemben azzal az arab követeléssel, hogy minden talpalatnyi helyet adjanak vissza; (2) öt év múlva megtartandó népszavazáson az arab lakosság szabadon dönthetne arról, hogy óhajt-e valamilyen kapcsolatot az izraeli állammal, vagy pedig Jordániához csatlakozik — tehát azzal a megszorítással, hogy nem alkothatna külön független arab államot; (3) az Izraeltől elcsatolt területeken pedig bizonyos katonai kulcspontok továbbra is, tehát régementi problémákat bővebben taglalja e sorok írója a következő művekben: „Hunyadi”, megj. 1956-ban. — „Bulla Orationum et Pulsation Meridiana” — „Az Imádságok Bullája és a Déli Harangszó”, megj. 1955. — „Ungarn Retter des christlichen Abendlandes”, megj. 1956.)leg az izraeli hadsereg kezén maradnának. Minthogy ez módot adna olyan rendszabályok meghonosítására és állandósítására, melyek emberi számítás szerint kizárnák a lehetőségét, hogy Cisz-Jordániában vagy a Gázasávon a PLO vagy bárki más Izrael elleni katonai bázisokat állítson fel orosz, iraki, líbiai segítséggel, a Béginnek tett amerikai ajánlat olyan garanciát ígért Izrael legnagyobb gondjának (katonai biztonságának) megoldására, aminél többet, jobbat a mai körülmények közt el sem lehet képzelni. Ezt a javaslatot Carter a jelek szerint Szadat helyeslésével tette meg. Arab többség Izraelben? Erre a Washington és Kairó közti titkos egyetértésre vall az a cikk is, amelyet maga Szadat írt a New York Times-nak és amely — nyilván nem véletlenül — épp aznap jelent meg, amikor Bégin tárgyalni kezdett Carterrel. Szadat cikkében leszögezte, hogy az Izraeltől visszaadandó cisz-jordán és gázai területet Jordániához csatolnák. Ebből az következik, hogy ez a palesztin arab vidék nem válhatnék független állammá, ezzel tehát Szadat a legfontosabb palesztínai kérdésben elfogadta az izraeli álláspontot. Ennek a kiaknázását tette lehetetlenné Bégin a maga számára, amikor Carter valóságos mentődeszkát kínált fel Béginnek és ő ezt is elutasította. Carter azt kérdezte tőle: jól értette-e, hogy Cisz Jordániának még egy részéről sem lenne hajlandó soha lemondani? S Bégin még akkora rést sem nyitott meg Carter előtt, hogy anynyit mondott volna: . . . bizonyos feltételek esetén valamikor talán . . . A kérdés az, hogy Bégin merevségét az izraeliek helyben fogják-e hagyni. Közülük ugyanis sokan vannak azon a nézeten, hogy Izraelnek a saját érdekében is meg kellene szabadulnia attól, hogy a Jordán jobbpartján és a Gáza-sávon 1,1 milliónál több arab felett uralkodjék (nem is számítva azt a félmillió arabot, akik az 1966-os határokon belül élnek). Ami főleg azért okoz gondot a jövőt illetően, mert az arabok sokkal gyorsabban szaporodnak, mint a zsidók s ha a statuszkvó megmaradna, akkor az izraeli államban egy idő múlva arab lenne a többség és az venné át a hatalmat. Hogy a területi kiegyezésre hajlamos izraeli választók kisebbségben vannak-e vagy a többséget teszik ki, arról fogalmunk sincs. De ha arra gondolunk, hogy Abba Eban volt külügyminiszter nemrég megjelent könyvében milyen keserűen panaszkodott az izraeli belpolitikában uralkodó ádáz módszerekről, akkor könnyű előrelátni, hogy az elkövetkező hónapok nem ígérnek sok nyugalmat Béginnek. Nagyon is hihető tehát az a hír, hogy Washingtonban a Fehér Ház és a State Department környékén az izraeli miniszterelnök bukásában reménykednek. □ 1978. április 8 (No.14) Kanadai Magyarság 3. oldal