Chicago és Környéke, 1980 (1-51. szám)

1980-04-12 / 15. szám

Ronald Reagan- Üzenet a szabadságharcra emlékező amerikai magyarokhoz Az 1848/49-es magyar szabadságharc leveretése után Kossuth Lajos látogatást tett az Egyesült Államokban. A Kongresszus díszebéden ünnepelte a nagy magyar sszabadsághőst, amelyen Daniel Webster államtitkár — többek között a következőket mondotta: „Mi amerikaiak sohasem fogjuk elfelejteni, hogy a magyarok arra tettek kísérletet pár évvel ezelőtt, hogy a Duna mellett az amerikai szabadságeszmék mintájára építsék fel nemzeti függetlenségük alapjait...” Valóban, a magyar hősökre gondolva,nem feledkezünk el, hogy miért tették, amit tettek és mi volt a cél, amiét harcoltak az 1848/49-es szabadságharcban. Az 1956-os események is újra csak arra emlékeztettek, hogy a szabadság iránti olthatatlan vágy mennyire él a magyar lelkekben és érte életük feláldozására is készek. Az elmúlt években a kaliforniai magyarokkal ünnepeltem a magyar szabadságharcok évfordulóit. Idén az Egyesült Államokban élő minden magyarral emlékezem a magyar történelem nagy napjaira. Most, 1980-ban mi amerikaiak újra fel kell vértezzük magunkat mindazokkal a jellegzetességekkel, értékekkel, amelyek az Egyesült Államokat a magyarok példaképévé tették, amely előttük lebegett, amidőn a szabadságért, a jobb és boldogabb életért küzdöttek. Vissza kell szereznünk azt a szellemet, amely 132 évvel ezelőtt a magyar szabadság fáklyáját lángra lobbantotta. Nekünk, magunknak is annak az Amerikának a példáját kell követnünk. Vissza kell állítanunk ezt az igazi amerikai szellemiséget mindenütt, a Potomac, az Ohio, a Mississippi, a Colorado és szép más folyóink öntözte gyönyörű vidékein, egész hazánkban. Ha elbukunk, a zsarnokság fog győzni, s az ilyen uralom a reménységet is kiölheti a telkekből. Ahol nincs remény, ott élet sincs... A magyarok most mindenütt a szabadságot ünneplik. Azokra emlékeznek, akik meghaltak a csatatereken, akik bitófán szenvedtek mártírhalált, vagyis mindazokra, akik életüket áldozták azért, hogy nemzet életben maradjon, s akiknek sírhantján a reménység virágai nőttek ki. Ma én is csatlakozom a magyarokhoz és meghajtom fejem ezelőtt a nemzet előtt, amely oly sokat áldozott a világ népeiért és cserében oly keveset kapott. Büszkeség tölt el engem is ezert a napon és a magyarokkal együtt én is átérzetni történelmük dicsőséges és tragikus napjait. Ünnepeljünk együtt azzal is hogy ismét kifejezzük Kossuth és Petőfi eseményeihez való ragaszkodásunkat azokhoz az eszményekhez, amelyek annak idején példaképpé tették e világ előtt a szabadságban és jólétben élő, hatalmas és erős Amerikát. Csakis ezeknek az ideáloknak a birtokában, ezeknek az ébrentartásával biztosíthatjuk, hogy a magyarok évszázados szabadságálmai valóra válnak. Isten áldása kísérjen bennünket. Erdélyben történt címen tartott előadást a montreáli Szent István kultúr-egyletben a nemrég Erdélyből menekült Nagy Árpád. A mozaikszerűen összképet adó előadás kiterjedt az élet minden mozzanatára. Beszélt az anyakönyvvezető által automatikusan románosított keresztnevekről, amikor a bediktált Andrásból Andrei, Miklósból Nicolae, Szatmáriból Satmareanu stb. lesz és megváltoztatni a neveket csak a néptapáncs jóváhagyásával lehet. Hasonlóan a földrajzi nevek megváltoztatása, míg 1960-ban Székelykeresztúr felírás volt, 1964-ben Székelykeresztúr-Cristurusecuisc, 1970-ben pedig csak Cristurusecuiesc. Ha valaki pl. Kolozsvárra ír levelet, akkor a posta pár nap múlva visszahozza, hogy ilyen név Romániában nincs. A bölcsődékben a magyar anyákat a lehető legmesszebbi helyre küldik csecsemőikkel. A magyar bölcsődében is a személyzet román, amikor az egyik megnevezett helyen a román nővér 20 fokos hidegben 2 órát szellőztetett és a kitakaratlan magyar gyerekek 3/4 része másnap tüdőgyulladásban megbetegedett. A nővért megbüntették, ami abból állt, hogy áthelyezték román bölcsődébe. Óvodában hasonlóan oláh a személyzet, a gyerekeknek románul kell kérnie az ételt. Mit érezhet a szülő és mit tehet, húzzon ujjat a rezsimél? Kolozsvárott mikor Ceausescu ellátogatott, megkérdezett egy román népviseletbe öltözött fiúcskát, hogy hívnak? Jancsika volt a válasz. Hogy a Hargita megyei népfesztiválon a magyar fiúknak miért kell „hargitai oláh népviseletben” szerepelni és oláh néptáncokat járni? Volt azelőtt hargitai oláh népviselet és oláh néptánc? Hasonló a középiskolákban a helyzet. Az előadó elmondja, hogy az új román történelemkönyvben csak Hunyadi, Bocskai, Bethlen vannak megemlítve, de csak pár sorban. Hogy Erdély valamikor magyar volt, arra semmi utalás nincs. Már nem beszélnek magyar elnyomásról; nem, mert ott 2050 év óta minden román. Hogy volt Trianon? Ilyet az ifjúság nem hallott. Az összes régi történelemkönyveket megsemmisítették. Érdekes, hogy csak a magyar katolikus és protestáns templomok égnek le, vagy szükséges őket lebontani, mint pl. a marosvásárhelyi Ferencesek templomát lebontották, pápai nyomásra a tornyot meghagyták. A csíksomlyói hát. templom leégett, benne az összes régi iratokkal. De ortodox templom az épül, pl. Bélabányán, ahol az utóbbi 10 évben 2000 román jött a Regátból. Iparosítás folyik, így épült fel egy selyemszövőde 1900 főnyi munkáslétszámmal. A munkások és nők 90 %-a román, akiket a regátból importáltak a színtiszta magyar városba. Ugyanakkor egy érettségizett magyar leány csak 3 hétig dolgozhatott mint mosogatónő, 4 hétig mint könyvelő, 2 hétig mint bölti kiszolgáló 4 év alatt, dacára, hogy minden héten a munkaelhelyezőbe ment mert nem beszél elég jól románul. Hasonló a helyzet Székelyudvarhelyen, a ruhagyárban, Segesvárott, Megyésen, Kolozsvárott stb., ahová a gyárakba a Regézből hozzák be az oláh munkásokat és külön tanfolyamokat tartanak nekik, hogy munkájukat el tudják látni. Magyar fiatalokat ma már jobban fizetett szakmukásképzésre alig vesznek fel. A példákat helyszűke miatt nem sorolom tovább, de a végkövetkeztetést vonom le: a falvak elnéptelenednek, a föld az államé, tehát a beszögezett házak ajtajai bizonyítják, a lakók a városba, — ahol valami utcaseprői állást talán lehet kapni, — elmentek. A falu magyar mentő szerepe nincs többé. A tanítókat szétszórják hasonlóan a többi magyar származású csekély számú értelmiségit is román területre, amit elhagyni nem lehet, tehát románmagyar házasságok keletkeznek, aminek a vége, hogy a gyerekek románok lesznek. A fiatalság nyelvében ma már a városokban 50 %-ban keveri a nyelvet a magyart a románnal. Mi lesz a vég? Ha valami nem történik, ha az emigráció, az erdélyi magyarság egyetlen reménye ma, nem fog össze és nem cselekszik, pár évtized és elmondhatjuk az erdélyi pár milliós magyarság beolvadt a román tengerbe, nincs többé. — Gondolkozzunk ezen és vizsgáljuk meg lelkiismeretünket! — fejezte be előadását az Erdélyből nemrég menekült Nagy Árpád. A montreáli Szent István egylet legközelebbi ismeretterjesztő előadását dr. László László egyetemi tanár április 20-án, vasárnap délután tartja. Vendégeket szívesen látnak. Kovács Imre: A negyedik birodalom Német küldetés — európai hivatás A Fehér Ház még mindig háborog Helmut Schmidt március eleji látogatásának hatása miatt. A nyugatnémet kancellár hallatlanul udvarias, tapintatos volt, az újságírók nem tudták behúzni Amerika-, vagy Carterellenes nyilatkozatba, mindent rendben lévőnek talált, legalábbis a nyilatkozataiban: a német-amerikai viszonyt, a NATO megerősítését, a külkereskedelmi problémák kezelhetőségét. De amint hazaérkezett, nem tudta megállni, hogy őszintén ki ne mondja a véleményét, amit egy szóba, egy megbélyegző jelzőbe foglalt: Carter elnök kiszámíthatatlan. Vagy még inkább: tehetetlen! Kiszámítatlanság a nyugatnémet kifogás megjelölése az amerikai külpolitikáról; Washington meg azzal vág vissza, hogy Bonn képtelen megérteni az amerikai gondolkodást és magatartást. Lehetne tovább játszani a szavakkal és a problémákkal, hogy kölcsönösen kiszámíthatatlanok egymásnak; az elszólások és a szúrós megjegyzések mögött azonban érezhető a súlyos nyugat-német-amerikai ellentét történelmi és politikai valósága. Ha könnyedén akarnám kifejezni, akkor Washington szájába kell adnom az egykori felsóhajtást: Anyám, én nem ilyen lovat akartam. Az olyan naiv elképzelésektől kezdve, mint a Morgenthau-terv, mely a legyőzött Harmadik Birodalom helyén egy iparától és technikai kapacitásátólmegfosztott agrárállamot akart létesíteni, a NATO-frontvonalába tolt, de alapjában bufferzónának tekintett Nyugatnémet államig, tükrözik Washington kapkodását, hogy Nyugatnémetországnak egészen más sorsot szánt, mint amivé fejlődöd. Amerikai elképzelés szerint a megszállt Németország nyugati feléből egy mindenben igazodó, patronizált, megjuhászított, háromrészes zónát létesítenek, melynek sorsát előre nem körvonalazták, míg a keleti felét átengedték az oroszoknak politikai és gazdasági kísérletre. Az egyetlen pozitív cselekedet a megszállás harmadik esztendejében az amerikai és angol övezet egyesítése volt a jobbigazgatás kedvéért, Bizona névvel, ami azonban nem jelentette az első lépést az államiság felé. Valószínűleg a Bizona jó ideig marad katonai közigazgatás alatt, ha Moszkva nem segíti a nyugatnémet állam megalakítását a berlini blokáddal. Sztálin okosabb volt Trumannál; ő hamarább észrevette, hogy a Bizona összehozásával a nyugati szövetségesek valójában megteremtették egy nyugatnémet állam nukleusát, amitől Nyugatberlint izolálni akarta. Nem sikerült a terve, mert Lucius Clay tábornok, az OMGUS (Office, Military Governement US — az amerikai katonai kormányzat) elnöke légihíd szervezésével áthúzta Sztálin számítását, s a vörös diktátor kénytelen volt beadni a derekát. Újból helyreállt a szárazföldi összeköttetés az elpusztított német főváros nyugati felével, melyet a három szövetséges (angol, amerikai, francia) együtt igazgatott. Washington végülis megértette, hogy a Nyugat érdeke is a Bizonából, a francia részleg hozzáadásával megteremteni a nyugatnémet államot, ha sikeresen ellen akarnak állni a Szovjetunió katonai és politikai manővereinek. 1949. szeptemberében megalkották a nyugatnémet államot, hivatalos nevén a Szövetségi Német Köztársaságot, a kereszténydemokrata dr. Conrad Adenauer kancellárral az élén. A következő évben a NATO akkori főparancsnoka (közben létrehozták Nyugatnémetország bevonásával) 1950 májusában Frankfurtba repült és kinyújtotta Amerika „baráti jobbkezét” a német népnek. A jobbkéz kinyújtása a képletessége mellett igen nagyarányú megsegélyezéssel járt a Marshall-terv keretében, ami végül majd négymilliárd dollárra rúgott. Nem lebecsülendő összeg (mai értékében a háromszorosa) egy olyan országnak, melyet az oktalan, az „utolsó emberig” vívott háború teljesen összeszört. A legtöbb német várost a felismerhetetlenségig összezúzták a megismétlődő légitámadások, majd a tüzérségi kíméletlenség; a romok eltakarítását évekre, némely helyen évtizedekre jósolták. A nyomorgó német lakosság napi ezer kalóriás diétára kényszerült a 2400-as minimum helyett, amit az 1945-46-os rendkívül szigorú tél átlagosan nyolcszáz kalóriára lenyomott. Az OMGU-s gazdasági szakértői merev rendszabályokkal igyekeztek az élet folyamatosságát, az elemi szükségletek kielégítését biztosítani, amit a szabadjára eresztett infláció, amikor egy zsák krumpliért egy zsák értéktelen papír pénzt kellett adni (akárcsak Magyarországon), érvénytelenített. Akkor állott elő, 1948 júliusában, a Bizona közgazdasági tanácsának elnöke, Ludwig Erhardt professzor merész programjával, ami útjára indította a nyugatnémet gazdasági csodát; lényege az élelmiszeradagolás, a bér- és árszabályozás felfüggesztése volt. A megrökönyödött Clay tábornok maga elé rendelte a renitens professzort, s közölte vele, hogy reform tervével amerikai szakértői nem értenek egyet. Erhardt nyugodtan válaszolta: az én német szakértőim se helyeslik... Erhardt Ludwig azonban meggyőzte az amerikai kormányzót, hogy nincs más megoldás; amit ő akar, az nem a kapitalizmus elvetése, ellenkezőleg, a kapitalizmus megtöltése lelkiismerettel. Így született meg a híres, szociálisan érzékeny és felelősségteljes szabadpiac-közgazdaság, a Soziale Marketwirtschaft, amit az új nyugatnémet állam első kancellárja azonnal és teljes egészében megértett, s magáévá tett. Az Adenauer-Ludwig kettős tökéletesen kiegészítette egymást; a kancellár a politikai kérdésekre összpontosított, legfontosabb feladatának tekintette, hogy a levert németek dolgát rendbehozza a Nyugattal, amihez a németek archaikus ellenségétől, a francia nép vezetőjétől, de Gaulle tábornoktól kapta a legerőteljesebb támogatást. Ludwig közgazdasági miniszter pedig most már kedvére megvalósíthatta programját. Nagyon jól tudta, hogy egy kapitalista állam legbiztosabbtámasztéka nem a hadsereg, vagy a rendőrség, hanem a munkásság kielégítése és jóléte, ezért bevezette a legátfogóbb társadalombiztosítást, ugyanakkor a munkásságot érdekeltté tette az üzemek vezetésében. A Mitbestimung lényege, hogy az üzemvezetés, a döntés, a tervezés részesei a munkásság képviselői, akik ily módon könnyebben megértik a gazdasági szerkezet mechanizmusát, amiből megfelelően profitálnak, tehát a megdöntése nem érdekük. Ennél is fontosabb, érzik, mi a felelősségük, kötelességük, ezért tartózkodnak a felelőtlen sztrájkoktól, ami különben a német gazdasági csoda egyik legfontosabb tényezője. Elsőnek kellett volna megemlíteni, hogy az amerikai segélyprogramból Nyugatnémetország új ipari létesítményeket teremtett. Nem volt értelme, hogy a gyárromokat valahogy újjáépítsék, mint amire a szovjet blokk a Marshall-segély oktalan elutasításával rákényszerült, helyette az új gyárak, vállalatok hosszú sorát létesítették, a legmodernebb kivitelezéssel technikával és termeléssel. És itt térhetünk vissza az „Anyám én nem ilyen lovat akartam” — variációjára. Míg Amerika az épen maradt, de hovatovább elévült, felújításra szoruló gyáraival és gépparkjával előnytelenebb helyzetbe került, addig a nyugatnémetek bizonyos fokig a franciák, angolok és olaszok, de nem utolsó sorban a japánok is, modern ipari berendezkedésükkel és rugalmasabb külkereskedelmi politikájukkal versenyképesebbek lettek a nemzetközi piacon. A gazdasági fejlődés feszíti a politikai izmokat, amikor Adenauer a genfi csúcstalálkozó (1955) után realizálta, hogy a német egységet nyugati feltételekkel nem lehet megvalósítani, hamarosan Moszkvába utazott, hogy a németek dolgát a Kelettel (az oroszokkal) is rendbehozza. A „nyitást” Keletre, hivatalosan az Ostpolitik, nem a szociáldemokraták kezdeményezték. Willy Brandt és Helmut Schmidt Adenauer lábnyomában jár, talán azzal a lényeges különbséggel, hogy Adenauer alatt a kereszténydemokrata párt fegyelmezetten követte a kormány politikáját, a szociáldemokrata párt balszárnya viszont elment odáig, hogy a saját szakállára tárgyal a német egység megvalósításáról — keleti feltételekkel! Akárhogy lesz, az egyesített Németország Európa legnagyobb hatalmaként a Szovjetuniót jobban veszélyeztetné, mint Nyugat-Európát. Hiszen ma már Nyugatnémetországot úgy emlegetik, mint a negyedik és leggazdagabb birodalmat. Az első, mint tudjuk, a Német-Római Szentbirodalom volt I. Ottó vezetésével; a másodikat Bismarck kancellár a Versailles-i palota tükörtermében, 1871-ben proklamálta; a harmadikat Hitler deklarálta, ezer évre, de 13 évnél többet nem ért meg. A negyedik birodalom immár három évtizedes, egyre robusztusabb, egyre erősebb, politikai izmait még nem feszegeti kellően, de Schmidt kancellár kritikájából és a Fehér Ház reagenciájából sejthető, a németek végülis rákényszerülnek, hogy betöltsék európai hivatásukat, ami a kontinens megmentése mellett új elrendezését is hozhatja! (Singapour) A rehabilitációkról minden valószínűség szerint a párt központi bizottsága döntött múlt havi plenáris ülésén. A rehabilitáltak között van Qu Quibai, aki 1927-ben lett a párt főtitkára és akit 9 évvel később a kínai nacionalisták végeztek ki 36 éves korában. Rehabilitálták Li Lisant is, aki Qu Quibai nyomába lépett és 1928 és 30 között de facto a párt vezetője volt. Li Lisan bukásához az vezetetett, hogy ragaszkodott az ortodox marxista-leninista elvekhez, nevezetesen ahhoz, hogy a városokban kell felkeléseket szervezni. Ez ellentétben állt Mao tse- Tung nézeteivel, ugyanis Mao a vidéki parasztságra kívánt támaszkodni. Li Lisannak egész életében felrótták ezt az állásnyitóját és annak ellenére, hogy többször gyakorolt önkritikát, soha többé nem játszhatott szerepet a valódi hatalom gyakorlásában. 1967 júniusában halt meg. Minden valószínűség szerint Mao hívei üldözték öngyilkosságba. Most azonban egy emlékgyűlésen Li Lisan hibái eltörpültek. A gyűlésen részt vett Teng Xiao Ping miniszterelnök helyetes is és az eseményről a kínai Néplap is címoldalon számolt be. Li Lisanról dicsérő szavaival azt mondták, hogy proletár forradalmár és akínai munkásmozgalom kiemelkedő vezetője volt. Vang Zseng miniszterelnök helyettes beszédében azt mondta, hogy Li gyorsan felismerte hibás politikáját 1930- ban és korrigálta azt. Ezen a héten két másik volt, központi bizottsági tagot is rehabilitáltak emlékgyűléseken. Mivel ezeket a személyeket Mao-tse Tung zászlaja alatt üldözték, a rehabilitációk tovább rontják a volt kínai pártvezér presztízsét. Ennél is fontosabb azonban, hogy most már Mao nincs egyedül a kínai panteonban, a volt elnök csak egyike a volt kínai vezetőknek, akik nagy eredményeket értek el. A rehabilitációkkal egyidőben újra értékelik koruk történelmét is. A pártsajtó az utóbbi időben többször bírálta a párt 1921-es alapítása és 1937 közötti tevékenységét. Úgy tűnik a törekvések arra mutatnak, hogy új párttörténetet fognak írni. Li Lisan és társainak a rehabilitációja az éremnek csak az egyik oldala, a másik Mao tevékenységének átértékelése volna. Jelentős rehabilitálás Pekingben! Kedves Olvasóink! Kérjük, hogy támogassák a lapunkban hirdető Üzletembereket és Egyesületeket, mert az Ő — ■ sokszor erejüket meghaladta — áldozatvállalásuk nélkül, vagy nem lenne magyar újság Chicagóban, vagy az előfizetési díj legalább háromszorosa lenne a jelenlegi árnak. a Chicago és Környéke Szerkesztősége 3. oldal MI TÖRTÉNT A HB • A megoperált sah, akin sikeres műtétet hajtottak végre , orvosai szerint javulás útján van. • Brezsnyev szovjet elnök egy heti távollét után visszatért a közéletbe és átvette a legmagasabb irodalmi kitüntetést A szemtanúk szerint Brezsnyev egészségesebbnek látszik, mint bármikor. Távollétéről és az ünnepségek elhalasztásáról nem adtak magyarázatot a szovjet hírügynökségek. • Brazíliából jelenti az AP hírügynöksége: a brazil autóipar forgalomba hozta az első tiszta alkohollal hajtott kocsikat. Az új „alkoholipar” hatalmas gazdasági nyomástól szabadítja föl Brazíliát az olajexporttal kapcsolatban és ugyanakkor a polgároknak a zsebén is könnyít, mert nem kell a drága olajat megvásárolniok. Brazíliában eddig 2,15 dollárt fizettek egy gallon olajért, egy gallon hajtási alkohol ára viszont csak egy dollárba kerül. Köztudomás, hogy Brazíliában az alkohol a cukornádtermesztés következtében olcsó. • Cougar-ban, Washington tartományban kékes lángokat lövel még mindig a St. Helen tűzhányó. A lángok az újabb kráterekből lövellnek ki. • Az orvosi vizsgálatok megállapították, hogy a rák kiterjedt a sah májára is. Az egyiptomi sebészek szerint a sah állapotát, gyógyszerekkel és terápiával kontrolálni tudják. Viszont a rák-szakorvosok, megállapították, amikor a rák ilyen irányban terjed , a beteg menthetetlen. A sah hangulata betegségéhez képest nyugodt és bizakodó. • El Salvadoréban a junta és a baloldali gerillák között dúl a harc. Mindkettő a másikat akarja megdönteni és az uralmát biztosítani. Ugyanakkor a baloldali gerillák el akarták lopni a katedrálisból a meggyilkolt érsek holttestét — jelentik az egyházi szervek. • Santo Domingoban egy esküvőről hazafelé igyekvő társaság összeütközött egy óriás szállító autóval és a két család, összesen 22 tagja a szerencsétlenség következtében életét vesztette. • Szaudi Arábiában Mrs. Penelope Arnot angol állampolgár, akit tiltott alkoholfogyasztásért 80 botütésre ítéltek kijelentette egy angol újságírónak, hogy hajlandó megbotoztatni magát, ha ezáltal férje, aki Szaudi Arábiában a követségen szolgált , megússza a börtönbüntetést. • Margaret Thatcher angol miniszterelnöknő kijelentette, hogy rövidesen az angol hadsereg női tagjainak is megadják a fegyverviselési engedélyt. • Argentínában a katonai junta vezetője, Jorge Videla elnök megtiltott mindenfajta szakszervezeti sztrájkot, sőt törvényileg megtiltotta a szakszervezeteknek, hogy bármiféle politikai akcióban részt vegyenek és bármiféle „pénzeket” bármiféle csoporttól elfogadjanak.