Chicago és Környéke, 1982 (1-52. szám)
1982-01-23 / 4. szám
Korunkhoz tartozik... Irodalom? Mi az irodalom? Egyesek azt hiszik — miután ők rendszeresen írnak és írásaik, valahol megjelennek, — ők írók ,és amit írnak az irodalom. Azonkívül minél trágárabb, annál modernebb, annál nagyobb az „irodalmi” értéke! Nemrégiben, karácsony előtt valaki küldött egy új irodalmi folyóiratot számomra, amelynek első száma tavaly 1981 második felében jelent meg. Arkánum — ez a folyó , irat címe. Érdeklődéssel vettem kezembe a füzetet, mint minden magyar irodalmi kezdeményezést és beleolvastam. Nem vagyok prűd, már koromnál fogva sem, miután a hatvanas éveket taposom és már sok mindent láttam, hallottam, megértem. De ebben a füzetben talált egyik írás a legtrágárabb hazai tollnokokat is felülmúlja. A lap ezt írja bevezetőjében: „Lapot indítani huszonévesek szoktak, mi magunk s irodalmunk állapotára vall, hogy negyvent-ötvenévesen, emigrációban, külső támogatás nélkül folyóirat alapítására szántuk el magunkat.” Majd később így ír a magyar nyelvről: „Szegény amagyar nyelv. Ma is szegény, de most nem török, horvát- deák szókkal kell beoltani, hanem a jelentés szintjén kiterjeszteni, fényáthatóvá tenni. Ezen a nyelven nem lehet bizonyos dolgokat kinyomtatni, sőt leírni sem. Ezt a nyelvet a politikai, prüdéria, nacionalista, vallási cenzúrák és öncenzúrák hályoga, a tekintélytisztelet, a finitizmus, a kisebbségi érzet, azönbecsapás szutykos rétege borítja. A rettegés: mi lesz, ha ezen a nyelven az író azt írja le, ami eszébe jut? Káosz? Anarchia? Nemzethalál?” Egy Torontóban élő magyar író, akinek verseit különböző nyelvekre fordították le, bejött szerkesztőségünkbe és felháborodottan annyit mondott: megírtam az Irodalmi Újságnak, amennyiben Kemenes Géfin (ő a szóbanforgó trágárság szerzője) írásai szerepelnek — nem jelenhet meg tőlem semmi a lapban. Ezek után nem csodálkozunk, hogy Kemenes Géfint a legnagyobb megértéssel és szeretettel fogadták otthon, sőt interjút is csinált vele az egyik vezető lap. Ez az ő hangjuk! Ahogy annak idején a „Malter Mari” című novellát — az otthoni mai irányzat bemutatására — leközöltük, csak talán még durvábban, még bántóbban közönséges. Mit ír Arany János „Vojtina Ars” poétikájában? „Nem a való hát, annak égi mása Amitől függ az ének varázsa E hűtlen hivség, mely szebbit, nagyit , Sulykot bizony nem egyszer elhajít Ez alkonysugár mely az árnyakat A köd, mely nőzteti a tárgyakat E fénytörődés átlátszó halom E zöld esős lég egy májusi napon Egy önmagánál szebb dicsőbb természet Egyszóval... a költészet. Vagy ahogy John Keats angol lírikus meghatározta a szépet: ,,A thing of beauty is a joy for ever Its loveliness increases It will never pass into nothingness.” (A szép az örökké szép, Szépsége csak növekszik És sohasem fog megsemmisülni.) Az igazi író, poéta, a szemétdombon is, meglátja a szépet, az esetleg nyíló virágot és nem a szennyet, a bűzt, hanem a maradandót, az örök emberit keresi. Kemenes írása viszont betegesen zagyva. Olyan mintha egy francia ételre ráöntik a disznók moslékát és utána felszolgálják. Az írás címe: Fehérlófia." Nem tudjuk hol a fehér ló és hol marad a fia? Az írás olyan, mint egy részeg ember őrjöngése, aki a latrina szélén táncol és miközben belepottyan — mindenfélét kiáltoz. De ki akar a latrinákban megfürdeni? Aki kezébe veszi a füzetet — mélységes undorral dobja el, azzal hogy reméli ennek nem lesz folytatása. A bevezető elején ez áll: „E lappangó kórra a költészet a lappangó orvosság!” Hát ez is költészet? (v.a. Pretoria ünnepelt Dél-Afrika az emigrációs magyarság számára meglehetősen elzárt kontinens. De akik véletlenül eljutnak Dél- Afrikába, azok csodákat mesélnek a pretoriai magyarság összefogásáról, szervezettségéről és főleg arról, ha a magyarság világesemények központjába kerül — mintaszerűen organizálnak. Ilyen volt a megboldogult Mindszenty hercegprímás pretoriai látogatása, ahol végig a kormány vendége volt és még a nemzeti parkba, a Krüger Parkba is elvitték a kormány repülőgépén. Valóságosdiadalutat rendeztek számára a pretoriai kormány közreműködésével. Most a múlt évben az októberi emlékünnepségek megrendezésében is élen jártak. Sorozatos megemlékezések hangzottak el az állami televízióban, napokon keresztül rádióbeszélgetéseket folytattak a kormány tagjaival, akik egytől egyig méltatták a magyar forradalom történelmi jelentőségét. De ezenkívül a Pretoriai Art Museumban magyar kiállítást rendeztek, amely hetestig nyitva volt és a legnagyobb látogatottságnak örvendett. Az ott élő magyarok kivétel nélkül a kiállítás rendelkezésére bocsájtották féltve őrzött családi kincseiket, ereklyéiket. Szebbnél-szebb régi és újkeletű magyar festmények kerültek kiállításra, de szerepelt a kiállítás anyagában, szobrok, régi érmék és antik szőttesek is, amelynek óriási sikere volt. Pretoria művészei valamennyien összefogva dolgoztak a sikerért, ami nem maradt f el. A pretoriai művész gárda tagjai: Borbereki Zoltán szobrászművész és családja, fia Dániel, lánya Borbála és felesége Sebők Erzsébet egytőlegyig nemes művészek. De kiállított Andor István szobrász, Mándy Ilona festőművésznő, aki idős korában kezdett festeni. Nagy feltűnést keltett Natics Marietta aki a Magyarok Nagyasszonyának ez alkalomra készített gyönyörű kerámia domborművével lepte meg a kiállítás látogatóit. A lapok napokon át az 56-os magyar forradalommal, a nagysikerű magyar kiállítássalés a pretoriai magyarokkal foglalkoztak. Az emlékünnepségek és a kiállítás szervezője Orczy Márta bárónő volt, aki hónapokon át fáradhatatlanul dolgozott munkatársi gárdájával a sikerért, ami nem maradt el. De a legnagyobb siker - írja Orczy bárónő levelében a magyar fiatalok elismerése volt, akik valamennyien kijelentették büszkék arra, hogy magyarok! És kell-e ennél több? Nem! Ha ezt elérték jó munkát végeztek! Bárcsak mi is ugyanezt elmondhatnák! FIZESSEN ELŐ LAPUNKRA! Pretoriai magyarok a Múzeumban, balról jobbra: Dr. Nikolits Max, a pretoriai magyar klub elnöke, dr. Piet Koornhof, miniszter, báró Orczy Márta és Peter van Niekerk, akinek az édesanyja magyar. Saáry Éva: Jeannette Radon, ez a minden tekintetben jelentéktelen, csúnya, de kutyahűségű kis emberke, csak egy évre rá közölvelem Jeannette halálát. Nyilván kínos volt számára a levélírás, nem is a — nehezen kiheverhető — fájdalom miatt, hanem mert irtózik a tollforgatástól. Betűi göcsörtösek, fogalmazása akadozó: Granadában voltam, egy darabig a rokonaimnál, aztán — az egyszerre rémes-üresen maradt — marseillei lakásban rendezgettem, tettemvettem...” Milyen szép, szőke asszony volt Jeannet- te! Állandóan derűs, mosolygós, — de intelligens is! Sohasem értettem meg, hogyan mehetett hozzá egy kopaszodó és műveletlen spanyol, menekült munkáshoz. Szánalomból? Kényelemből? (Talán, mert éppen kéznél volt?) Mikor én 1960-ban megismertem, Jeannettenek (már?) nem voltak nagy igényei, ambíciói; lehet, problémái sem. Nem kergetett álomképeket, hívságos illúziókat, se anyagi javakat, se dicsőséget. Szerette a virágokat, az állatokat, az otthonát. Néha zsörtölődtem vele, hogy miért nem olvas soha könyvet, de idegenkedett a hosszabb szellemi lekötöttségtől, nem akarta „kitalált,’’,„irreális” témákra összpontosítani a figyelmét. Csupán a folyóiratokat lapozgatta Jimmelámmal, inkább a képek kedvéért. Sohasem láttam sem indulatosnak, sem elkeseredettnek. Úgy mosolygott a világba, mint vanki már megértett ,amit, mint aki vár valamire. Ady versét juttatta gyakran eszembe: „Van-e szebb élet, mint a másik. S nem mindegy-e, akárhogyan verjük magunk az elmúlásig?” • Életemnek talán legnehezebb szakaszában hozott össze jószerencsém Jeannettel; akkor, amikor afrikai olajgeológusi tevékenységemet (magánéletem változása miatt) kénytelen voltam abbahagyni, s — minden tapasztalat és gyakorlat nélkül — szinte egyik napról a másikra, belecsöppentem a „háziasszony” és „családanya” áldásos, de nem mindig könnyű szerepébe. Ráadásul, rémesen egyedül is voltam, egy számomra idegen, ismeretlen világban! Férjem, házasságkötésünk után, elvitt szülővárosába, a Pireneusok északi lejtőjén, a spanyol határ közelében fekvő, tizenötezer lakosú Gloron St.-Mariéba, neki azonban vissza kellett térnie munkájához, a szaharai olajfúrásokhoz, s csak hébe-hóba „ugorhatott” haza. Sophie lányom akkor még egy éves sem volt; sötétszemű, kíváncsi tekintetű, szép kis baba, akinek az emberek — mindig és mindenütt — csodájára jártak. Őt sétáltattam — kis kocsijával — délutánonként a „város” két főutcáján, a Rue Carrerot-on és a Rue Révolon, na meg a szecessziós, öreg postaépülettel szembenlévő városi parkban, melynek közepén békaszobrokkal díszített, mohos szökőkút és elhagyott, fonnyadt avarral teli, zenepavillon állt. Ezekre a sétákra gyakran elkísért bennünket a szomszédok hatalmas farkaskutyája, aki szintén lányom lelkes hódolói közé tartozott. Aranyos, őszi délutánon, a park fái alatt találkoztam először Jeannette-el. Egy padon üldögélt, s — titokzatos mosollyal arcán (mint valami jó tündér!) — éppen valami komplikált gyönyörű kézimunkán dolgozott. . Sophie indította el köztünk a beszélgetést, akit azonnal a szívébe zárt. (Később kiderült, hogy neki is volt, első házasságából, egy kétéves kislánya, aki azonban meghalt. Utána a házasság is felborult...) Gyorsan rájöttünk, hogy szomszédok vagyunk. Ramon, a második férj, kiküldetésben lévén Oloron környékén, hónapos szobát béreltek egy évre. Minden nap összejöttünk. Ha nekem dolgom volt, ő vigyázott Sophiera — jobban, gondosabban, mintha én tettem volna. Hogy nem ugrottam leegyes, elkeseredett pillanataimban, amikor sehogysem tudtam feltalálni magamat új életemben) az Oloront átszelő, sebesvizű hegyi folyócska, a Gara d’Aspe magas hídjáról, valószínűleg neki köszönhető. Rányitotta szememet az élet apró örömeire! Tőle tanultam főzni, babaruhákat kötni (azelőtt a francia nyelvű kötési intrukciók „kínaiaknak” tűntek számomra), pepecselni a szobanövényekkel......De Ramont is megszerettem! Színtelen, de barátságos ember volt, aki olyan alázatosan, hálásan melegedett Jeannette fényénél, mint valami kandallónál... Jeannette volt számára a világ középpontja. Mindent tudott és mindent értett. Szabályos, finom, gyöngybetűkkel írt és költőien fogalmazta meg (stílusát iskolában lehetne tanítani) a legprózaibb apró levélkét is... Nehéz elhinni, hogy Jeannette már nem él! Persze, elsodródtunk egymástól, ők visszatértek Marseille-be, mi átköltöztünk Svájcba. Néha — a Cote d’Azuron átutazóban — meglátogattuk őket. Utolsó emlékem Jeannnette-ről egy szeles-fényes nyári délután a tengerparton. Kavicsokat, kagylókat gyűjtögettünk a dagályáztatta, szürke homokban... Akkor még nem tudtam, hogy utoljára vagyunk együtt, de furcsa, éles fájdalommal sajdultak belém Is várának a távolban vibráló, titokzatos körvonalai. Vannak pillanatok az életben, amikor megsejtünk valamit az örökkévalóságból. .. Magyarország is az Interpol tagja lett Magyarország felvételével, 133-ra bővült az Interpol, a Nemzetközi Bűnügyi Rendőrségi Szervezet tagjainak száma. Ennek a ténynek különösen a szomszédos Ausztriában volt jó visszhangja, mert mint a Die Presse cikkírója kiemeli: a, nemzetközi kábítószer-csempészek nehéz helyzetbe kerül- - nek. Jugoszlávia már régóta az Interpol tagja, Románia 1973-ban kérte csatlakozását. Most, hogy a magyarok is megszabadultak a bűnügyi rendőrségi elzár-’kózottságtól, az osztrákok számára is lényegesen előnyösebb lett a helyzet. A Magyarország és Ausztria közötti vízumkényszer feloldása megsokszorozta a két ország közötti forgalmat és ezzel szaporodott a rendőrségre háruló feladatok száma. Nemcsak a baleseteké, hanem a hamis pénz és a kábítószer csempészettel kapcsolatos eseteké is. Mint a Presse cikke ki■ emeli, 1979 novemberében a bécsi és a budapesti belügyminisztérium közötti megállapodás értelmében már javult a helyzet, hiszen korábban, a magyarok izolációja idején, a legegyszerűbb közbüntényes ügyet körülményes, diplomáciai úton kellett elintézni. Az osztrákok — akik tudvalévően nem beszélnek magyarul — csak dicsérőleg nyilatkoztak magyar kollégáikról, akik mindennemű ellenkezés nélkül a német nyelvet választották az ügyek elintézésénél. Most valamivel nehezebb lesz a magyarok helyzete: a múlt év végére — átépítéssel — készült el az Interpol budapesti székhelye és attól kezdve a nemzetközi testület által elfogadott három hivatalos nyelven kell levelezni, illetve a távgépírókon leküldendő szövegeket megfogalmazni; ez a három nyelv: angol, francia és spanyol. Eddig a továbbító szerepét az osztrákok vállalták, ha a magyaroknak egy harmadik országgal volt problémájuk, Bécs vállalta a közvetítést. Most, hogy Magyarország az Interpol tagja lett, Budapest a közvetlen utat kell hogy válassza. A Nemzetközi Bűnügyi Rendőrségi Szervezet alapszabályzatának harmadik pontja értelmében a magyarok természetesen csakis közbüntényesekről kaphatnak a többi nyugati országból információt. Az Interpol tiltja a politikai és a katonai értesülések továbbadását. Mint a Die Presse cikke kiemeli, a magyarok, menekültekről sem kaphatnak értesüléseket. Az Interpol nyugati tagországai az adatok, a fényképek, vagy az ujjlenyomatok kiadását a helyi, az országon belüli jogszabályok értelmében és csak gwidgs ellenőrzés után engedélyezik. A csempészekkel, elsősorban a kábítószer csempészekkel folytatott kíméletlen harcban az osztrákok abban reménykednek, hogy Románia után, most Magyarország belépésével továbbra szűkül az az útvonal, melyen keleti irányból, Európa szívébe kábítószereket csempésztek. A Die Presse szerint Bécs elsősorban ezen a téren vár szoros együttműködést Budapesttel. Vitázva az egyetértésig Az egyik magyarországi napilap ezen címfelírás alatt számol be humorosan arról, hogyan döntenek „a gyáregységi ifjúsági parlamentekben” a szakmunkások a megvitatásra eléjük terjesztett kérdésekről. A vitaestet megelőzően az egyik szakmunkás, akit erősen rábeszéltek, vegyen részt a fontos megbeszélésen és szóljon hozzá a tárgysorozatban szereplő kérdésekhez, így morfondírozott önmagában .Mondjuk, hogy jó, elmegyek. Akkor két lehetőség van: vagy ücsörgöm csendben, vagy felszólalok. Rendben van, felállok. Ám akkor is két lehetőség van: vagy csatlakozom az előttem szólóhoz, s az eredmények méltatásában még rádobok egy lapáttal, vagy felsorolom, mi is bánt engemet, bennünket. Ám legyen, problémafelvető leszek. Egy biztos, meghallgatnak. Csakhogy akkor is van két lehetőség: vagy reagál felszólalásomra a gazdasági vezető, a szakszervezeti megbízott és változik a jövőben valami, vagy marad minden a régiben, tehát elérem amit akartam. De most is van két lehetőség: megveregetik elismerően a vállamat, vagy alattomosan, de keményen hátba vágnak. Folytassam?” „A szakmunkás egész este, sőt fél éjjel azon tépelődik, hogy mit tegyen. Másnap tiszta fejjel gondolkodva könynyen tud választani: el-r megy a gyűlésre, de néma marad. Ott is volt. A hosszú, a vörös lepellel letakart elnöki pulpitus mögött szinte többen ültek, mint a szanaszét szórt, csupasz asztaloknál. Volt Róla, hosz■ szóra nyúló vezetői beszámoló, elfojtott ásítás, suttogó nógatás... mond el szenvtelen, színtelen és így lényegtelen felszólalásodat. Nem mondta el. Az intézkedési tervet egyhangúan elfogadták, a régi megbízottakat újra megválasztották... s aztán vége volt.” Így jutottak el Vitázva az Egységig. 7. oldal Magyar Istentiszteletre hívja a magyar honfitársakat minden csütörtök este 8:00 órára és vasárnap este 7:00 órára a Church of God Independent Független Isten Tisztelet lelkipásztora: Korvin Henrik Az Istentisztelet helye: Faith Tabernacle (Az oldalt levő kisterem alagsorában.) 817 W. Grace St. Chicago 111. Tel: (312) 276-7746 „Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek és én megnyugoszlak titeket." Máté, 11. rész 28. vers. FIZESSEN ELŐ LAPUNKRA! négy Nyelven a magyar szabadságért! . !! NEMZETŐRE —!—■ «nnmmmromaniam»ona MEGJELENIK HAVONTA Kiadóhivatal, 8 München 34 Pontf. 70, Germany Felelős szerkesztő és kiadó: KECSKÉSZ-TOLLAS TIBOR Lapunk az 1848-as alapítású Nemzetőr utóda, az emigráció egyetlen olyan sajtóorgánuma, mely a magyar számon kívül három világnyelven: angolul, németül és franciául több mint két évtizede a legnagyobb anyagi nehézségek ellenére is rendszeresen megjelenik. 94 országban igyekszik ébrentartani a Kárpát-medencében élő magyarság emberi, nemzeti kisebbségi jogainak ügyét. A történelem tanítása, az emigrációk tanulsága, hogy idekint nem magunkat, hanem a külföldet kell meggyőznünk igazságunkról. Ezért van szükség világnyelveken megjelenő magyar sajtóra és könyvre, így dolgoztak félévszázaddal ezelőtt Bencsék és Masarykék Pittsburghban — és nem kis eredménnyel. Idegen nyelvű kiadványaink zömét tiszteletpéldányként küldjük szét a szabad világ politikusainak, íróinak, tudósainak, szervezeteinek és sajtójának. Rajtuk keresztül nyerünk új és új barátokat a magyar szabadság ügyének. Az elmúlt 23 év során közel 1500 cikkünket vette át a világsajtó. Ezért kérjük azokat, akik anyagilag megtehetik: 1. Rendeljék meg a lapot. Évi előfizetés légipostán $ 16.00. 2. Pártoló-tagok évi adománya: $ 30.00 (személyi csekken is beküldhető) A pártoló-tagok a magyar számon kívül a kívánt idegen nyelvű számot is díjtalanul kapják. Minden pártolónknak igazoló lapot küldünk, melyben évenkint a beküldött adomány összegét beragasztható emlékbélyeggel nyugtázzuk. Belépek a Nemzetőr előfizető, vagy pártoló tagjainak sorába. Név: (vagy szervezet neve). Cím:................................... Chicagói képviselőnk és terjesztőnk: báró Pongrácz Cili 8333 N. Mango St. Morton Grove 111. 60053