Chicago és környéke, 1983 (1-53. szám)

1983-01-01 / 1. szám

Európai széljegyzetek Ami határtalan Hogy ne kerülgessem a forró kását, két szóban megmondom: az emberi ostobaság? Minden egyébnek megvan a maga határa és rendje. Erről bizonnyal nem „széljegyzetet” hanem vaskos tudományos könyvet kellene írni. Ha ugyanazzal segíteni lehetne a helyzeten, mert vaskos könyveket már csak tudósok olvasnak, de azon is „vertikálisan”, így mazsolázzák ki belőle azt, ami őket érdekli. Viszont egy rövid cikk is el tud gondolkoztatok Aki a század első évtizedében született, az nemcsak tanúja, hanem áldozata is a határtalan emberi ostobaságnak. Kezdjem azon, hogy mi értelme és haszna volt a két világháborúnak? Egyikre sem volt szükség és mindkettőt meg lehetett volna akadályozni. Századunk ugyanis a „haladás” jelszavával indult. De hová jutottunk? Nem tartozom azokközé, akik a kort dicsérik, melybe ifjúságuk esett. Nagyon jól tudom és saját bőrömön is tapasztaltam, hogy a századfordulós időkben sem volt „fenékig tejfel” az élet. Az Amerikai Egyesült Államok, mint annak idején mondani szokták „a szabadság és a korlátlan lehetőségek országa” volt. Mindkettővel alaposan viszszaéltek. Ma már tudjuk, hogy miképpen és milyen eszközökkel lett valaki milliomos, vagy éppen milliárdos. Bizony más emberek bőrén. És ezek a más emberek a dolgozó tömegek voltak. A feketék rabszolgaságát csak néhány évtizeddel a századforduló előtt szüntették meg. Európában, bár abban az időben alkotmányosan, de „Isten kegyelméből” császárok és királyok uralkodtak. Kétségtelen, hogy rend, sőt jogrend is volt. De igen kevesen figyeltek fel arra, beleértve a „haladó” és a kiváltságaitól megfosztott, vagy arról önként lemondott politikailag vezető nemességget, felhígító és denivelláló hatalomra jutott polgárságot, melynek tagjai átlépve határaikat immár nem polgárok, hanem, ,urak’ ’ igyekeztek lenni. Címre, rangra, kitüntetésekre áhítoztak. Közben megszületett a demokrácia, ami magyarul népuralmat jelent. De hol uralkodott a nép? Az ország valamennyi polgára! Igen, küldötteket választott a törvényhozásokba, akik a rendi múlttal szemben (a magyar megyék és városok szigorú utasításokkal küldték követeiket az országgyűlésbe) nem a választók akaratát képviselték, hanem ők mondták meg a választóknak, hogy mit akarjanak. Valóban jólét volt és haladás. De ki törődött komolyan a tömegekkel. A tényleg meglehetősen kizsarolt munkásokkal, szegény parasztokkal, cselédekkel? A kapitalisták csak túl későn jöttek rá, hogy jobb bérek biztosítása révén hatalmas belső piacot kapnak termelvényeik számára a munkásságban. A jobbágyság alól felszabadított szegényparasztok, ha nem boldogultak zömmel elmentek éhbérért uradalmi cselédnek, vagy százezrével vándoroltak ki Amerikába. Így született meg a szocializmus, az osztályharc,a társadalmi egyenlőtlenség. És így a katasztrófákba vezető nemzetiségi probléma. Mindezen lehetett volna — nem mondom, sokak húsába vágó — reformokkal segíteni. Persze késő bánat-ebgondolat. És utólag még csak ítélkezni sem lehet, mert ki lát a jövőbe, különösképpen ha úgy véli, hogy „minden rendben van! ? ” Itt a határokat nem ismeri ostobaság, ha ezt hiszi valaki. A két világháború kétségkívül elkerülhető ostobaság volt. De az utánuk következő „rendezések” már nem nevezhetők egyébnek, őrületnek. Miért kellett a Német Birodalmat megcsonkítani, porig alázni és nyomorba dönteni? Ebből született meg a hitlerizmus, Isten őrizze mint a kommunizmus előkészítője. Miért kellett az európai egyensúlyt az Osztrák Magyar Monarchia szétrombolásával megbontani? Nemzetek feletti jogállam volt, rendező hatalom Közép-Délkeleteurópában. Helyébe egymással acsarkodó gyenge kis nemzetállamodat létesíteni? Persze, hogy a Monarchia is avult volt s telve hibákkal és hiányosságokkal. Alapvető és hatásos eszközökkel meg kellett és lehetett volna ennek a nagy régiónak európai funkcióját menteni. És még nagyobb őrület és az ép emberi ész teljes csődje volt a Második Világháború után Európa kettéosztása, két egymással kiengesztelhetetlen világ között, így kerültek az egyházak szekularizálása után hatalomra a hit nélküli „izmusok”. Élen a kommunizmus minden emberhez méltatlan szörnyűségével s vele együtt egy kérlelhetetlen népgyilkos nacionalizmus, mely a nemzetiségi kérdés megoldását azok likvidálásában látja és hirdeti. Pedig Reményik Sándor több mint fél évszázada megmondta: „Országokat lehet szétdarabolni, nem lehet legyilkolni lelkeket”. Jól ismerték ezt a verssort az erdélyi románok is, akik 1918. december 1-én meghozták a híres Gyulafehérvári rezoluciókat, autonómiát követelve Erdélynek és a legmesszebbmenő jogokat az új nemzetiségeknek. Ceausescu román párt- és államelnök viszont kijelentette, hogy „a nemzetiségi kérdés a szocializmusban megoldódott és belátható időn belül nem lesznek nemzetiségek, hanem csupán egy homogén szocialista társadalom.” Előző széljegyzetemben említettem a meglepő hivatalos magyar—román ellentéteket. Eddig ilyenről szó sem lehetett. Magyar sajtótámadások a román túlzások ellen, Aczél György vezetésével (Kádár helyettese) tárgyalásai Bukarestben a magyar nemzetiség ügyében. Természetesen eredménytelenül. De egyedülálló a diplomácia történetében, hogy a tárgyalásokról két záróközleményt adtak ki. Egy románt és egy magyart. A kettő se terminológiában, se tárgyilag nem fedi egymást. Az első hivatalos állásfoglalás az eseményekkel kapcsolatban két nappal a találkozó után a román pártlapban, a Spinteia-ban jelent meg. Eszerint Romániában a nemzetiségi kérdés meg van oldva a szocialista társadalom felépítésének megfelelően. Minden ezzel ellenkező állítás a nyugati reakciós körök tagadása és hamisítása. Közben a kiutazási engedélyeket románoktól is megvonták, a Nyugatról küldött tízkilós élelmiszer-csomagokat (németeknek és magyaroknak) nem kézbesítik ki és ezrével állanak romlandó élelmiszerekkel is a tárházakban. A küldők a magas vámot előre kifizették, de most a címzettektől is vámot kérnek... nemes valutában. Úgy hírlik azért, mert a német és magyar küldők nem küldtek az éhező románoknak is. Mint ismeretes a romániai németek (szászok és svábok) ki akarnak vándorolni hazájukból Nyugat-Németországba. Az enyhülési politika (Ostpolitik) során megegyezés jött létre Bonn és Bukarest között évente tízezer romániai német kivándorlására. A fejpénz ezelőtt tízezer márka körül járt. Most dollárban követelik és a taksán kívül felszámolják a kivándorlók tartozásait az állammal szemben. Az iskoláztatástól kezdve a szociális nyaralásokig. A most fizetendő összeg kivándorlókként 50.000 márkát tenne ki az itteni számítások szerint. Mindez akkora ostobaság, hogy már érthetetlen. Mit akar Ceausescu? Nem emlékszik arra, hogy lényegesen kisebb okokért annak idején a Szovjetunió annektálta Besszarábiát és Bukovina északi részét és a II. Bécsi Döntés visszaadta Magyarországnak Északerdélyt? Hogy Nagyrománia nem sérthetetlen és még kevésbé egységes nemzetállam? Hogy Moszkvából 1945 óta két ízben is megszállással és felosztással fenyegették meg Romániát? Vagy nincsen tisztában azzal, hogy Moszkva jóváhagyása nélkül a magyarországi rendszer nem léphetett volna ezúttal sem fel a romániai magyar nemzetiség érdekében? Nincsen tisztában, azzal, hogy a „szocialista testvériség” doktrínáját a dunavölgyi népeknek valóban meg kellene valósítani, ha nem akarnak örök időkre mint homogén szovjet homunculusok Moszkva igájában maradni? És nincsen tudomása arról, hogy a kétezer évvel ezelőtt jórészt kiirtott és elnemzetlenített kelták a brit Cornwallban népcsoportot szerveztek és most élesztgetik újjá a kelta nyelvet? Évekkel ezelőtt koexisztenciális alapon állam- és kormányfői síkon tárgyalások indultak meg Ausztria, Csehszlovákia és Magyarország között egy dunai összefogás érdekében. Ceausescu a részvételt azzal utasította vissza, hogy Románia balkáni állam. Hát Erdély még mindig nem az! S ha igen, úgy neki köszönheti. Zathureczky Gyula Szilveszteri ólomöntés Túl a Tiszán, a kis magyar faluban, ahonnét washingtoni hírmagyarázójuk származik. Szilveszter éjszakákon ólmot öntöttek a népek, hogy az Újesztendő titkait kutassák. A jövőbe látásnak ez nem volt éppen a legmegbízhatóbb módja, de talán felért az antik Görögország „ha akarom vemhes, ha akarom nem vemhes” orákulumaival, avagy Róma látnokaival akik madarak röptéből és az állatok beleiből jósolgattak. Innét Washingtonból, egy antiszeptikus kondominium 16-ik emeletéről, saját ólomöntésemet fények és szimptómák vegyülékével végzem. 1983! Mit hoz vajon nekünk ez az esztendő? Lássuk előbb, hogy mit hagytunk magunk után. Az Egyesült Államokban időközi választás volt, hatalmas koalíció verődött össze ez alkalomból, a kisebbségi republikánus kormány kibuktatására. A hivatásos demokrata párti ellenzéki politikusokhozcsatlakoztak a munkanélküliek, a nyugdíjukért aggódó öregek, a művészetekre (mások zsebéből!) többet áldozni kívánók, a munkás szakszervezetek és még sokan mások. A hírközlő média vezénylete alatt általános rohamot intéztek a Reagan kormány ellen. Nem arattak elsöprő győzelmet, de eleget nyertek ahhoz, hogy rést üssenek Ronald Reagan elsüllyeszthetetlennek vélt hajóján. 1983-ban majd ezt a rést tágítgatják. Olyanok is, akik a hajó legénységéhez tartoznak és azt állítják azért vannak a helyszínen, hogy a mentési munkálatokból részt vállaljanak. 1983 Amerikája egy példátlanul heves elnökválasztási kampány színhelye Walter Mondale korábbi alelnök, és John Glenn az űrrepülő vezetik majd a demokraták sorát. 1968-hoz hasonlóan egy tucatnál is többen tolonganak majd a startvonalnál. A republikánusok elnöke, Ronald Reagan jóideig várat magára mielőtt bejelentené indul-e? Ennek kettős oka van. Ha már most mondana igent, úgy minden cselekedetére ezt kiálthatná az ellentábor: „Ez választási trükk és nem az ország érdeke sugallta!” — A várakozás másik oka, Reagan nem rutin politikus, elképzelhető, hogy a hatalom nála nem végcél és 4 év eltelte után azt mondja majd, hogy ebből ennyi elég. Ki hibáztathatna egy 74 éves embert, ha az nyugdíjba kívánkozna? Elég annyi, hogy az esztendő jórésze azzal telik majd el, találgatják majd, hogy indul-e Reagan ismét? És ha nem Reagan, úgy ki más a republikánus mezőnyben? Addig is a republikánus startvonal mögött máris többen ugrálnak bemelegítő gyakorlatokat végezve. Robert Dole kansasi szenátor apénzügyi bizottság vezetője. Éleseszű, éles nyelvű, volt frontharcos, akit II. Világháborús sérülése és égő vágya az elnökség elnyeréséért hajnalonként felébreszt. Dole a republikánus elnököt minden hibájáért és habozásáért úgy bírálja mostanában, mint hogy ha az ellentáborhoz tartozna. És minden kritikai megjegyzésével azt célozza, hogy a választók megjegyezzék nevét és azt, hogy ő ezt másképp csinálná. Howard Baker, a szenátus republikánus többségének,,fiúsan jóképű” szenátor vezetője, aki apró termetével és diszkrét ágaskodásával Alan Ladd-ra a néhai hollywoodi filmszínészre emlékeztet. Howard Dolehoz hasonló taktikát folytat. A csökkent republikánus párti kongresszusi szavazatokat a demokratákhoz való közeledéssel pótolja. „Ésszerű és be nem jegecesedett” ellentétben a Reagan receptre esküdő konzervatív politikusokkal. Baker hajlékonyságát még vőkorából tanulta. Apósa Everett Dicken az oroszlánsörényű republikánus szenátor és többségi vezető volt. Leányát nejéül választva, Baker most apósának örökét foglalja el, de többre vágyik, amint ez gyakran megtörténik apró termetű emberekkel. És természetesen az előzőeknél jóval diszkrétebben várakozik még a várományos. George Bush, az alelnök, — aki hivatalból örökölné az elnökséget, ha Mr. Reagannal történne valami, — de akitől a republikánus jobbszárny ezt szívesen megtagadná amennyiben Reagan visszalépne. Bush az ő ízlésük szerint túlságosan „közép” és középszerű. A republikánus jobbszárny jelöltje Jack Kemp, buffalói képviselő a fiatal és jóképű volt sportsztár, a Reagan recept egyik kiagyalója, így tehát országos ismertsége és kellemes külseje mellett ügybelileg is „izmos”. Kemp vissza tudná csalogatni az elpártolóban lévő munkásokat a republikánusokhoz. Ugyanakkor azonban a liberális szárny utolsó lélegzetéig küzdene ellene, mondván, hogy gazdasági katasztrófába vezetheti Amerikát a Reagan recepttel, amely szerintük az eddigi bajokért is felelős. Beválik-e a Reagan recept... Véget ér-e a gazdasági válság? Ólomöntésünkkel most azt kellene bejósolnunk, hogy mi is történik majd 1983-ban a gazdasági fronton? Kikecmergünk-e a lelassulásból? Sikerül-e a Reagan—Kemp—Lewis Lehrman supply side kísérlet? — Sikerül-e az infláció megfékezése után újabb gazdasági növekedést elérni és a munkanélküliek számát csökkenteni? Sikerül-e a csőd szélére került nyugati, vagy III. Világ országait talpra állítani, nehogy ezek esetleges összeomlásukkal világkatasztrófát idézzenek elő, ami természetesen hasonló méretű politikai bajokat váltana ki maga után, világszerte. Férfiasan bevalljuk, hogy látnoki erőnk eddig nem terjedt. Még a hivatásos közgazdász-jósok sem tudták eddig hihetőleg megállapítani, hogy vajon hatásos lesz-e a Reagan recept? Komoly szaktekintélyek szerint még mindig feltehető, hogy igenis segíteni fog. Ennek első fő feltétele azonban a bizalom. Amit ugyebár mind a demokrata párt, mind a hírközlő média részéről a kísérlet kezdete óta állandóan és rendszeresen aláástak. Mégis elképzelhető, hogy a megjavult amerikai munkamorál, a lecsendesült szakszervezetek, az általános takarékosság és a csökkentett állami költekezés végülis megteszik a magukét,—és a Reagan recept félig-meddig legalábbis jelentősen javít majd a gazdasági helyzeten. Ez esetben Reagan verhetetlen lenne a választáson, — és valószínűleg ismét fellépne, hogy befejezze azt amit elkezdett, tartva attól, hogy helyében más félbehagyja, vagy elrontja kísérletét. Amennyiben Reagan receptje nem válna be, ennek épp úgy meglenne a maga kihatása,hogy Dole, vagy Baker szenátor hamar eltávolodna az elnöktől és fennhangon hirdetné: „Én bezzeg másként csináltam volna!” — Esetleg felbukkanna egy tábornok is, akit úgy hívnak, hogy Alexander Haig, és 12 ezer dolláros díjú előadásait feladva, hajlandónak mutatkozna a háza megmentésére. Mexikó, Irán, a Nyugat-Német választás és egyéb kitöréssel fenyegető vulkánok A gazdasági ügyek kimenetelére nagy befolyással lesz az is, hogy mi történik majd 1983-ban szerte a nagyvilágon. Ott van például Mexikó. Új elnöke Miguel de la Madrid, szakított elődjének katasztrofális gazdasági politikájával, és mindennek ellenkezőjét csinálja. Harmadszor is leértékelte a pezót, emelte az adókat, csökkentette az állami kiadásokat. De la Madrid most egy kialudtnak hitt tűzhányó felett jár kötéltáncot. Talán sikerül neki, talán nem. Talán kitör a tűzhányó és ki tudja meddig terjed a forró láva? Az arab olajkartert összeomlás fenyegeti. A kereslet csökkenése miatt nem tud többé együttes termelési és árpolitikát kidolgozni. Káosz és az olaj árának zuhanása lehet a következmény, ennek újabb kihatása gazdasági válság, az olaj újgazdagok összeomlása és nemzetközi láncreakció lehet. És a Közel-Kelet? Az Ayatolláért 1983-ban eljöhet az ördög. Halálával Irán széteshet. Felrobbanhat a Közel-Kelet. Nyugat-Németországban a tavaszi választáson esetleg a szociáldemokraták nyerhetnek, ennek balszárnya a nácikra és kommunistákra emlékeztető Zöld-pártra építené fel új koalícióját és ezzel kezdetét vehetné egy új német káosz és a Nyugatról való lassú leválás. Mindez megtörténhet, avagy rémálom maradhat 1983-ban a pesszimisták lidércnyomása. Min múlik mindez elsősorban? Azon, hogy mi történik a Szovjetunióban, most hogy a KGB uralja a 60 esztendős keleti kommunista birodalmat. A KGB hatalomra kerülése az erő és a gyengeség jele egyaránt. Szovjet szakadárok serege jelzi hogyan éreznek a rendszer iránt elnyomott alattvalói. Andropov nem csupán azért került az élre, mert jól sakkozott, és mert a párt kezéből kicsúszott a hatalom. Azért is került ő az élre, mert a korbácsot szorongató kéz, most a KGB-é. Budapest, Prága, Varsó, mindmind kiszakadtak volna a keleti birodalomból, ha nem lett volna KGB és ennek élén egy bizonyos Yuri Andropov. És mit tesz majd Andropov aki immár a Kremlből kormányoz? Első megoldása Brezsnyev útjának folytatása lenne. Folytatni a fegyverkezést, az államgazdaság, az élelmezés és a technológia elhanyagolását, hogy mindezt brutális erővel pótolja. Második lehetősége a kemény kéz politikája lenne, mind odahaza, mind külföldön. Odahaza még többet költene fegyverkezésre, ugyanak-kor megszorítaná a gyeplőt, az elégedetlenkedőket, a korruptakat és a versenytársakat kordában tartaná. Ugyanakkor a Nyugattal szemben I hasonló politikát folytatna, válságok sorát robbantaná ki a Közel-Kelet- től, Közép-Amerikáig, Nyugat- Németországig, hogy a Nyugatot el- foglalja és lehetőleg egymástól szétválassza. Ez azonban kétélű fegyver, bevál- na, ha minden jól megy, de esetleg visszafelé is elsülhet és ezzel mégjobban megijesztené a Nyugatot, egységbe tömöríthetné a Komlóban lévő szövetséget, sőt esetleg egy fegyveres konfliktust is kirobbanthat. A harmadik út lenne talán a legjózanabb : A hetente második korszakának kikiáltása. Kezdődhetne az odahaza bevezetett reformokkal, a kádárizmus megvalósításával a Szovjetunióban. Növelni a háztáji gazdaságot, megengedni a maszekot, jutalmazni a keményen dolgozókat, több rugalmasságot követelni a központi irányítástól, megújítani a rothadó állami és pártbürokráciát. Ezzel ,odahaza eredményeket érhetne el. Külföldön mindez egyenesen f elragadtatásba ejtené a francia nagy lapot a Le Monde-t, Amerikában a Washington Post-ot és a New York Timest, Angliában pedig a Manchester Guardian-t. Ezek a világlapok újabb detentet követelnének, a nyugati bankárok újabb kölcsönöket ajánlgatnának, ugyanakkor a KGB garantálná a Szovjetunióban, hogy a kádárizmus mégse menjen túl messze és a hatalom ne csússzon ki Andropov kezéből. Mindez megtörténhet 1983-ban. Ez lesz az esztendő, amely eldönti, kinek lesz a legtöbb kilátása arra, hogy 1984-ben a Fehér Házba kerüljön. És hogy a Kreml ura 1983-ban azt kérdezte, amit a tragikusan korán elhunyt disszidens orosz történetíró, Amalhrik kérdezett, 10 évvel ezelőtti könyve címében? Megéri-e a Szovjetunió az 1984-es esztendőt? Eddig az ólomöntés. És a végkövetkeztetés? Csupán egy közhely. Történelmi időket élünk! Válaszúthoz érkeztünk! Jobb híján nagyon boldog Újévet kíván olvasóinak a washingtoni kondominium 16-ik emeletéről hűséges hírmagyarázó barátjuk, úgyis mint alkalmi ólomöntő. A balti államok merész kísérlete utánzókra talált Lettország, Litvánia és Észtország, amelyek korábban Európához tartoztak, mielőtt szovjet rabságba hajtották volna őket, ma sem tudják feledni, hogy a Nyugathoz tartoznak. A házassági hirdetés itt továbbra is létezik és a hatóságok szemet hunytak felette. A Szovjetunió egyéb tartományaiból ide érkező turisták itt ismerkedtek meg ezzel a számukra ismeretlen fogalommal. Hazatérve Kazahsztánba és Krimiába ott is megvalósították az élettársat kereső hirdetéseket. Az újítás olyan hatalmas siker volt, hogy Kazahsztánban egy magányos férfi aki feleséget keres, átlag 100, vagy 200 levélre számíthat. De egy hódító külsejű fiatalember, aki ékes szavakkal írta le saját előnyeit, 900 ajánlkozó élettárs levél özönének lett a célpontja. Az irodalmi elnevezésű, de inkább politikai irányzatú Literaturnaja Gazeta elégedetten kommentálta a házassági hirdetés sikerét. A lap kifejezte azon reményét, hogy ,ez majd aláássa a Szovjetunióban engedély nélkül feketén működő házassági közvetítők busásan jövedelmező üzletét. A Gazeta szerint ezek egyedül egy férfi bemutatásáért 400 dollárt számítanak klienseiknek és ha az ismeretségből házasság lesz, úgy a férjre talált nőnek újabb 270 dollárt kell leszurkolnia. A moszkvai sajtó amin a bürokrácia rajt tartja szemét, kényszerűségből konzervatívabb, mint a távoli Kazahsztán, vagy Krimia sajtója, így itt a házassági hirdetéseket egyelőre még nem tűrik meg. Helyettük azonban a hajadonok és nőtlenek klubjai alakultak. De csupán fogalomban emlékeztetnek a nyugati singles clubokra, formában különbözőbbek nem is lehetnének.