Chicago és környéke, 1983 (1-53. szám)
1983-10-22 / 43. szám
A forró ősz Nem az időjárásra gondolunk. A vénasszonyok nyara véget ért, Kanada hűvös lehelete lepte el az Egyesült Államok keleti partjait. Nyugaton a hegyekben már havazik. Washingtonban, és politikai értelemben azonban ugyancsak forró őszre számítanak. Ennek okairól majd később. Előbb vegyük szemügyre a közhangulatot. Az átlag amerikai, akit a külpolitika sohasem érdekelt különösen, elnökválasztásokon nem is olyan régen még a politikai pártok programjában a külpolitika tizedrangú kérdés volt. Nos, ez az átlag amerikai most hirtelen rádöbbent, hogy ami külországokban, esetleg nagyon távol történik az is az ő bőrére megy. Ettől függhet állása, vagyona, sőt talán élete is. Ez a hatalmas változás a vietnami, háborúval kezdődött és az élesztő az erjesztésben a TV volt, amely a világtörténelem során először egy háborút a nappali szobában közvetített, azt a maga módjára leegyszerűsítve és szája ízére elferdítve. Mindennek első következménye egy erős elnök, Lyndon Johnson bukása volt. És Richard Nixon a politikai tetszhalott váratlan feltámadása. Vannak akik ezt az érvelést olyan messzire viszik, hogy Nixon bukását is a TV hatásának tulajdonítják. A Watergate-t azonban hagyjuk most ki a számításból. Ez elsősorban belpolitikai jellegű volt és csak káros kihatása révén vált külpolitikává. Amerika első elvesztett háborúja és a nemzeti öntudat súlyos, remélhetőleg csupán ideiglenes bénulását előidéző sérüléssel járt. Maradjunk hát a külpolitikánál és kutassuk a tényezőt, amelyet hirtelen az előtérbe toltak, fák” említették és ezeket a hírközlők állandóan gyanús tanácsadónak tüntették fel. A Reagan kormány nemcsak azért, mert „osztja az antikommunisták nézetét”, de felelősségének tudatában is, mindkét helyütt a beavatkozás mérsékelt formáját választotta. A kongresszus hosszú ideig akadékoskodott, különböző taktikákkal igyekezett a Reagan kormány kezét megkötni, különösen Közép-Amerikában. A délkoreai gép lelövése óta azonban a hangulat hirtelen változott. Talán azért mert a törvényhozók is megérezték azt a változást amely választópolgáraik soraiban most végbemegy. A 007-es légijárat tragédiája a magyarázat Amerikaiakkal beszélgetve, nem csupán a keleti partokon, hanem szerte az államokban, hirtelen kiderül, hogy a délkoreai gép tragédiája mélyebben megrázta az embereket, mint bármelyikünk is hitte volna. Korábbi kommentárunkban ezt egyszer már kiértékeltük. Ezt azonban folytatni kell, mert az idő múlása, mert az idő múlásával egyre szembeötlőbb a hatalmas változás amit okozott. A Szovjetunióval való konfliktusról mindenki hallott. A legtöbb amerikai azonban nem kívánt tudomást venni róla. Az atomháború,elképzelhetetlen és aggasztó fejezetébe sorolta, a lidércnyomások közé, amit az emberek tudatukból száműztek. Az utasszállító gép lelövése után hirtelen mégis csak tudomást kellett róla venni, nem csupán a rakétákról, a radarokról és a szovjet tábornokokról, hanem arról is hogy milyen meggondolások irányítják a túloldal tábornokait. Mekkora a különbség a Kelet és a Nyugat filozófiája, erkölcsi törvénye, illetve ennek hiánya miatt! Tudomásul kellett venni azt is, hogy az óceánokon, távoli kontinenseken és közelebbi területeken a Kelet és Nyugat mindenütt farkasszemet néz és a nap 24 órájában bárhol, bármi történhet, ami egycsapásra mindent megváltoztathat. A TV-n most temetést néztünk E sorok írásakor Amerika honvédelmi minisztere, Caspar Weinberger, aki alig egy héttel azelőtt tért vissza sikeres világkörüli útjáról, amelynek legfontosabb állomása Kína volt, megint egyszer visszakényszerült a Közel-Keletre, ő képviseli Reagan elnököt a Rangoonban lemészárolt délkoreai miniszterek temetésén. Helyettese Kenneth Dam és az amerikai vezérkari főnökök tanácsának vezetője álltak oldalán a gyászolók első soraiban. A koreai nép egymilliós számban vonult ki a temetésre. Nem úgy hajtották az utcára, magától jött. Ez csupán részben magyarázza, hogy miért küldte Amerika legfontosabb katonai vezetőjét erre a nagyon is távoli temetésre. 38 ezer amerikai katona őrzi Délkorea határát és ha ezek nem lennének ott, Délkorea valószínűleg már nem létezne. Csupán az Egyesült Koreával állnánk szemben, Kim Ir Sung kommunista diktátor uralma alatt, egy újabb távolkeleti csatlós ország, alig pár száz kilométerre Japán határától. Közép-Amerika kommunistáit kevesebben tekintik most Robin Hoodnak Cristopher Dodd szenátor és Rolland demokrata párti képviselő hónapokig a TV esti hírei és csevegő műsorai sztárjaként szerepeltek tézisükkel, amely szerint Nicaragua antikommunista száműzöttjei szélsőjobboldali fasiszták, a korábbi diktátor Somosa pribékjei, akik az ő vérengző uralmát szeretnék visszaállítani. Ez a két amerikai törvényhozó mindent megtett hogy akadályozza a Reagan-kormányt abban, hogy Nicaragua száműzöttjeit segítse a szandinista kormány elleni harcukban, (és ezáltal gátolja azt, hogy Nicaragua kommunista kormánya „határnélküli forradalmát” szomszédai területére importálja). Chris Dodd szenátor és Roland képviselő újabban kevesebb támogatásra találnak törvényhozó társaik sorában. És ezzel arányosan kevesebbet szerepelnek a TV-ben is. Az amerikai liberálisok maguk is kételkedni kezdenek abban, hogy Közép- Amerikában a campezinok, a parasztok harcolnak szabadságukért, és Robin Hood kelt fel az elnyomók ellen. A demokráciának pedig kutya kötelessége, hogy az elnyomottat támogassa az elnyomóval szemben. Ez a romantikus mese mindig messze járt az igazságtól Castro uralomra jutásakor kezdődött az amerikai liberálisok legendája. A New York Times akkori főmunkatársa, Herbert Mathews írta szívfacsaró cikkeit a Siera hegyekből, a szakállas fiatal kubai hősről, Fidélről aki a vérszopó, szadista diktátor uralma alól fel akarja szabadítani az elnyomott kubai campesinot, hogy földet, szabadságot és emberi méltóságot juttasson neki. Fidel Castro már rég bevallotta, hogy ő tulajdonképpen kommunista, de Herbert Mathews még mindig nem hitte el neki. „Álom, teljes mértékben álom, amint korábban írta, — vallotta büszkén — még akkor is amikor Kuba már szovjet támaszponttá kezdett kiépülni. Nicaragua eleste után a Havanna—Moszkva tengely komoly reményeket táplált aziránt, hogy hamarosan El Salvador, Quatemala, Costa Rica következnek és sorra a többiek. Megduplázták hát erőfeszítéseiket, a fegyver és kiképzők becsempészését az amerikai kontinensre. A Robin Hood legenda ugyanis sem korábban sem most nem volt igaz. A campesinok ugyan bőségesen akadtak a megtévesztett felkelők soraiban, de vezetőik kezdetben is és most is hivatásos zsoldosok voltak, akik a Szovjetunióban, Kubában és a Palesztinai Felszabadítási Mozgalom táboraiban kapták kiképzésüket, katonáit és politikait egyaránt. Ezután menesztették őket Kolumbiába, Uruguayba, Argentínába és egy tucat más helyre, ahol azután tupamaronak, montonerosnak és ki tudja még minek nevezték el őket. Soraikat mindenütt kényszerű sorozással duzzasztották, magyarán emberrablással. Ezek a vezetők nem azért jöttek, hogy megnyerjék a nép szívét, hogy kenyeret és földet adjanak neki. Leigázni jöttek, ÁVÓ-t és börtönöket építeni koncentrációs táborokat, repülőtereket, támaszpontot a Szovjetuniónak, így ment volna ez a végtelenségig, illetve a végső kommunista győzelemig, mert az Egyesült Államok eddigi gyenge és habozó válasza már majdnem biztosította a keleti kommunista forradalom amerikai kontinensre való beférkőzési kísérleteinek sikerét. Egészen addig amíg Reagan amerikai csapatokat nem küldött Közép-Amerikába egy kis „hadgyakorlatra”. Libanon és El Salvador új megvilágításban Az a bizonyos külpolitika iránt korábban nem érdeklődő amerikai a délkoreai gép lelövetése óta hirtelen más fényben látja két korábbi legégetőbb külpolitikai problémáját, amelyet szintén sokáig száműzött tudatából ezzel a felkiáltással: „Jaj csak többé ne keveredjünk egy újabb Vietnamba ! ” Közép-Amerika problémája az egyik és a közelkeleti a második. A hírközlő média tendenciózus jelentéseinek és propagandájának hatására a legtöbb amerikai eddig nem azt latolgatta, hogy mi fenyegeti országának érdekeit a világ e két pontján, hanem azon aggódott, hogy ha ott tesz valamit ezzel újabb külpolitikai kalamajkába keveredhet, amiért is majd Vietnamhoz hasonló árat kell fizetnie. Az ellenkezőjét, azt hogy a kivonulás e két helyről milyen következménnyel járna, nem vetette latba. Egyszerűen azért, mert a hírközlők erről nem szóltak. Csupán az úgynevezett „antikommunis A Reagan kormány megdöbbentette bírálóit Baltimor városában az ottani külügyi tanácsban, az elmúlt hetekben a Pentagon politikai államtitkára, Fred C. Iklé az amerikai honvédelem intellektuális stratégistája bevallotta az USA középamerikai katonai jelenlétének távolabbi szándékát: „Kormányunk a demokrácia erőinek győzelmét kívánja Közép-Amerikában!” Uram Isten! Akad egy amerikai kormány, amely kompromisszum helyett győzelmet kíván. Dr. Iklé azt is körvonalazta, hogy milyen eszközökkel szándékozik az USA elérni ezt a győzelmet. Két részből áll. Fegyverrel legyőzni azokat akik csakis fegyverrel kívánják a döntést, nem pedig a nép akaratának nyilvánulása révén. És ugyanakkor mindenütt olyan belső berendezkedést biztosítani, amely a személyes biztonság az igazságszolgáltatás és a jobb életmód megalapozásával jár, hogy a nép sorsán javítson. Az Iklé bevallotta győzniakarás sok hatással járt A jóságos Andropov úr Habsburg Ottó Egy dél-koreai utasszállító repülőgépnek a szovjet légierő által való barbár lelövése óta Nyugaton arra igyekeznek választ találni, vajon hogyan is kerülhetett sor erre és mi volt a célja ennek a provokációnak. Ez tetemre hívta az ún. Kreml-szakértőket, akik egyébként sem képesek semmit egyszerű módon megmagyarázni. A babérkoszorút talán az a professzor nyerte el ezen a téren, aki egy rádióbeszélgetés folyamán azt a merész kijelentést tette, hogy ezt a bűntényt Andropov állítólagos szabadsága idején követték el és feltehetően a hadsereg figyelmeztetése volt feléje, hogy nem szeretik liberális, mérsékelt politikáját. Ha visszatekintünk a második világháború óta történt eseményekre, úgy arra a megállapításra jutunk, hogy mindig a legegyszerűbb válasz jár legközelebb az igazsághoz. A Kreml nem olyan áthatolhatatlan misztérium, mint ahogy azt Nyugaton hiszik. Rendesen megmondja nekünk pontosan, hogy mit akar tőlünk. Enrico Berlinguer olasz kommunista vezér igazat mondott amikor egyik külpolitikai beszédében figyelmeztetett: vegyük végre komolyan azt, amit a Szovjetunió mond. Ha ezt tesszük, akkor vannak bizonyos alaptételek, amelyek állandó érvénnyel bírnak. A Szovjetuniót egy oligarchia kormányozza,az ún. Nomenklatura, amelynek elsőrendű célja saját hatalmának és előjogainak a fenntartása és fejlesztése. Ha helyzetét veszély fenyegeti, egységesen lép fel. Kollektív vezetés érvényesül berkeiben, amelyben lehetnek kezdeti nézeteltérések, de végeredményében mindnyájan meghajolnak a többség döntése előtt. Ilyen körülmények között balgaság galambokról és sólymokról, liberális, vagy hajthatatlan elemekről beszélni. A politikai vezetés végrehajtása terén nincsenek ilyen külön irányzatok. Tiszta félrevezetés tehát az a kívánság, hogy a liberális elemek segítségére siessünk a Kremlben. A szovjet Nomenklatúrában nemcsak a párt, hanem a hadsereg és a KGB is beletartoznak. Részei az együttesnek. Ebben a körben a Szovjetunió hatalmi körének kiszélesítése elsőrangú követelmény. Ennek ellenére a Kreml vezetői nem kalandorok. Ha erős ellenállásba ütköznek úgy visszahúzódnak. De ahol légüres tér keletkezik, vagy ahol az ellenfélnél gyenge pontot látnak, ott támadásba mennek. Nem szabad elfeledkeznünk az ideológiai háttérről sem. A kommunista dinamizmus szövetségre lépett a nagyorosz imperializmussal. A világforradalom, amelyről nem szűnnek meg beszélni, alapvetőan ma is. Ugyanez áll a hivatalosan propagált atheizmusra is. Ez szükségszerűen vezet a szovjet politika barbár oldalára, mivel a Kremlben nem ismerik az emberi jogok fogalmát. Ezek ugyanis a vallásos ember azon meggyőződésén alapulnak, hogy az embernek, mint Isten képmásának igénye van bizonyos jogokra, amelyeket senki sem vehet el tőle, még az állam sem. Ezek között van az élethez való jog, amelyet az atheizmus nem ismer el. Számára ugyanis az ember csupán olyan figura, amely fölött az állam a közösség érdekében szabadon rendelkezik. Ennek eredményei a tömeggyilkosságok, amelyeket a totalitáriusrad liberálisokra, akik részben kompromisszumot kívántak, részben pedig azt remélték, hogy a problémát valahogy elodázzák és a szőnyeg alá söpörhetik. De a hosszú amerikai hadgyakorlat és ezzel párhuzamosan Reagan politikai megegyezést kereső megbízottjának Stone volt demokrata szenátornak állandó középamerikai utazgatásai, ottani titkos tárgyalásai és most a Henry Kissinger vezette hosszútávú orvoslást kereső elnöki bizottság helyszíni vizsgálata, és várható későbbi ajánlata egy Marshall-terv szerű hatalmas gazdasági segítségre, mind azt sejttetik, hogy a Reagan kormány amelynek állítólag nincs külpolitikája, Közép-Amerikában makacsul győzni kíván és ezt minden rendelkezésére álló eszközzel biztosítja. talmak lelkiismeretfurdalás nélkül elkövettek. Hogy ez a beállítottság ennyire második természetévé lett vezetőinek, arra jellemző példa Sztálin megnyilatkozásai a jaltai konferencia jegyzőkönyveiben. Ha tekintettel vagyunk ezekre a tényekre, úgy nem olyan nehéz megtalálni a magyarázatot a szovjet eljárás okaira. Ha logikusak akarunk lenni, akkor olyan következtetésre kell jutnunk, amely szétfoszlatja a szovjet békepolitika illúzióját. Abból kell ugyanis kiindulnunk, hogy a Szovjetunió egy imperialistatotalitárius hatalom, amelyet nem érdekelhet túlságosan sem lakossága sorsának javulása, sem őszinte békepolitika folytatása. Csak akkor marad békében, ha valamely erősebb hatalom erre kényszeríti. De mivel ennek felismerése nem illik bele egyes politikai erők gondolkodásmódjába, különös egyhangúlág nyilvánul meg nyugati álmodozóink, mint Willy Brandt, Bahr és Olof Palme és a KGB elleninformációs szolgálata között. Egymásra támaszkodva olyan álomvilágot teremtenek, amely megakadályozná a Nyugatot abban, hogy a dolgokat úgy lássa, amilyenek a valóságban. Hogy ez milyen veszélyes mindnyájunk számára, arra legjobb példa az ún. appeaser-ek szerepe angliában és Franciaországban a második világháború kezdete előtt. Nem kevésbé jellemzőek az amerikai tisztviselő-Kreml-szakértők szerepe közvetlenül 1945 után, mint Georg Kennan és Chip Bohlen, akiknek tanácsa lényegesen hozzájárult Amerika katasztrofális Európa-politikájának kialakításához. Hogy visszatérjünk a koreai utasszállítógép elérésére, nem szabad elfelejtenünk, hogy a Kremlnek nemcsak nyugati, de távolkeleti politikája is van. Ott viszont az ügyek nem állnak jól Moszkva számára. Kína hatalma feltartóztathatatlanul erősödik és a szovjet leghűségesebb csatlósa, Északvietnam inogni kezd. Japánban Yasuhiro Nakasone erőskezű politikája Amerikához és Pekinghez való közeledésre vezetett. Az ASEAN blokk is tekintélyes erőként jelentkezik. A hatalmi helyzet a távolkeleten eltolódott, ami hosszú távlatban kihatással lesz a szovjet európai politikájára is. Vagyis Andropovnak szüksége van arra, hogy tekintélyét helyreállítsa. Az első lépés az a fenyegetés volt, hogy középtávú rakétákat helyez át Európából a Távolkeletre. Az utasszállító repülőgépnek Észak-Hokkaido felett való lelövése újabb figyelmeztetés lehet Tokiónak. Ez megfelelne a moszkvai politika gondolkodásának. Megmutatja a japánoknak a szovjet jelenlétét a szigetország térségében, közlekedési vonalainak sebezhetőségét és a nyugati demokráciák gyengeségét. Ezen a vonalon a szovjet helyesen okoskodott. A nyugat magatartása ugyanis újból siralmas volt, nem utolsó sorban azért, mert az Európai Közösség nem tudott egységesen fellépni, míg például a jelenlegi görög kormány egyenesen Moszkva malmára hajtotta a vizet. Ezzel „elvesztettük arcunkat” a távolkeletiek előtt, ami ott súlyos veszteség. Igaz, hogy ez részünkről csupán feltevés, amelynek végső bizonyítéka hiányzik. Mégis sokkal valószínűbb, reálisabb mint a jóságos, liberális Andropovba vetett hit, akit a csúnya katonák meg akartak ijeszteni. Mitől lesz még forró az idei ősz? De mit válaszol majd minderre a túloldal? Hogyan tűrheti el Moszkva hogy hosszútávú Karib tengeri befektetése a tömérdek pénz, amit Castróba és Közép-Amerikába ölt, öletett a csehekkel, a keletnémetekkel és a többiekkel, végülis veszteséghez vezethet? Természetes válasza, amennyire csak teheti titkos útjain fokozni fogja itteni erőfeszítéseit. Mint ahogy Nyugat-Európában máris megmozgatta a tömegeket, hogy ezek tüntessenek a „béke mellett”. És akadályozzák meg mindenáron az újabb amerikai rakéták bebocsátását. Amenynyiben pedig ez mégis megtörténne, úgy a megfélemlítés második formájához nyúl majd Moszkva, a genfi tárgyalásokról való ideiglenes kivonuláshoz. A tárgyalások megszakításához. Az ijesztegetéshez! Haveltine brit honvédelmi miniszter azt mondta a konzervatív párt eheti értekezletén: „Az ijesztegetésnek nem lesz hatása, a mi idegeink vasból vannak!” Talán az övék. És egész biztosan a Vasöklü hölgyé. De a többié? Szerény véleményünk szerint a többiek, valamennyiünk idegeit Andropov maga teszi majd próbára az idei ősz során, hogy valóban vasból vannak-e? A vasat a kellő hő megolvasztja. Ezért lesz majd forró az idei ősz. Ezt egyre több amerikai érzi és ezért kezdi most érdekelni a külpolitika. 3. oldal A Vasöklü hölgy Parkinsontól szenved Margaret Thatcher, brit miniszterelnök, aki alig néhány hónappal ezelőtt hatalmas választási diadalát élvezhette, most ismét tapasztalhatja hogy milyen gyorsan fordul a közhangulat és hogy a hírközlő média még Angliában is mennyire hasonlít a római cirkuszhoz: Vért, még több vért a tömeg szórakoztatására! A Thatcher kormány szex-botrány terhét viseli most. A „Parkinson”, aki okozta, a miniszterelnöknő egyik legközelibb tanácsadója, Cecil Parkinson, a konzervatív párt jelenlegi vezetője. Az 51 esztendős kitűnő megjelenésű Parkinson, — a Falkland győzelem értelmi szerzője, — magánidejében titkárnőjével folytatott viszonyt. Januárban jön a gyerek. Parkinson a válást választotta és a második házasságot, majd meggondolta magát és most mégis marad felesége Ann mellett, lesz ami lesz. A brit sajtó a Parkinson ügynek óriási publicitást adott. A refrén: lám az erkölcsös Thatcher kormány, a Viktória-korabeli erkölcsök őre milyen a saját erkölcsi magatartása terén. A közhangulat megfordításához Parkinson mellett még két más tényező is hozzájárult. Az ellenzéki munkáspárt a múlt héten tartotta évi pártkonferenciáját. Ennek során megszabadult Mike Foot-tól, az ezüstös sörényű és hangú eddigi vezetőjétől, aki szélsőbalra tolódásával a példátlanul súlyos választási vereséget idézte elő, a munkáspárt eddig legszégyenteljesebb vereségét. Helyébe egy energikus fiatal politikust választott a munkáspárt élére, aki inkább középen állónak tekinthető. Az ő irányítása alatt az egyoldalú leszerelés, a magas adók újbóli bevezetése és hasonló népszerűtlen munkáspárti programot ezidő szerint ejtette. A jobbszárny és a balszárny közötti repedéseket pedig gyorsan betapétázta. Mindezen ügyek megoldását későbbre ígérte és kontroverziális javaslatok helyett olyan középutasnak hangzó programot ajánlott, amely elég mértékletes és józan ahhoz, hogy a szélső baloldalt leszámítva az egész munkáspárt ezt harmonikusan elfogadja. A konzervatívok szokásos évi értekezlete ezen a héten folyik. Cecil Parkinson a házigazda, és Margaret Thatcher miniszterelnök a sztár.