Chicago és környéke, 1983 (1-53. szám)

1983-10-22 / 43. szám

A forró ősz Nem az időjárásra gondolunk. A vénasszonyok nyara véget ért, Kanada hűvös lehelete lepte el az Egyesült Államok keleti partjait. Nyugaton a he­gyekben már havazik. Washingtonban, és politikai értelemben azonban ugyancsak forró őszre szá­mítanak. Ennek okairól majd később. Előbb ve­gyük szemügyre a közhangulatot. Az átlag amerikai, akit a külpolitika sohasem érdekelt különösen, elnökválasztásokon nem is olyan régen még a politikai pártok programjában a külpolitika tizedrangú kérdés volt. Nos, ez az átlag amerikai most hirtelen rádöbbent, hogy ami külországokban, esetleg nagyon távol törté­nik az is az ő bőrére megy. Ettől függhet állása, vagyona, sőt talán élete is. Ez a hatalmas változás a vietnami, háborúval kezdődött és az élesztő az erjesztésben a TV volt, amely a világtörténelem során először egy hábo­rút a nappali szobában közvetített, azt a maga módjára leegyszerűsítve és szája ízére elferdítve. Mindennek első következménye egy erős elnök, Lyndon Johnson bukása volt. És Richard Nixon a politikai tetszhalott váratlan feltámadása. Vannak akik ezt az érvelést olyan messzire vi­szik, hogy Nixon bukását is a TV hatásának tulaj­donítják. A Watergate-t azonban hagyjuk most ki a számí­tásból. Ez elsősorban belpolitikai jellegű volt és csak káros kihatása révén vált külpolitikává. Ame­rika első elvesztett háborúja és a nemzeti öntudat súlyos, remélhetőleg csupán ideiglenes bénulását előidéző sérüléssel járt. Maradjunk hát a külpolitikánál és kutassuk a té­nyezőt, amelyet hirtelen az előtérbe toltak, fák” említették és ezeket a hírközlők állandóan gyanús tanácsadónak tüntették fel. A Reagan kormány nemcsak azért, mert „oszt­ja az antikommunisták nézetét”, de felelősségé­nek tudatában is, mindkét helyütt a beavatkozás mérsékelt formáját választotta. A kongresszus hosszú ideig akadékoskodott, különböző taktikák­kal igyekezett a Reagan kormány kezét megköt­ni, különösen Közép-Amerikában. A délkoreai gép lelövése óta azonban a hangu­lat hirtelen változott. Talán azért mert a törvény­hozók is megérezték azt a változást amely vá­lasztópolgáraik soraiban most végbemegy. A 007-es légijárat tragédiája a magyarázat Amerikaiakkal beszélgetve, nem csupán a keleti partokon, hanem szerte az államokban, hirtelen kiderül, hogy a délkoreai gép tragédiája mélyeb­ben megrázta az embereket, mint bármelyikünk is hitte volna. Korábbi kommentárunkban ezt egyszer már ki­értékeltük. Ezt azonban folytatni kell, mert az idő múlása, mert az idő múlásával egyre szembeöt­­lőbb a hatalmas változás amit okozott. A Szovjetunióval való konfliktusról mindenki hallott. A legtöbb amerikai azonban nem kívánt tudomást venni róla. Az atomháború,elképzelhe­tetlen és aggasztó fejezetébe sorolta, a lidércnyo­mások közé, amit az emberek tudatukból száműz­tek. Az utasszállító gép lelövése után hirtelen mégis csak tudomást kellett róla venni, nem csupán a rakétákról, a radarokról és a szovjet tábornokok­ról, hanem arról is hogy milyen meggondolások irányítják a túloldal tábornokait. Mekkora a különbség a Kelet és a Nyugat filo­zófiája, erkölcsi törvénye, illetve ennek hiánya miatt! Tudomásul kellett venni azt is, hogy az óceáno­kon, távoli kontinenseken és közelebbi területeken a Kelet és Nyugat mindenütt farkasszemet néz és a nap 24 órájában bárhol, bármi történhet, ami egycsapásra mindent megváltoztathat. A TV-n most temetést néztünk E sorok írásakor Amerika honvédelmi miniszte­re, Caspar Weinberger, aki alig egy héttel azelőtt tért vissza sikeres világkörüli útjáról, amelynek legfontosabb állomása Kína volt,­­ megint egyszer vissza­kényszerült a Közel-Keletre, ő képviseli Reagan elnököt a Rangoonban lemészárolt délko­reai miniszterek temetésén. Helyettese Kenneth Dam és az amerikai vezérkari főnökök tanácsának vezetője álltak oldalán a gyászolók első soraiban. A koreai nép egymilliós számban vonult ki a te­metésre. Nem úgy hajtották az utcára, magától jött. Ez csupán részben magyarázza, hogy miért küld­te Amerika legfontosabb katonai vezetőjét erre a nagyon is távoli temetésre. 38 ezer amerikai ka­tona őrzi Délkorea határát és ha ezek nem lenné­nek ott, Délkorea valószínűleg már nem létezne. Csupán az Egyesült Koreával állnánk szemben, Kim Ir Sung kommunista diktátor uralma alatt, egy újabb távolkeleti csatlós ország, alig pár száz kilométerre Japán határától. Közép-Amerika kommunistáit kevesebben tekintik most Robin Hoodnak Cristopher Dodd szenátor és Rolland demokra­ta párti képviselő hónapokig a TV esti hírei és cse­vegő műsorai sztárjaként szerepeltek tézisükkel, amely szerint Nicaragua antikommunista szám­­űzöttjei szélső­jobboldali fasiszták, a korábbi dik­tátor Somosa pribékjei, akik az ő vérengző ural­mát szeretnék visszaállítani. Ez a két amerikai törvényhozó mindent megtett hogy akadályozza a Reagan-kormányt abban, hogy Nicaragua száműzöttjeit segítse a szandinista kor­mány elleni harcukban, (és ezáltal gátolja azt, hogy Nicaragua kommunista kormánya „határ­nélküli forradalmát” szomszédai területére im­portálja). Chris Dodd szenátor és Roland képviselő újab­ban kevesebb támogatásra találnak törvényhozó társaik sorában. És ezzel arányosan kevesebbet szerepelnek a TV-ben is. Az amerikai liberálisok maguk is kételkedni kezdenek abban, hogy Közép- Amerikában a campezinok, a parasztok harcol­nak szabadságukért, és Robin Hood kelt fel az el­nyomók ellen. A demokráciának pedig kutya köte­lessége, hogy az elnyomottat támogassa az elnyo­móval szemben. Ez a romantikus mese mindig messze járt az igazságtól Castro uralomra jutásakor kezdődött az ameri­kai liberálisok legendája. A New York Times akko­ri főmunkatársa, Herbert Mathews írta szívfacsa­ró cikkeit a Siera hegyekből, a szakállas fiatal ku­bai hősről, Fidélről aki a vérszopó, szadista diktá­tor uralma alól fel akarja szabadítani az elnyo­mott kubai campesinot, hogy földet, szabadságot és emberi méltóságot juttasson neki. Fidel Castro már rég bevallotta, hogy ő tulajdon­képpen kommunista, de Herbert Mathews még mindig nem hitte el neki. „Álom, teljes mérték­ben álom, amint korábban írta, — vallotta büszkén — még akkor is amikor Kuba már szovjet támasz­ponttá kezdett kiépülni. Nicaragua eleste után a Havanna—Moszkva ten­gely komoly reményeket táplált aziránt, hogy hamarosan El Salvador, Quatemala, Costa Rica következnek és sorra a többiek. Megduplázták hát erőfeszítéseiket, a fegyver és kiképzők be­csempészését az amerikai kontinensre. A Robin Hood legenda ugyanis sem korábban sem most nem volt igaz. A campesinok ugyan bőségesen akadtak a megtévesztett felkelők so­raiban, de vezetőik kezdetben is és most is hiva­tásos zsoldosok voltak, akik a Szovjetunióban, Kubában és a Palesztinai Felszabadítási Mozga­lom táboraiban kapták kiképzésüket, katonáit és politikait egyaránt. Ezután menesztették őket Kolumbiába, Uruguayba, Argentínába és egy tucat más helyre, ahol azután tupamaronak, montone­­rosnak és ki tudja még minek nevezték el őket. Soraikat mindenütt kényszerű sorozással duzzasz­tották, magyarán emberrablással. Ezek a vezetők nem azért jöttek, hogy megnyer­jék a nép szívét, hogy kenyeret és földet adjanak neki. Leigázni jöttek, ÁVÓ-t és börtönöket építeni koncentrációs táborokat, repülőtereket, támasz­pontot a Szovjetuniónak, így ment volna ez a végtelenségig, illetve a vég­ső kommunista győzelemig, mert az Egyesült Ál­lamok eddigi gyenge és habozó válasza már majd­nem biztosította a keleti kommunista forradalom amerikai kontinensre való beférkőzési kísérletei­nek sikerét. Egészen addig amíg Reagan amerikai csapato­kat nem küldött Közép-Amerikába egy kis „had­gyakorlatra”. Libanon és El Salvador új megvilágításban Az a bizonyos külpolitika­ iránt korábban nem ér­deklődő amerikai a délkoreai gép lelövetése óta hirtelen más fényben látja két korábbi legégetőbb külpolitikai problémáját, amelyet szintén sokáig száműzött tudatából ezzel a felkiáltással: „Jaj csak többé ne keveredjünk egy újabb Viet­namba ! ” Közép-Amerika problémája az egyik és a közelkeleti a második. A hírközlő média tendenciózus jelentéseinek és propagandájának hatására a legtöbb amerikai eddig nem azt latolgatta, hogy mi fenyegeti orszá­gának érdekeit a világ e két pontján, hanem azon aggódott, hogy ha ott tesz valamit ezzel újabb kül­politikai kalamajkába keveredhet, amiért is majd Vietnamhoz hasonló árat kell fizetnie. Az ellenkezőjét, azt hogy a kivonulás e két hely­ről milyen következménnyel járna, nem vetette lat­ba. Egyszerűen azért, mert a hírközlők erről nem szóltak. Csupán az úgynevezett „antikommunis­ A Reagan kormány megdöbbentette bírálóit Baltimor városában az ottani külügyi tanács­ban, az elmúlt hetekben a Pentagon politikai ál­lamtitkára, Fred C. Iklé az amerikai honvédelem intellektuális stratégistája bevallotta az USA kö­zépamerikai katonai jelenlétének távolabbi szán­dékát: „Kormányunk a demokrácia erőinek győzelmét kívánja Közép-Amerikában!” Uram Isten! Akad egy amerikai kormány, amely kompromisszum helyett győzelmet kíván. Dr. Iklé azt is körvonalazta, hogy milyen eszközökkel szándékozik az USA elérni ezt a győzelmet. Két részből áll. Fegyverrel legyőzni azokat akik csakis fegyverrel kívánják a döntést, nem pedig a nép akaratának nyilvánulása révén. És ugyanak­kor mindenütt olyan belső berendezkedést bizto­sítani, amely a személyes biztonság az igazság­szolgáltatás és a jobb életmód megalapozásával jár, hogy a nép sorsán javítson. Az Iklé bevallotta győzniakarás sok hatással járt A jóságos Andropov úr Habsburg Ottó Egy dél-koreai utas­­szállító repülőgépnek a szovjet légierő által va­ló barbár lelövése óta Nyugaton arra igyekez­nek választ találni, va­jon hogyan is kerülhetett sor erre és mi volt a cél­ja ennek a provokáció­nak. Ez tetemre hívta az ún. Kreml-szakértőket, akik egyébként sem ké­pesek semmit egyszerű módon megmagyarázni. A babérkoszorút talán az a professzor nyerte el ezen a téren, aki egy rá­dióbeszélgetés folya­mán azt a merész kije­lentést tette, hogy ezt a bűntényt Andropov ál­lítólagos szabadsága idején követték el és fel­tehetően a hadsereg fi­gyelmeztetése volt felé­je, hogy nem szeretik li­berális, mérsékelt poli­tikáját. Ha visszatekintünk a második világháború óta történt események­re, úgy arra a megálla­pításra jutunk, hogy mindig a legegyszerűbb válasz jár legközelebb az igazsághoz. A Kreml nem olyan áthatolha­tatlan misztérium, mint ahogy azt Nyugaton hi­szik. Rendesen meg­mondja nekünk ponto­san, hogy mit akar tő­lünk. Enrico Berlingu­­er olasz kommunista ve­zér igazat mondott ami­kor egyik külpolitikai beszédében figyelmez­tetett: vegyük végre komolyan azt, amit a Szovjetunió mond. Ha ezt tesszük, ak­kor vannak bizonyos alaptételek, amelyek ál­landó érvénnyel bírnak. A Szovjetuniót egy oli­garchia kormányozza,­­az ún. Nomenklatura, amelynek elsőrendű cél­ja saját hatalmának és előjogainak a fenntar­tása és fejlesztése. Ha helyzetét veszély fenye­geti, egységesen lép fel. Kollektív vezetés érvé­nyesül berkeiben, amelyben lehetnek kez­deti nézeteltérések, de végeredményében mindnyájan meghajol­nak a többség döntése előtt. Ilyen körülmé­nyek között balgaság galambokról és sóly­mokról, liberális, vagy hajthatatlan elemekről beszélni. A politikai ve­zetés végrehajtása te­rén nincsenek ilyen kü­lön irányzatok. Tiszta félrevezetés tehát az a­ kívánság, hogy a liberá­lis elemek segítségére siessünk a Kremlben. A szovjet Nomenkla­túrában nemcsak a párt, hanem a hadsereg és a KGB is beletartoznak. Részei az együttesnek. Ebben a körben a Szov­jetunió hatalmi körének kiszélesítése elsőran­gú követelmény. Ennek ellenére a Kreml vezetői nem kalandorok. Ha erős ellenállásba ütköz­nek úgy visszahúzód­nak. De ahol légüres tér keletkezik, vagy ahol az ellenfélnél gyenge pon­tot látnak, ott támadás­ba mennek. Nem szabad elfeled­keznünk az ideológiai háttérről sem. A kom­munista dinamizmus szövetségre lépett a nagyorosz imperializ­mussal. A világforrada­lom, amelyről nem szűn­nek meg beszélni, alap­vető­­an ma is. Ugyan­ez áll a hivatalosan pro­pagált atheizmusra is. Ez szükségszerűen vezet a szovjet politika bar­bár oldalára, mivel a Kremlben nem ismerik az emberi jogok fogal­mát. Ezek ugyanis a val­lásos ember azon meg­győződésén alapulnak, hogy az embernek, mint Isten képmásának igénye van bizonyos jogokra, amelyeket sen­ki sem vehet el tőle, még az állam sem. Ezek kö­zött van az élethez való jog, amelyet az atheiz­­mus nem ismer el. Szá­mára ugyanis az ember csupán olyan figura, amely fölött az állam a közösség érdekében sza­badon rendelkezik. En­nek eredményei a tö­meggyilkosságok, ame­lyeket a totalitárius­ra­d liberálisokra, akik részben kompromisszumot kívántak, részben pedig azt remélték, hogy a prob­lémát valahogy elodázzák és a szőnyeg alá söpör­hetik. De a hosszú amerikai hadgyakorlat és ezzel pár­huzamosan Reagan politikai megegyezést kereső megbízottjának Stone volt demokrata szenátornak állandó középamerikai utazgatásai, ottani titkos tárgyalásai és most a Henry Kissinger vezette hosszútávú orvoslást kereső elnöki bizottság hely­színi vizsgálata,­­ és várható későbbi ajánlata egy Marshall-terv szerű hatalmas gazdasági se­gítségre,­­ mind azt sejttetik, hogy a Reagan kor­mány amelynek állítólag nincs külpolitikája, Kö­zép-Amerikában makacsul győzni kíván és ezt min­den rendelkezésére álló eszközzel biztosítja. talmak lelkiismeretfur­­dalás nélkül elkövettek. Hogy ez a beállítottság ennyire második ter­mészetévé lett vezetői­nek, arra jellemző pél­da Sztálin megnyilat­kozásai a jaltai konfe­rencia jegyzőkönyvei­ben. Ha tekintettel va­gyunk ezekre a tények­­­re, úgy nem olyan nehéz megtalálni a magyará­zatot a szovjet eljárás okaira. Ha logikusak akarunk lenni, akkor olyan következtetésre kell jutnunk, amely szétfoszlatja a szovjet békepolitika illúzióját. Abból kell ugyanis ki­indulnunk, hogy a Szov­jetunió egy imperialista­totalitárius hatalom, amelyet nem érdekelhet túlságosan sem lakossá­ga sorsának javulása, sem őszinte békepolitika folytatása. Csak akkor marad békében, ha vala­mely erősebb hatalom erre kényszeríti. De mi­vel ennek felismerése nem illik bele egyes po­litikai erők gondolko­dásmódjába, különös egyhangúlág nyilvánul meg nyugati álmodozó­ink, mint Willy Brandt, Bahr és Olof Palme és a KGB elleninformációs szolgálata között. Egy­másra támaszkodva olyan álomvilágot te­remtenek, amely meg­akadályozná a Nyugatot abban, hogy a dolgokat úgy lássa, amilyenek a valóságban. Hogy ez mi­lyen veszélyes mind­nyájunk számára, arra legjobb példa az ún. appeaser-ek szerepe angliában és Francia­­országban a második vi­lágháború kezdete előtt. Nem kevésbé jellemző­ek az amerikai tisztvi­­selő-Kreml-szakértők szerepe közvetlenül 1945 után, mint Georg Kennan és Chip Bohlen, akiknek tanácsa lénye­gesen hozzájárult Ame­rika katasztrofális Európa-politikájának kialakításához. Hogy visszatérjünk a koreai utasszállítógép elérésére, nem szabad elfelejtenünk, hogy a Kremlnek nemcsak nyu­gati, de távolkeleti po­litikája is van. Ott vi­szont az ügyek nem áll­nak jól Moszkva számá­ra. Kína hatalma feltar­tóztathatatlanul erősö­dik és a szovjet leghű­ségesebb csatlósa, Északvietnam inogni kezd. Japánban Yasuhi­­ro Nakasone erőskezű politikája Amerikához és Pekinghez való kö­zeledésre vezetett. Az ASEAN blokk is tekinté­lyes erőként jelentkezik. A hatalmi helyzet a tá­volkeleten eltolódott, ami hosszú távlatban ki­hatással lesz a szovjet európai politikájára is. Vagyis Andropovnak szüksége van arra, hogy tekintélyét helyreál­lítsa. Az első lépés az a fe­nyegetés volt, hogy kö­zéptávú rakétákat he­lyez át Európából a Tá­volkeletre. Az utasszál­lító repülőgépnek Észak-Hokkaido felett való lelövése újabb fi­gyelmeztetés lehet To­kiónak. Ez megfelelne a moszkvai politika gon­dolkodásának. Megmu­tatja a japánoknak a szovjet­ jelenlétét a szi­getország térségében, közlekedési vonalainak sebezhetőségét és a nyu­gati demokráciák gyen­geségét. Ezen a vonalon a szovjet helyesen okos­kodott. A nyugat maga­tartása ugyanis újból siralmas volt, nem utol­só sorban azért, mert az Európai Közösség nem tudott egységesen fel­lépni, míg például a je­lenlegi görög kormány egyenesen Moszkva malmára hajtotta a vi­zet. Ezzel „elvesztet­tük arcunkat” a távol­keletiek előtt, ami ott súlyos veszteség. Igaz, hogy ez részünk­ről csupán feltevés, amelynek végső bizo­nyítéka hiányzik. Mégis sokkal valószínűbb, re­álisabb mint a jóságos, liberális Andropovba vetett hit, akit a csú­nya katonák meg akar­tak ijeszteni. Mitől lesz még forró az idei ősz? De mit válaszol majd minderre a túloldal? Ho­gyan tűrheti el Moszkva hogy hosszútávú Karib tengeri befektetése a tömérdek pénz, amit Cast­­róba és Közép-Amerikába ölt, öletett a csehekkel, a keletnémetekkel és a többiekkel, végülis vesz­teséghez vezethet? Természetes válasza, amennyire csak teheti titkos útjain fokozni fogja itteni erőfeszítéseit. Mint ahogy Nyugat-Európában máris megmoz­gatta a tömegeket, hogy ezek tüntessenek a „bé­ke mellett”. És akadályozzák meg mindenáron az újabb amerikai rakéták bebocsátását. Ameny­­nyiben pedig ez mégis megtörténne, úgy a meg­félemlítés második formájához nyúl majd Moszk­va, a genfi tárgyalásokról való ideiglenes kivo­nuláshoz. A tárgyalások megszakításához. Az ijesztegetéshez! Haveltine brit honvédelmi miniszter azt mondta a konzervatív párt eheti értekezletén: „Az ijesz­­tegetésnek nem lesz hatása, a mi idegeink vasból vannak!” Talán az övék. És egész biztosan a Vasöklü hölgyé. De a többié? Szerény véleményünk szerint a többiek, vala­mennyiünk idegeit Andropov maga teszi majd pró­bára az idei ősz során, hogy valóban vasból van­­nak-e? A vasat a kellő hő megolvasztja. Ezért lesz majd forró az idei ősz. Ezt egyre több amerikai érzi és ezért kezdi most érdekelni a külpolitika. 3. oldal A Vasöklü hölgy Parkinson­tól szenved Margaret Thatcher, brit miniszterelnök, aki alig néhány hónappal ezelőtt hatalmas választási dia­dalát élvezhette, most ismét tapasztalhatja hogy milyen gyorsan fordul a közhangulat és hogy a hír­közlő média még Angliában is mennyire hasonlít a római cirkuszhoz: Vért, még több vért a tömeg szórakoztatására! A Thatcher kormány szex-botrány terhét viseli most. A „Parkinson”, aki okozta, a miniszterelnök­nő egyik legközelibb tanácsadója, Cecil Parkinson, a konzervatív párt jelenlegi vezetője. Az 51 esztendős kitűnő megjelenésű Parkinson, — a Falkland győzelem értelmi szerzője, — ma­gánidejében titkárnőjével folytatott viszonyt. Ja­nuárban jön a gyerek. Parkinson a válást válasz­totta és a második házasságot, majd meggondolta magát és most mégis marad felesége Ann mellett, lesz ami lesz. A brit sajtó a Parkinson ügynek óriási publici­tást adott. A refrén: lám az erkölcsös Thatcher kormány, a Viktória-korabeli erkölcsök őre mi­lyen a saját erkölcsi magatartása terén. A közhangulat megfordításához Parkinson mel­lett még két más tényező is hozzájárult. Az ellenzéki munkáspárt a múlt héten tartotta évi pártkonferenciáját. Ennek során megszabadult Mike Foot-tól, az ezüstös sörényű és hangú eddi­gi vezetőjétől, aki szélsőbalra tolódásával a pél­dátlanul súlyos választási vereséget idézte elő, a munkás­párt eddig legszégyenteljesebb vereségét. Helyébe egy energikus fiatal politikust választott a munkás­párt élére, aki inkább középen állónak tekinthető. Az ő irányítása alatt az egyoldalú leszerelés, a magas adók újbóli bevezetése és hasonló népsze­rűtlen munkáspárti programot ezidő szerint ejtet­te. A jobbszárny és a balszárny közötti repedése­ket pedig gyorsan betapétázta. Mindezen ügyek megoldását későbbre ígérte és kontroverziális javaslatok helyett olyan középutasnak hangzó programot ajánlott, amely elég mértékletes és jó­zan ahhoz, hogy a szélső baloldalt leszámítva az egész munkás­párt ezt harmonikusan elfogadja. A konzervatívok szokásos évi értekezlete ezen a héten folyik. Cecil Parkinson a házigazda, és Mar­garet Thatcher miniszterelnök a sztár.

Next