Chicago és Környéke, 1984 (1-52. szám)
1984-04-07 / 14. szám
6. oldal Gondolatok április 4-én Fáy István „Nagy napra” virrad szerencsétlen hazánk április 4-én. A hivatalos Magyarország ünnepli „felszabadulását”. Munkaszünet. A mindenható Párt vezetői, a szovjet katonai méltóságok és a szocialista „testvér-nemzetek” delegációi előtt felvonul az „örömittas” hadsereg, munkásság, az iskolák, a különböző társadalmi szervezetek és hálálkodnak a „kis népek nagy barátjának”, hogy elűzze a fasizmus embertelenségét és azóta is nyakukon ül. Szomorú ünnep az, amikor az embereknek kifelé vigyorogni és lelkesedni kell, de befelé zokognak. Ma már a négy évtizeden át agymosott generáció nem érti meg, mert nem is értheti, hogy az öregek miért olyan hallgatagok ezen a napon, amikor „hivatalos” szereplésük után hazatértek. Mért gyulladnak ki gyertyák este a szobákban? Nem tudják azt, hogy milliók siratnak meg egy nemzetet, mely, ha nem is valósíthatta meg álmait, de nyíltan hirdethette Istent, szerethette hazáját, megsirathatta hőseit és lapjaiban olyan véleményt mondhatott, amilyet akart. Ezek az öregek jól tudják, hogy április negyedike, melyen harminckilenc évvel ezelőtt az utolsó magyar Honvédegységek elhagyták hazájukat egy folyamatot fejezett be. Befejezett valamit, ami ezer évig érvényes volt és elkezdett valamit, amiről már tudják, hogy hova vezethet, ha a világ politikai konstellációja hamarosan meg nem változik. Hazánk 1941 nyarán belépett a háborúba. Nem az én feladatom kiértékelni, hogy helyesen tette-e, vagy nem? Ez majd a történészek dolga. Az sem az én dolgom, hogy megítéljem, a kassai bombázás, melyet, mint,,casus bellit” használt az akkori kormányzat, provokáció volt-e, vagy nem? Egyet azonban határozottan állíthatok, hogy földrajzi helyzetünk olyan, mely egy európai konfliktus esetén elkerülhetetlenné tette, hogy ha nem is hadszíntérré, de legalább felvonulási területté váljon. Ha a semlegességhez ragaszkodtunk volna, nem vitás, hogy a német megszállás villámgyorsan érte volna hazánkat. Az sem kétséges, hogy iparunk, mezőgazdaságunk teljes kapacitással csak a harcát vívó megszállót szolgálta volna. Végeredményben a veszteség mindenképpen a teljes káoszt hozta volna magával. Ezenfelül még egy nyomós oka volt kormányunknak a beavatkozásra. Mi voltunk az egyetlen nemzet Közép-Európában, mely tapasztalatból ismerte a bolsevizmus könyörületet nem ismerő vérengzését és kegyetlenségét. Ez a háború lelkileg és katonailag felkészületlenül ért bennünket, de meg kellett harcolni. Elsősorban preventív védelem volt ez, hogyha megállítani nem is tudjuk a szovjet gőzhengert, legalább késleltessük addig, míg amit lehet meg tudunk menteni. Nem a németekért küzdöttünk, hanem saját asszonyainkért és gyerekeinkért, így jutottunk el a Don kanyarhoz, hogy 1943 januártól lépésről-lépésre hátrálva, szinte fegyvertelenül késleltessük a szörnyűségeket, melyek be is következtek. Eleget tettünk történelmi hivatásuknak a Nyugat védelmében? Lehet. Bár azt hiszem, hogy ebben a háborúban elsősorban önvédelem volt a cél. Ennek a véres magyar Kálváriának az emlékezetes, tör- ténelmünkbe beírt helyei: azon kanyar, az idegen földön való halogató harcok, melyek szép ifjúságunk ezreit követelték áldozatul. Mikor pedig saját hazánkba érkezett a front, minden talpalatnyi helyért megküzdve szent helyekként kell emlékeznünk az Erdőskárpátokra, Tordára, Nagyvárad térségére, Debrecenre, Budapest páratlan védelmére, a Vértesben vívott harcokra, a Margit vonalra és az utolsó napok valósággal fegyvertelenül vívott harcaira. Tudtuk jól, hogy az áldozat igen nagy, tudtuk, hogy soha annyi magyar vér nem folyt el, mint ebben a háborúban. Hazánk földjén nemcsak a hadsereg, de a gyerekek, asszonyok, öregek is katonák és a szövetséges haderők „felszabadítóinak” hadicélpontjai voltak. Tudtuk, hogy veszítünk, de azt is tudtuk, hogy „jaj a legyőzötteknek”. Végül ott álltunk a bírók előtt, hogy megítéljenek „bűneinkért”. Meg is büntettek bennünket úgy, ahogy még soha történelmünk folyamán. Egy csak az érdekes és megfontolásra méltó, hogy a „győztes” Lengyelország, az egész történelme folyamán helyezkedő Csehország és a mindig áruló románok jutalma ugyanaz volt, mint a mi büntetésünk. A „művelt” Nyugat ismét eladta Közép- és Kelet-Európa több, mint ezer éves keresztény országait, hogy ezzel az oroszoknak kedvezve felépítsen egy világhatalmat, mely ma a leghalálosabb ellensége. Roosevelt és agytrösztje rosszul számított, mert „Uncle Joe” nem volt olyan „demokrata”, mint amilyennek képzelték. Ma a hivatalosak ünnepelnek, mi pedig gyászolunk. Népünk megvívta szabadságharcát, mert nem bírta tovább az oxigénhiányt. Tehetségével, munkájával megteremtett egy életnívót, mely ma a legmagasabb a vasfüggöny mögött. Ehhez azonban a Szovjetuniónak nincsen semmi köze. Ugyanakkor elvették tőle az Istent, elvették, vagy meghamisították történelmét, tűrik, egy hang nélkül, hogy Erdély és a Felvidék magyarságát az egész világ szeme láttára kiirtsák. Tudjuk jól, hogy ma nemcsak mi, az emigrációban élők gyászolunk, hanem mindazok, akik még emlékeznek a pusztításra, mely sújtott bennünket. Mi is emlékezünk e hasábokon, amíg megtehetjük. Mert nincs arra semmi biztosíték, hogy egy-két évtized múlva írhatunk-e itt is ilyen szabadon és, ha még írhatunk is nem tudjuk, hogy az egyre jobban erősödődő és sorainkat felbontani akaró kommunista infiltráció hatására lesz-e, aki olvasni fogja. A salvadori elnökválasztást értéktelenné tette a zűrzavar El Salvadorban végülis megtartották az elnökválasztást, amelynek eredményétől függött, hogy az Egyesült Államok támogatásban részesíti-e ezt a középamerikai országot, vagy sem? Az amerikai törvényhozás két házában, különösen a képviselőházban, jelentős az ellenzés. A legtöbb amerikai törvényhozó attól tette függővé a támogatást, hogy a szélsőjobboldali Roberto d’Abuisson győz-e? Ebben az esetben ugyanis a támogatás megvonása mellett foglalnának állást. A probléma azonban az, hogy lehetetlen megállapítani, hogy az elnökválasztás győztese d’Abuisson, vagy pedig a mérsékelt kereszténydemokrata Jose Napoleon Duarte. Az elnökválasztás a legnagyobb zűrzavarban zajlott le és ezért — a külföldi megfigyelők egybehangzó véleménye szerint — teljesen értéktelen. A legtöbb választó körzetben sokkal kevesebb volt a szavazó urna és a szavazó cédula, mint a szavazásra jogosultak száma. A Választási Tanács, szinte fantasztikusan primitív módon, magánszemélyeket bízott meg azzal, hogy a szavazó urnákat és a szavazó cédulákat az egyes szavazókörzetekbe ,elszállítsák. Azoknak nagy része, akik ezt vállalták, nem teljesítette feladatát! Ez tipikus Dél-Amerikára! A zűrzavarra való tekintettel, a Válartási Tanács, közvetlenül az urnák lezárása előtt egy órával, engedélyezte, hogy bárki bárhol szavazhasson, személyi igazolását felmutatva, nem csupán saját szavazókörzetében, ahol nyilvántartásba vették. Ez a rendelkezés azonban csak fokozta a zűrzavart. Külföldi megfigyelők véleménye szerint az 1,6 millió, szavazásra jogosult salvadori polgár közül legalább negyedmillió nem tudott szavazni és legalább ugyanennyi azoknak száma, akik több helyen is szavaztak. Senki sem tudja felbecsülni, hogy a guerillák által birtokban tartott területeken hányan voltak azok, akik nem tudtak szavazni. Egy középkorú férfi a következő, megjegyzést tette El Salvadorban, a fővárosban, az angol Reuter iroda munkatársa előtt: — Lehetséges, hogy ez demokrácia és az is lehetséges, hogy ez jó. Annyi azonban bizonyos, hogy ha ez a demokrácia, akkor a demokrácia rendkívül zűrzavaros. A szovjet sajtó kezdettől fogva élénk figyelemmel kíséri az amerikai elnökjelöltségi előválasztásokat. Kezdetben a szovjet lapok így jellemezték az előválasztásokat: számos ördögi csoport vetélkedése. A szovjet kormány hivatalos napilapja, az Izvestia, írta egyik vezéreik Moszkva az amerikai elnökválasztásról kében. — Az amerikai elnökválasztás igazi győztese mindig az, akinek több pénzzel rendelkező támogatói vannak. 1980- ban Ronald Reagan megvásárolta az elnöki pozíciót 40 millió dollárért, — írja a lap — és a jelek arra mutatnak, hogy ez az elnökválasztás ennél lényegesen költségesebb lesz. A „Sovetskaya Kultúra” véleménye: — Az az amerikai történet, hogy egy szegény gyerekből elnök lesz, ne miegyéb, legendánál. A szovjet sajtót azonban váratlanul érte és meglepte Gary Hart, coloradói szenátor előválasztási sikere. A New Hampshire-i előválasztást szenzációnak nevezték a szovjet politikai hírmagyarázók. A „Pravda” véleménye ez volt: a Hart meglehetősen élesen bírálta Reagant, különösen a fegyverkezést és azt a körülményt, hogy az Elnök nem is törekszik a Kelet és a Nyugat közötti megegyezésre. Az úgynevezett „Szuper Kedd” után számos szovjet lap vezércikket közölt Hartról, sőt az Izvestia és a Literaturnaya Gazeta, még fényképét is közölte. A szovjet sajtó egyszerre elkezdte dicsérni Hartot és így jellemezte a coloradói szenátort néhány lap: kevésbé rossz, mint a többi elnökjelölti aspiráns, beleértve Jesse Jacksont is. Itt természetesen, a szovjet sajtó a régi sablont alkalmazta és olyan képet igyekezett a szovjet polgárok elé tárni, amely szerint az átlagamerikai, az uralkodó osztály igyekezete ellenére , s szíve mélyén feltétel nélküli békét akar a Szovjetunióval. Ez a sablonos beállítás igazságtalan és lebecsüli az amerikai átlagpolgárt elnökeikkel és szenátoraikkal egyaránt. S miközben aszovjet sajtó „Lohengrinje” Hart lett, a Sátán, természetesen maradt Ronald Reagan.A Reaganiránti gyűlölet nem egyszer gyerekes és együgyű megjegyzésekre ragadtatja a szovjet újságírókat, példája ennek a Literaturnaya Gazeta egyik vezércikke. — Reagan olyan Napoleon, aki ördögi ügyességgel manipulálja az amerikai közvéleményt és félő, hogy ezáltal esetleg újra megválasztják. A Fehér Ház jelenlegi lakója olyan, mint egy cirkuszi hipnotizőr, aki saját népét tömegtranszba akarja altatni, azért, hogy hatalmát megtarthassa. A szovjet külügyminisztérium diplomatái azonban tárgyilagosabban és intelligensebben ítélik meg az amerikai elnökválasztást. Egy magasrangú szovjet diplomata nemrégiben egy magánbeszélgetés alkalmával a következőket mondta, Robert B. Cullennek, a „Time” nevű amerikai politikai hetilap moszkvai irodavezetőjének: — Mi tisztán látjuk a valóságot. Tudjuk, hogy Amerika sem Reagan, sem pedig a demokraták számára nem személyes korporáció. Függetlenül attól, hogy ki győz, az alapvető amerikai külpolitika változatlan marad. Talán csak annyit lehet mondani, ha egy demokrata kerül a Fehér Házba, a Szovjetunióval kapcsolatos amerikai álláspont kevésbé lesz harcias és ellenséges és ez mindenesetre, jelentős. . Az egész dologban az a leggroteszkebb, hogy a szovjet sajtónak az a nyílt igyekezete, hogy „megbuktassa” Reagant és akár Hartot, akár Mondalet juttassa a Fehér Házba, visszafelé sülhet el és támogatásuk Mondalenek, vagy Hartnak, könnyen azt eredményezheti, hogy ez a támogatás Reagan elnök javára fog szolgálni. A jelen pillanatban nem lehet tudni, hogy ki lesz az elnökválasztás győztese, de a Time szerint annyi bizonyos, hogy Hart és Mondale isjobbat érdemel a szovjet „támogatásnál”. Hart állandóan győz mégis Mondale vezet A demokratikus országok egyes különleges választókörzeti berendezkedései nem egyszer groteszk eredményt hoznak. Egyik példája ennek Kanada, ahol a francia többségű, de országos viszonylatban kisebbséget jelentő Quebec döntő módon befolyásolja a parlamenti választások eredményét. A másik, Amerika, ahol az elnökjelöltet jelölő konvenciós delegátusok különleges összetétele nem egyszer azt eredményezheti, hogy az egyes területeken győztes aspiráns, győzelme ellenére, hátrányos helyzetbe kerül azzal szemben, aki veszített. Ennek legutóbb két példáját láthattuk. Montanaban a demokrata caucuson jelentős eredménnyel győzött Gary Hart, aki a szavazatok 49 százalékát kapta, Walter Mondale, egykori, alelnök 35,5 százalékával szemben. A harmadik helyezett. Rév. Jesse Jackson, a szavazatok 5 százalékát kapta. Ezek után következett a connecticuti előválasztás, amely Hart végső new englandi győzelmét jelentette Mondale felett. Hart a szavazatok 53 százalékát kapta és az 52 konvenciós delegátus közül 33 számára elkötelezett delegátussal indul a konvencióra. Mondale a szavazatok 29 százalékával 18 elkötelezett delegátust kapott, Jesse Jackson 12 százalékkal egy konvenciós delegátust kapott. Hart minden egyes választókörzetben győzött, s ami a legérdekesebb, a statisztikai adatok azt mutatják, hogy a szakszervezeti tagok többségének a szavazatait is megszerezte, annak ellenére, hogy az AFL-CIO hivatalosan Mondalet endoizálta. Mindezek után azonban, mégis Mondale vezet: eddig 692 számára elkötelezett konvenciós delegátusa van, Hart 422 delegátusával és Jackson 76 delegátusával szemben. A Demokrata Párt elnökjelöltségi konvencióján legalább 1,967 delegátus szükséges a győzelemhez. Mindeddig a különböző előválasztásokon és caucusokon öszszesen 134 senki számára el nem kötelezett konvenciós delegátust választottak. Ezeknek konvenciós csatlakozása alkalomadtán döntő lehet a végső eredmény szempontjából. Ez az ember, akiről ma már senki sem beszél Amerikában, a fényképen John Glenn, egykori asztronautát és feleségét, Anniét, láthatjuk. Glenn az elnökválasztási világűr-illúzióból visszatért a Földre és hivatalosan bejelentette, hogy kilép a küzdelemből. Sharon perelni akarja az amerikai hetilapot Jeruzsálemből jelenti a United Press International nevű amerikai hírügynökség a következőket: Ariel Sharon, volt izraeli hadügyminiszter, rágalmazásért 50 millió dollár kártérítésre akarja perelni a „Time” nevű amerikai politikai hetilapot. Mr. Sharon azt állítja, hogy az elmúlt február 21-én m megjelent cikk a Time hetilapban, amely szerint ő maga személyesen „felbátorította és bíztatta” a libanoni falangista csoportokat, hogy bosszulják meg Bashir Gemayel, megválasztott libanoni elnök meggyilkolását — egyáltalában nem igaz és nem egyéb rágalmazásnál. Az egykori hadügyminiszter most ezzel kapcsolatban arra kérte a kormányt, hogy a libanoni háborúval összefüggő, titkosnak és bizalmasnak minősített dokumentumokat oldja fel és bocsássa rendelkezésére — mivel ezek a bizalmasnak minősített dokumentumok kétségtelenül bizonyítani fogják, hogy a „Time” állítása valótlan. A kormány titkára, Dan Meridor, ezzel kapcsolatban a következőket mondta a külföldi újságíróknak egy sajtóértekezleten: — A jelen pillanatban nem vagyunk hajlandók arra, hogy Mr. Sharon követelését megtárgyaljuk a nyilvánossággal. A volt hadügyminiszter kérését úgy fogjuk kezelni, mint minden hasonló jellegű kérést — a törvényes formáknak megfelelően. Amennyiben a bizalmas dokumentumok nyilvánosságra hozatala nem fogja veszélyeztetni Izrael biztonságát, a bíróság és a kormány valószínűleg hozzá fog járulni a kéréshez. Ez azonban alapvető feltétel. Ariel Sharon ragaszkodik ahhoz, hogy a dokumentumok nyilvánosságra hozatalához való ragaszkodása mindenképpen állampolgári joga és a bíróság és a kormány nem utasíthatja vissza kérését. Chretien előretört Jean Chretien, energiaügyi miniszter, a közvéleménykutatások szerint, előretört a küzdelemben. Egy torontói napilap politikai hírmagyarázója szerint Chretien „lendületes patriotizmusa” okozta az előretörést, másodsorban Turner meggondolatlan nyilatkozata a nyelvi kérdésben, amellyel Chretien, természetesen, azonnal szembe szállt. A közvéleménykutatások szerint jelenleg a helyzet a következő: Turner még mindig vezet, de csökkenő százalékarányban Jean Chretien, energiaügyi miniszter előtt. A küzdelemben a harmadik John Roberts, employment and immigration miniszter, nem sokkal Chretien mögött. A politikai megfigyelők véleménye az, hogy Roberts váratlan előretörésének a magyarázata, hogy a miniszter rendkívül óvatos nyilatkozatokat tesz és például a nyelvi kérdésben is csak óvatosan támadta Tamert és óvatosan állt Chrétien mellé. A többi aspiráns, a közvélemény kutatók szerint, messze az első három mögött kullog. Érdekes, hogy maga Pierre Trudeau elzárkózik attól, hogy véleményt nyilvánítson az aspiránsok kérdésében. Politikai megfigyelők szerint azonban, Trudeau múltjának ismeretében, valószínű, hogy a miniszterelnök Chretient szeretné utódául. Kérdés, hogy a konvenció előtt, vagy a konvención véleményt fog-e nyilvánítani és kérdés, hogy véleménye befolyásolná-e jelentős mértékben a konvenciós delegátusokat. Egyre bonyolultabb a liberális kampány A Liberális Párt vezetéséért folyó kampány egyre bonyolultabb. John Turner visszavonta eredeti nyilatkozatát, amelyben kijelentette: a nyelvi egyenlőség kérdése kizárólagosan provinciális probléma, a federális kormánynak semmi beleszólása nincs ebbe a kérdésbe. A politikailag sem a legszerencsésebb nyilatkozatot természetesen nyomban mindegyik aspiráns támadta és a nyilatkozat olyan népszerűtlen lett, hogy Turnernek meg kellett hátrálnia. Az egykori pénzügyminiszter, néhány nappal később az eredeti nyilatkozatot így módosította: — Természetesen, ott, ahol a nyelvi kérdésben valamelyik provinciában diszkrimináció mutatkozik, a federális kormánynak bele kell avatkoznia, mert minden ilyesfajta diszkrimináció alkotmányellenes. Mr. Turner azt állítja, hogy eredeti nyilatkozata ennek nem mond ellent. Tény azonban az, hogy az eredeti nyilatkozat ezzel alapjában ellentétes volt Nielsen: A liberálisok becsapták Kanadát! Erik Nielsen, a Progresszív Konzervatív Párt képviselőházi frakciójának vezetője, mondta Strathroyban (Ont.) egy konzervatív gyűlésen. — Ne feledjük el, hogy a liberálisok be-csapták Kanadát. A Clark-kormány megbuktatásakor tett ígéreteik közül egyetlen egyet sem teljesítettek. Ne feledjük el azt se, hogy a „liberális csodagyerek”, John Turner, fektette le pénzügyminisztersége idején azt a pénzügyi politikát, amely végülis katasztrofálisnak bizonyult Kanada számára. FIZESSEN ELŐ LAPUNKRA!