Chicago és Környéke, 1986 (1-52. szám)
1986-02-01 / 5. szám
Kitörőben a világbéke? (»Gorbacsov elsöprően új" leszerelési javaslatait, szokásunktól eltérően egyetlen orgánum, a New Times tükrén keresztül vizsgáljuk most. Éspedig azért, mert ez a világlap rendszerint nálunk jóval nagyobb hittel szokta fogadni Moszkva ajánlatait. Ennek ellenére most a New York Times is osztja a mi múltheti hitetlenkedésünket, amit belőlünk Gorbacsov leszerelési tervének első hírei váltottak ki.) A békeháború írta Flora Lewis (Flora Lewis a New York Times Párizsban élő, erősen liberális beállítottságú kommentátora, aki Anthony Lewis-sal egyetemben—aki egyébként nem rokona, — a New York Times kommentátor gárdájának balszárnyához tartozik.) Mihail Gorbacsov az erőlködés közben, hogy meghódítsa a Nyugat közönségét, túllőtt a célon. Véleményem szerint Washingtonnak a fegyverkorlátozást illető eddigi állásfoglalásában sok volt a kifogásolnivaló, de a megoldás nem Gorbacsov hangzatos programja, a világ teljes megtisztítása a nukleáris fegyverektől röpke 15 esztendő leforgása alatt. Reagan részéről ravasz volt a válasz, hogy behatóan fogja tanulmányozni a szovjet javaslatot. Ezzel elkerülte a korábbi hidegháborús hős pózát, aki eleve nemet mond mindenre amit a Kreml ajánlt. Gorbacsov tervében vannak érdekes részletek, legalábbis az első hírek ezt sejttetik. Túl ezen azonban a világ közönsége most hirtelen a békeháború offenzívájának van kitéve, ami még mindig jobb mint a korábbi fenyegetés-özön. De okosabb ha Gorbacsov terve nem ébreszt túlzott reményeket. A kínaiak találtak egy kitűnő módott az időnként ismétlődő békét sürgető szovjet szirénhangokra adott válaszra: „A viszony megjavítására Moszkvának van egy hathatósabb módja, mint a kölcsönös meg-nem-támadási szerződés aláírása. Tessék kiküszöbölni a tényezőket amelyek a viszonyt megrontották!” A múló évtizedek során az oroszok időnként óriási béke-offenzívába kezdtek és a teljes, az univerzális leszerelést sürgették. Ugyanakkor minden esetben megfeszített tempóval folytatták egyre ijesztőbb fegyvertáruk növelését. A második világháború küszöbén Maxim Litvinov, az akkori szovjet külügyminiszter kezdteel ezt a leszerelési propagandát, a fegyverkezési verseny tempójától megrémült világnak, amely a fegyverek korlátozásáról tárgyalt a háború kitörése előtt, korlátozás helyett a teljes és általános leszerelést javasolta. 1946-ban Sztálin a nukleáris fegyverek gyártásának és használatának betiltását követelte. Ugyanakkor azonban kémeik lázasan iparkodtak a Nyugat minden atomtitkát megszerezni és Sztálin egy atombomba gyártási versenyfutásba kezdett, amíg az atomtilalmat követelte. A szovjet diktátor ezért utasította el Truman elnök ajánlatát az atomtitkának megosztását nemzetközi ellenőrzés alatt. Visszatekintve kiviláglik, hogy Sztálin egyáltalában nem kíván fegyverkorlátozást, az ellenkezőjére törekedett. A Szovjetunió teljes atomfölényére! Gorbacsov nem Sztálin! Ugyanakkor aláássa saját béke-offenzívájának szavahihetőségét, amikor a világ békevágyát színházi szólamokkal igyekezik kihasználni. Lehetséges, hogy erre Reagan túlzásai kényszerítették, az az állítás, hogy a csillagháborús védelem egyszer s mindenkorra feleslegessé teszi a nukleáris fegyvereket. De akármi is az igazság, az új szovjet ajánlatban túl sok a kétértelműség ahhoz, hogy megállapíthassuk, vajon a Szovjetunió valóban feladta-e azon álláspontjait, amelyek mindeddig megakadályozták a fegyverek korlátozását. Az egyetlen bíztató elem Gorbacsov új tervében, annak állandó ismételgetése, hogy a helyszínen való ellenőrzésre több téren is mód nyílik majd, a rakéták számának csökkentésekor, a kémiai fegyverek kiküszöbölésénél, az atomkísérletek tiltásánál, és a szokványos fegyverekkel felszerelt hadseregek korlátozásánál. A helyszínen való ellenőrzésbe való látszólagos beleegyezés azt sejtteti, hogy Moszkva végre belátta, a Nyugat valóban nem éri be többé békés szólamokkal, bizonyítékokat kíván, a csalás lehetőségének kizárását. Ahogy nyugati tárgyalófeleknek most azt kell kutatniuk, hogy vajon Gorbacsov valóban hajlandó-e a csalást kizáró helyszíni ellenőrzésre és elfogadja-e azt véglegesen? A kísérletezés kizárására nincs lehetőség, miután ennek ellenőrzése teljességgel lehetetlenség. A kínaiaknak azonban igazuk van, a szólamoknál és a szerződéseknél jobb mód van: a konkrét cselekedetek módja. íme néhány: Meghatározni azt, hogy a csillagháborús kísérleteknek milyen mérvéhez járulna hozzá Moszkva és ezt párhuzamosítani a támadó jellegű rakéták ellenőrizhető korlátozásával. Visszavonulás Afganisztánból. A terrorista csoportok támogatásának beszüntetése. A szovjet disszidensek kivándorlásának engedélyezése. Gorbacsov túl messze ment ajánlatával ahhoz, hogy azt komolyan vegyük, és messze nem szolgált elegendő bizonyítékkal ahhoz, hogy valóban higyjünk neki! Új csapdába csomagolt régi ajánlatok? írta: Leslie H. Gelb Ez az alábbi cikk, a New York Times politikai analitikusának Leslie H. Gelb-nek eszmefuttatása. Gelb Kissinger külügyminisztersége idején a State Departmentben szolgált magas rangban. Összeköttetései a külügyi bürokráciával, valamint a letűnt rezsimek magasrangú munkatársaival ezért elsőrendűek. Leslie H. Gelb politikai vonala: ellipszis alakú görbe, amely Kissingertől egészen a New York Times-ig vezet. Gorbacsov új ajánlata első pillantásra szakításnak tűnik múltbeli magatartásával. Megvillantotta a lehetőségét bizonyos SDI védelmet célzó kutatás folytatása előtt és kilátásba helyezte az európai rakéták, a szovjet SS-20-asok és egyéb fegyverek korlátozását. De mert minden támadó jellegű rakétát korlátozni kíván és ugyanakkor tiltja a védelmi jellegűeket, eleve ellent mond Reagan megközelítésének, amely kiküszöbölné a támadó jellegű fegyvereket és a védelemre helyezné át a fősúlyt. Az amerikai hivatalosok szerint Gorbacsov tervében, kétértelműsége ellenére, sok az új és a csábító. Bevallják, hogy a terv ismertetése meglepetésszerűen érte őket és defenzívába szorította az amerikai tárgyalófeleket. A szovjet diplomaták Washingtonban most úgytesznek, mint hogy ha fegyverkorlátozási tárgyalásuknak hirtelen kiváló kilátásai lennének. .,,A játszma most határozottan érdekessé vált!” mondja az egyik washingtoni szovjet diplomata. A Reagan-munkatársak, akiket az új javaslat, vagy konfúzussá tett, vagy pedig gyanakvóvá, éppen „a játszma” lehetőségét gyanítják. Egyikük szerint az új moszkvai javaslat: régi ötletek átcsomagolása egy vadonatúj csapdába. Az egyik ilyen csapda máris világossá vált: Gorbacsov nem csupán az összes szovjet és amerikai középtávolságú rakéta kiküszöbölésére törekszik, — hanem az összes rövid távolságú, sőt a csatatereken használatos nukleáris fegyvereket is szeretné eliminálni — valamint az összes brit és francia nukleáris fegyvereket is kiküszöbölné. Gorbacsov nukleáris fegyverek nélküli világot kíván, ahol marad a Szovjetunió hatalmas számbeli fölénye a szokványos módon felszerelt Vörös Hadsereg elsöprő fölénye. ■ A Gorbacsov-terv nem csupán az űrbe helyezett védelmi fegyvereket tiltaná, hanem a további nukleáris kísérleteket is. Érthetően, — mondják Reagan munkatársai, — miután Moszkva nemrég folytatta és fejezte be újabb nukleáris kísérleteit, míg a Nyugaton most kerülne erre a sor! A Gorbacsov béketerv kétségtelenül kétélű fegyver, mert a nukleáris erőket, ami 40 évig őrizte a békét Kelet és Nyugat között, teljesen kiküszöbölné és ezzel a Nyugatot a szokványos hadseregek felépítésének hatalmas költségére kényszerítené. Az év elején az ember rendesen azt vizsgálja, melyek lesznek a következő tizenkét hónap erővonalai a világpolitikában. Ha legalább megközelítőleg helyes válaszokat akarunk találni erre a kérdésre, úgy legjobb, ha olyan tényekből indulunk ki, amelyek hatása természetüknél fogva, hosszú távra szól. Ebből a szempontból három jelenséget kell számításba vennünk, amelyek 1986-ra jelentős kihatással lehetnek. Kettő jó, egy azonban kimondottan rossz fényt vet a jövőre. A nagyközönség számára kétségtelenül a Ronald Reagan elnök és Mihail Gorbacsov közötti csúcstalálkozó volt a közelmúlt legjelentősebb eseménye. Habár rövid távlatra aránylag kevés eredményt mutatott, a megbeszélések megtörték a szuperhatalmak között eddig fennállott mozdulatlanság jegét. A tárgyalások megélénkültek. Ez sok országban túlzott optimizmusra vezetett. Aki az eseményeket úgy tekinti, amilyenek azok a valóságban, akkor felismeri, hogy Genf nem az egymással eszmecserét folytató személyiségek egyéni elhatározására vezethető vissza, hanem a világhelyzet megváltozására. Ennek okai egyrészt a Reagan adminisztrációi által régebben hozott határozatokban, másrészt a Szovjetunióban bekövetkezett, magában a rendszerben rejlő törvényszerűségekben keresendők. Amióta Ronald Reagan a Fehér Házba költözött, Amerika hatalmas erőfeszítést tett az újrafegyverkezésre. Ez okozta az államháztartás nagy deficitjét, amelyen annyit panaszkodnak nálunk Európában. A tény ezzel szemben az, hogy Amerika eljárásával helyreállította a világ hatalmi egyensúlyát, ami arra kényszerítette a Szovjetuniót, hogy visszatérjen a tárgyalóasztalhoz. Moszkvában tisztában vannak ugyanis azzal, hogy az amerikai ipar olyan iramba kezdett, amelylyel a Szovjetunió nem veheti fel a versenyt. A feszültség fennmaradása esetén Amerika elkerülhetetlenül túlsúlyba kerülne. Ezért a Kreml életbevágóan fontos érdeke, hogy a helyzetet lehetőleg a mai szinten tartsa. Közrejátszik ebben a kérdésben a Szovjetunió belső fejlődése is, különösen a gazdasági téren mutatkozó nehézségei. Már a jelenlegi állapotnak puszta fenntartása is reformokat igényelne. De mivel ezek bevezetése strukturális és politikai téren szinte leküzdhetetlen nehézségekbe ütköznek, a Kreml vezetőinek érdekében áll, hogy időt nyerjenek valamely más megoldás keresésére. Más kérdés, hogy magában a rendszerben rejlő ellentmondások valószínűleg lehetetlenné tesznek bármely könnyű kiutat. E két tényből arra következtethetünk, hogy az 1986-os év a szuperhatalmak közötti tárgyalások éve lesz. Előtérben a leszerelés kérdése lesz. Ez szovjet érdek. Ugyanakkor a Gorbacsov által történt kinevezések folytán a Kreml vezetőségében túlsúlyba kerültek, a KGB emberek, vagyis azok, akiknek politikája a bomlasztás és az elleninformáció. A világforradalomért folyó harc más síkra terelődik. A nyugatnak a lefegyverzés kérdése nem annyira életkérdés, mint a Szovjetuniónak. Számunkra nem lenne kevésbé fontos azoknak a politikai kérdéseknek a megoldása, amelyek eredetileg a fegyverkezési versenyre vezettek. Amerika részéről rövidlátó politika lenne, ha lefegyverzésről tárgyalna anélkül, hogy beszélnének Afganisztánról, Vietnámról, Angoláról, Kubáról és Nicaraguáról. Ha a nemzetközi béke szellemében igazi előrehaladást akarnak tenni, úgy ezeket a kérdéseket össze kell kapcsolni. Az amerikai politika nagy gondolkodója, Henry Kissinger professzor ezt bölcsen fejtette ki egy legutóbbi cikkében. Sok függ tehát a jövőt illetőleg, az amerikai tárgyalási taktikától: vajon az 1986-os év rövid időre szóló enyhülést hoz csupán, vagy a nemzetközi élet újjáorientálódásának lesz a kezdete. A kelet-nyugati tárgyalásoknál nem kevésbé jelentős, bár nem annyira népszerű jelensége, az a sok kísérleti ballon, amelyet a közelkeleti helyzet megoldására innen-onnan felröppentenek. Mindig hallunk arról, hogy Izrael esetleg tárgyalni fog valamely mérsékeltebb arab kormánnyal, mint amelyek egykor Sadat volt egyiptomi elnök izraeli látogatásakor vették kezdetüket. Akkor egyedülálló alkalom nyílott a tartós békének ebben a térségben való biztosítására. Kár hogy Menachem Bégin miniszterelnök nem mutatott olyan emberi nagyságot, mint annakidején de Gaulle az algíri kérdésben. Izrael, ez a fiatal ország, nem tarthatja fenn magát mint a Közel- Kelet állandó idegen hídfője. Amint a keresztes vitézek példája mutatta, egy ilyen megoldás nem lehet tartós. Előbbutóbb el kell buknia. Ugyanakkor a zsidó állam számára szinte korlátlan fejlődési lehetőségek nyílnának, ha sikerülne elérnie, hogy elfogadják mint az ottani térség egyik tagját és szomszédai kereskedelmi kapcsolatokat tartanak fenn vele. Éppen az olajleletek által keletkezett gazdagság tenné lehetővé számára, hogy ragyogó iparával, igen tehetséges, technikailag jól kiképzett lakosságával, egészséges gazdasági életével, az olajtermelő országok elsőszámú ipari szállítója legyen. Nuri Sad, Irak egykori államférfia, már Izrael megalakulásának idején rámutatott erre a lehetőségre. Meggyilkolása után sajnos Sadat fellépéséig nem volt senki, aki ezt arab részről felismerte volna. Bégin miniszterelnök pedig láthatóan túlságosan arabja volt földalatti harcos múltjának ahhoz, hogy megértse mit is kell tennie. Ennek folytán Camp David előrehaladást jelentett ugyan, de nem hozott áttörő, hosszú távon érvényesülő megoldást. Az 1986-os év folyamán Shimon Peres megmutathatja, hogy ér-e el eredményt ott, ahol Begin csődöt mondott. Első lépésként kitűnő tárgyalópartnert találhat Hassan marokkói királyban, aki változatos életpálya folyamán megmutatta milyen jó érzéke van aziránt, hol, mikor lehet eredményt elérni. Mivel nemcsak Mubarak egyiptomi elnök, hanem Hussein jordániai király és a többi mérsékelt arab állam is hajlik egy áthidaló megoldás keresésére, a kilátások nem kedvezőtlenek. Ezen reményt keltő jelenségek mellett nem hallgathatjuk el, hogy vannak negatív fejlemények is. E téren elsősorban az európai nemzeti kormányok siralmas magatartására kell rámutatnunk az Európai Közösség továbbfejlesztését illetőleg. A baj az, hogy a kormányoknak úgy látszik nem igen van döntő szavuk saját országaikban. Nagyobb befolyásuk van a bürokratáknak, akiknek beállítottsága mindig negatív, mert attól tartanak, hogy a nagyobb egységben kisebb lesz a hatalmuk. Nem a Kohlok és Mitterrand-ok akadályozzák a fejlődést, hanem a tisztviselők, akik mögöttük állnak. E téren a közelmúltban néhány ijesztő példát láttunk. A vezető politikusokon múlik, hogy az elkövetkező hónapokban megmutassák, elég erősek-e a bürokraták fékentartására és arra józan ész által diktált döntéseket hozzanak és azokat végre is hajtassák. Ha ismét meghunyászkodnak tisztviselőik előtt, úgy nem számíthatunk fejlődésre, ami végeredményében nemcsak a Közösség, hanem a tagállamokra is káros lesz. Ugyanakkor örömmel kell üdvözölnünk a Közösségnek január elsején érvénybe lépett kiszélesítését Spanyolország és Portugália felvétele által. Ennek következtében a Közösség a világ első gazdasági hatalma lett. Fentieket összefoglalva azt mondhatjuk, hogy az 1986-os év a komoly lehetőségek éve. Semmi okunk a pesszimizmusra. Csak arra kell vigyáznunk, hogy a népek választott vezetői ne adják át hatalmukat a bürokratáknak. Ezek talán tudnak adminisztrálni, de kormányozni nem. Az enyhülés éve? Habsburg Ottó A Vasöklű Hölgy és Mitterrand alagutat ásnak A Normand tengerparton, Lille városában, a francia szocializmus fellegvárában jelentette be Margaret Thatcher brit miniszterelnök és Francois Mitterrand Franciaország elnöke, hogy a kétszáz éves álmot valóra váltják. Harmincegy mérföld hosszú alagutat ásatnak a La Manche csatorna alatt, hogy országaikat vasutat szolgáló alagúttal kössék egybe. A terv 4 milliárd dollárba kerül, finanszírozásának költsége újabb 3 milliárd dollár. Külön erre a célra alakult francia és angol társaságok finanszírozzák magántőkéből. Ezek a vállalatok 2020-ig egyedüli haszonélvezői lesznek az alagútnak, feltéve, hogy ha azt 1993-ra befejezik és belekezdenek egy párhuzamos autó-alagút építésébe. Az ötlet a szigetország Anglia összekötése Franciaországgal és a kontinenssel először a XVIII. század derekán, még a Bourbon királyok korszakában merült fel. Napóleon egyik hadmérnöke készítette el a legelső praktikus tervet 1802-ben, de a császárnak nem volt ideje kivitelezésére. Azóta huszonhatszor merült fel a terv, de minden egyes esetben végülis Anglia vétózta meg, néha pénzhiány miatt, de gyakrabban elszigeteltsége feladásától való idegenkedése miatt. Mi változott azóta? Először is a technológia. Anglia a rakéták világában többé nem élvez elszigeteltséget. De jelentősen változott mindkét ország belpolitikai helyzete is. A Vasöklü Hölgyet a Munkás Párt azzal vádolja, hogy Európa-ellenes, nem működik eléggé együtt az Európai Közös Piaccal. A honvédelmi miniszterének, Michael Heseltine-nek lemondása miatt is szorongatott Vasöklü Hölgynek kapóra jött az alkalom, hogy Európa-barátságát bebizonyítsa. Akárcsak Mitterrandnak, aki döntő választás előtt áll és mindenki előre vereségét jósolja a márciusi választáson. Kettőjük közül Mitterrand a szorongatottabb. Ezért került sor az alagút bejelentésére Lillében, a francia szocializmus fellegvárában. A gigászi terv megvalósítása munkát ad nemcsupán Franciaországnak, de Angliának is. A konzervatív Margaret és a szocialista Francois most alagutat fúrnak, hogy ennek segítségével meneküljenek el az őket üldöző versenytársak elől! Lesoto elnökét elűzik A Dél-Afrikától körülhatárolt Lesoto (ejtsd: Leszotu) — a hét végén államcsíny színhelye volt. Miniszterelnökét, Leabua Jonathan-t, aki majdnem két évtizede uralja egyre diktatorikusabban a kis és jórészt feketék lakta országot, amelynek nagysága akkora, mint Belgium, — eltávolították a hatalomból és a kormányzást a hadsereg nevében az 55 esztendős Lekhanya tábornok vette át. Az USÁ-ban tartózkodó dél-afrikai fekete püspök, a Béke Nobeldíj nyertes Desmond Tutu szerint a puccs mögött Dél-Afrika — az általa annyira gyűlölt Dél-Afrika rejtőzik. Ez azonban egyáltalában nincs bebizonyítva. Lesoto lakossága kitörő örömmel fogadta az államcsíny hírét, a főváros utcáira tódult és éljenezte a hadsereget. Dél-Afrika, amely teljesen körülöleli a hegyes és kevés termőfölddel rendelkező Lesoto-t, nem fog könnyet ejteni az ottani rendszer megváltozása felett. Jonathan az eltávolított miniszterelnök, az egyik helybeli törzs főnöke, kezdeti Nyugatbarátságát évek óta feladta, Moszkvával és Pekinggel vette fel a diplomáciai kapcsolatot, velük flörtölt és Lesoto területét egyre inkább Dél-Afrika ellenes támadások előkészítésére engedte át. Ennek megtorlására Dél-Afrika pár hónappal ezelőtt Lesoto bojkottálásával válaszolt, lezárta a határforgalmat. Amióta Jonathan a kommunista hatalmakkal konspirált, őket utánozva ifjúsági gárdát alapított saját uralma meghosszabbítására. Ez az ifjúsági gárda terrorizálta Lesoto lakosságát. Desmond Tutu püspök Lesoto puccsát Anschluss-nak nevezi, amit Dél-Afrika tervezett. Lesoto lakossága azonban most úgy tesz, mint hogy ha nem Hitlerhez való csatlakozást kiáltotta volna ki, hanem éppen ellenkezőleg jubileál, mint aki egy diktátortól szabadult meg! 3. oldal Nyugat-Németország nem bojkottálja Kadhafit és Líbiát John Whitehead, a helyettes amerikai külimmár másodízben mondott német Reaganügyminiszter 8 országotnak, arra való hivatkoérintő európai körútjárással, hogy Nyugatsorán támogatást keres Németország máris Amerika barátai között csökkentette gazdasági Reagan elnök Kadhafi kapcsolatait, ellen bevezetett gazda- A németek azt mondsági szankcióihoz való ták Whiteheadnak, hogy csatlakozást szeretné a bojkotttal elvben előmozdítani. egyetértenek, gyakor-Bonn azonban ezúttal latban azonban nem!