Cigányfúró, 1996. 4. szám, augusztus
Alain Reyniers: A cigányok kiirtása a második világháború során
Alain Reyniers A cigányok kiirtása a második világháború során Különös sors a cigányoké. Az V. és a XII. század között több migrációs hullámban hagyták el Északnyugat-Indiát, míg végül 1150 körül feltűntek a Boszporusz partján. Három évszázaddal később végigutazták szinte egész Európát. Sajátos, keleties megjelenésük, szokásaik és gazdasági életük ámulatba ejtette a letelepült lakosságot. A cigányokat azonban, ebben az időszakban, csakúgy mint az elkövetkező évszázadok során, nem csupán a vándorló életmód jellemezte. Kétségtelenül nyugodtan éltek volna tovább nomádokként, különféle javakkal és szolgáltatásokkal látva el átmeneti környezetüket, ha fokozatosan bele nem kényszerülnek az egyre erősödő marginalizáció folyamatába. Sokáig a hűbérurak szolgálatában, állig felfegyverkezett csapatokban cirkáltak. Így jelentős erőt képviseltek a keresztény és ottomán birodalmak katonai határvidékein. A MARGINALIZÁCIÓ ÉVSZÁZADAI A cigányok a török fennhatóság alá eső területeken kisebb-nagyobb sikerrel beilleszkedtek a helyi társadalomba – Moldávia és Havasalföld kivételével, ahol szolgasorba kényszerültek. Nyugaton ezzel szemben az egyre inkább a megszilárduló királyi hatalom és egy szigorú erkölcsi rend céltáblájává váltak. A XVII. században a nyugat- és közép-európai cigányságot koldusok és csavargók gyülekezeteként tartották számon, és a zsidósághoz hasonlóan az elnyomó törvények sújtotta számkivetettek osztályába sorolták őket. Többékevésbé bizarr, érzéketlenségről tanúskodó hipotézisek születtek a cigányok Európán kívüli eredetéről. Nyelvük tanulmányozása során fény derült az indoeurópai nyelvcsaláddal való kapcsolataikra. A XIX. században a romantikus bűvölet és a kispolgári rettegés – két tényező, amely jelentősen hozzájárult a csavargók elleni harc megerősödéséhez –, illetve a fajelmélettan osztályozási mániájának együttes következményeként a cigányság, hol mint fennmaradt árja lakosság, hol mint vad népesség, elkorcsosult és társadalmilag deviáns csoporttá vált. A XX. század elején Európa összes iparosodott nagyhatalma valóságos jogi és közigazgatási arzenált vonultatott fel, hogy védelmet biztosítson „a cigányok és más aljas népek” ellen. Franciaországban, főként az 1870-es francia-német háború idején, a vándorközösségekkel szembeni klasszikus vádakat az ellenség szolgálatában folytatott kémkedés gyanúja is súlyosbította. 1895. márciusában nagyszabású népszámlálást tartottak a nomádok és a cigányok körében. Bertillon prefektus új személyazonosítási jogrendszert dolgozott ki, amelyet mozgó csendőrőrsök segítségével valósított meg. Egy 1912. júliusában hozott törvény elrendelte a nomádok emberméréstani jegyzékbe vételét, és különféle diszkriminációs ellenőrző intézkedéseket vezetett be. Más országok ugyanezt az utat követték. Így például Csehszlovákia, ahol 1927-ben kötelezővé tették a „nomád-igazolvány” használatát. Egy 1933-as Belgiumban tartott országos vizsgálat célja szintén az ott élő nomádok felkutatása volt: lefényképezték őket, ujjlenyomatot vettek tőlük, majd bekerültek a Közbiztonsági Osztály nyilvántartásába. Ellenszolgáltatásképpen mindazok, akik belga állampolgárságukat nem tudták bizonyítani, egy három hónapra szóló „menetlevelet” kaptak. Ezt a dokumentumot azután 1941. december 12-én, amikor már az egész ország a Wehrmacht megszállása alatt állt, egy belügyminisztériumi körrendelet alapján „nomád-igazolvánnyá” változtatták. A CIGÁNYSÁG HELYZETE A NÁCI NÉMETORSZÁGBAN Ebben az összefüggésben különleges helyet foglal el Németország, ahol a népesség biológiai szabályozására irányuló átfogó törekvés hatására a rendőrségi nyilvántartási rendszer bevezetése is jóval gyorsabban zajlott, mint a szomszédos országokban. Alfred Dillman rendőrtanácsos 1899-ben Münchenben létrehozta a „cigány veszély” elleni biztonsági szolgálatot, 1905-ben pedig, a francia népszámlálás mintájára, vaskos könyvet szerkesztett (Zigeuner-Buch címmel), amely a Bajorország-