Cikádor, 1991 (1. évfolyam, 1-25. szám)
1991-06-21 / 12. szám
5 Belesajdult az ujjuk, letört a körmük, mire a pergamenkeménységűre merevített vásznat apró ráncokba rakták, vagy másképp mondva „leszedték”, hogy aztán vizes ruhát téve rá, valami súllyal lenyomva akár egy hétig is préseljék. Nem is igen bírták egyedül, segítettek egymásnak a szoknya készítésében az asszonyok. Mert még ha csak egyet kellett volna ilyen formán megcsinálni, az hagyján. De tizenöt hófehér, fodros szélű alsószoknya illett a szűk pöndő fölé. A vásznat rétegenként egy-egy centivel hosszabbra szabták, hogy kiegyenlítsék, amit a bőség felvesz, mivel alul olyan egyformának kellett látszania az egésznek, mintha csak elvágták volna.Ha véletlenül mégis kilógott valamelyik, feltűzték egy gombostűvel. Így aztán megtörtént, hogy bálban a legény hirtelen szúrást érzett a lábában. Ilyenkor nem lepődött meg ezen, hanem oda vezette a párját a fiatalokra felügyelő anyukához, nagymamához, aki aztán megigazította, vagy kivette a kellemetlenkedő segédeszközt). Az alsószoknya fölött színes, berakott brokátselyem szoknyát viseltek a bátaszéki sváblányok, menyecskék, hozzá vagy szűk, testhez simuló „testállót”, vagy a fekete köténnyel kívülről átkötött „röpikét”. Nyakukon fehér gyöngysor díszlett, fölé kis szalaggal kérészet kötöttek. A szalag színe sok mindent elárult: rózsaszínt hordott a leány, ha templomba ment, kéket nagyböjtkor, zöldet, rá már eljegyezték, fehéret az esküvőjén, feketét, ha gyászban volt. A huszas évek előtt a menyasszonyok fejére rozmaringból is “fecskefészket” tettek, ugyanlyet tűzött a vőlegény a kalapja mellé. A negyvenes évekre ezt elváltotta a fátyol, és mirtusz kozorút is kapott az ifjú ara. De nemcsak a fejdísz változott, lasanként a drágább, kényelmetlenebb bőszoknyás viselet is kiment a divatból, s az olcsóbb, kényelmesebb szűkszoknya lett a láger. * Mikor azonban özvegy Hohmann Mátyásné, akkor még Hocsek Erzsike a harmincas évek égén az elemi iskola padjait oktatta, még minden vágya az olt, hogy ő is bőszoknyában járasson, mint idősebb lánypajtásai. Szorgalmas, jófejű diák volt, másodikos korában már olyan ügyesen megoldotta a harmadikosok egyik számtanpéldáját, hogy 5 pengő jutalmat kapott érte a tanítótól. De ebből még „csak” egy egyszerűbb ruhát, és egy pár cipőt vett neki az édesanyja. Mikor aztán a hatodikat is kijárta, addig könyörgött édesapjának, míg az kinyitotta a bugyellárist, és Erzsike mamája megvehette a két végvásznat. Talán némi vigasztalásul is az eminens kislánynak, aki bár szeretett volna a negyedik elemi után polgáriba iratkozni, mint a többiek, két barátnőjével együtt maradni kényszerült. A szülők ugyanis nem engedték őket, mondván: túl drága ott már a viselet, nem bírja azt egy parasztcsalád. Mert ugyan édesapja rendőr volt, paraszti származású felesége miatt ő is parasztembernek számított. — S akkortájt igen szigorú kasztrendszerben éltek a bátaszékiek — meséli Erzsi néni — bálozni is külön jártak a vasutasok, kőművesek vagy akár a cigányok. Mise is négy volt vasárnaponként: fél nyolckor, az idősebbek mentek, kilenckor, ha jól emlékszem, a leventék, tízkor volt a parasztmise, ahova mi jártunk, s délben az úri, vagy másnéven szagos mise, ahol a gazdagabbak, a kalapos kisasszonyok vettek részt. Oda bőszoknyások nemigen mehettek, kinézték volna őket. Ezért aztán igyekzniük kellett a parasztlányoknak reggel a fésülőnőhöz, aki a hajukat fonta, mert ha kilenc óra felé értek oda, már zörgött velük, hogy miattuk félre kell húznia a sparhelden az odatett ebédet. A frizura, a vizes kézzel kiprakkolt konty pedig szép kellett, hogy legyen, mert anélkül rendetlen volt a legcsinosabban felöltözött hajadon is. Úgy pedig nem mehetett a templomba. De ha onnan lemaradt, szülei eltiltották a délutáni sétától is. Ez viszont a legényekkel való találkozás, andalgás, udvarolgatás izgalmas óráiról való lemondást jelentette, hát nemigen kockáztatta egy süldőlány sem. * Holecsek Erzsike még alig volt 16 éves, mikor komoly kérője akadt. Pékségben dolgozott a vékony dongájú, kedves fiatalember, aki tán nem is sejtette, hogy eltalálta jövendőbelije kívánságát, mikor leendő anyósát arra biztatta, adjon szűk szoknyát a lányára, mert ha ő elveszi, úgyis kivetkőzteti a bőruhából. Nagyon imponált ezzel menyasszonyának, az ugyanis már rég úgy érezte, nem lehet érvényesülni ebben az öltözékben, földhözragadtnak tartják, lenézik a parasztlányokat. Rokonszenves is volt a fiú, az akkoriban szokásos három heti jegyesség után egybekeltek. Boldogsággal biztató jövőjükre azonban már ekkor árnyék vetült, a vőlegénynek behívót kézbesített a postás. Még egy év sem telt el az 1941. október 9-i esküvő után, s a Don-kanyarból már halálhíre jött a fiatal férjnek. Itthon közben megszületett kisfiát csupán fényképen láthatta, ha egyáltalán eljutottak hozzá a levelek, meg a csomagok, bennük órával, édességgel, cigarettapapírral, ágacskával a karácsonyfáról. A szinte gyereklány özvegyet később megkeresték egykori tanítói, s felajánlották, segítik, hogy elvégezhesse a polgárit. Aprócska fiát nevelve, Gesztesi Károly tanító úr instruktorságával két év alatt letette a négy év vizsgáit. Mikor végzett, rögtön munkát adtak neki a postán. Innen, mivel valaki másnak kellett a helye, egy idő után mennie kellett, több helyen is dolgozott, végül a termelőszövetkezet SZTK-ügyintézője lett. Huszonkét évig foglalkozott az emberek ügyes-bajos dolgaival, már nyugállományba vonulásuk előtt egy évvel elkezdett levelezni régi munkahelyiekkel. A Bátaszékre telepítettek korábbi lakhelyére, Jugoszláviába, Romániába, Csehszlovákiába is írt, ha kellett, többször is, csak hogy összeszedje a szükséges hónapokat, éveket.♦ Ma már ő is nyugdíjas. De még mindig fáradhatatlan rendszeres látogatója az idősek klubjának. Nemrég részt vett a néphagyományok ápolására kiírt pályázatukon, s elvállalta a pénztár kezelését is. Bár mostanában ritkábban megy, bánata van, nehéz a szíve. Februárban — élete során immár harmadszor — özvegy lett. Második férje, aki sofőr volt, 27 évi házasságuk után hunyt el, Hohmann Mátyást pedig, akivel hat esztendeje éltek boldogan, most ragadta el a halál. Mikor vele összekerültek, a szenvedélyes gyűjtő, ezermester kedvenc tárgyai között három nagy hajas baba is volt. Erzsi néni elhatározta, népviseletbe öltözteti őket. Az egyikre eredeti decsi, a másikra az idős bátaszéki asszonyok ruháját adta, a harmadiknak megvett három méter fehér vásznat meg egy méter rózsaszín brokátot, s megvarrta kicsiben ugyanazt az ünneplős viseletét, amilyenben valaha ő is járt a bátaszéki utcán. Még gyöngysor, nyaklánc, kereszt is került a baba nyakába. De a láncoskán lévő medálból hiányzik a megsárgult, parányi fénykép az egykori Holecsek Erzsikéről, meg a korán elhunyt első vőlegényéről. Azt a bukszájában őrzi. Mint ahogy az ő édesanyja is ott tartotta valamikor legféltettebb fotográfiáit. Cser IldikóFotó: Müller Reprodukció: Ótós Erzsi néni babái Eredeti viseletben Tizenhat évesen