Confessio, 1987 (11. évfolyam, 1-4. szám)

1987 / 2. szám - ÉVSZÁZADOK FÉNYEI - Polgárdy Géza: Százötven éve született Tolnay Lajos

POLGÁRDY GÉZA fenségei nyomán jelentkezik arra a pályázatra, melyet a marosvásárhelyi megüresedett lel­­készi állás betöltésére írtak ki. Közvetlen, őt támogató ismerőse is akadt a távoli városban, mégpedig Mentovich Ferenc, ki Nagykőrösön tanára volt. A most következő eseményekről a Protestáns Egyházi és Iskolai Lapok 1868/62. szám ezt adja hírül: ,,A marosvásárhelyi lelkészválasztás folyó­só január 6-án hétfőn történt meg. A választásban részt vett 108 szavazó. Lelkészül 107 szavazattal egy ellenében megválasztatott­­. Hagymási Tolnay Lajos úr, ismert írónk és a pesti ref. főiskolában a görög és latin irodalom tanára. Szerencsét kívá­nunk a marosvásárhelyieknek a választáshoz, szerencsét és elégedett szívet a megválasztott új pályához.” Eleinte jól megy minden, úgy tűnik beilleszkedése sikeres lesz. Ez azonban nem sokáig tart így, hamarosan véget érnek a felhőtlen napok. Amit a marosvásárhelyi viszonyokról életrajzi művében az 1894—95-ben folytatásokban megjelenő A sötét világ­ban leír — s ez a sokadik hatványon elmarasztaló — a későbbiekben előkerült okmányok alapján kivétel nélkül valónak bizonyul. Az arisztokrácia önmaga karikatúrájává vált, fényét­­nevét múltja jelenti csupán. Tagjai műveletlenek, ám gőgösek, a süvegelést mindenkitől előre elvárók. Hasonlóan önhitt a vármegye vezetésében komoly szerepet játszó birtoktalan ne­messég, s a vargából, szabóból és egyéb iparrosokból álló, faragatlan és tudatlan ám nagy­hangú polgárság. Tolnai helybéli paptársai e környezetből származtak, ebbe születtek bele, ezt ismerték. Beilleszkedésük így problémamentes, tán elképzelni sem tudtak másféle életet. Közülük is Kovács Áron tiszteletes úr volt nagy hatalom, a „vidéki Alkibiades” miként Tolnai nevezte. Együtt evett-ivott, az említett sekélyes színvonalú egyénekkel, részt vett vigasságaikban, velük dőzsölt, kedvükben járt, soha ki nem dőlt. Nem így Tolnai! Ő a maga útját járta, ember előtt meg nem hajolt, hozzsánnát nekik nem zengett. Ez pedig végzetesnek bizonyult további sorsának alakulására nézve. Maga a Székelyföld fővárosában eltöltött tizenhat év (1868—1884) meghatározó jelentőségű írói pályáján is. Ezt ismerte fel Dávid Gyula, mikor önálló, 317 oldal terjedelmű monográfiát szentelt­e másfél évtizednek, Tolnai Lajos Marosvásárhelyen (Kriterion Kiadó, Bukarest, 1974) címmel. E könyv 9. oldalán az alábbiakat olvashatjuk a lelkész-íróról: „Amikor Marosvásárhelyre került, még csak egy verses és három prózakötet állott mögötte, amelyeknek alapján a fiatal írót úgy tartották számon, mint e nemzedék egyik reménységét, Arany legtehetségesebb követőinek egyikét a balladaköltés terén, s a Kisfaludy társasági tagsággal a 60-as évek második felében megje­lent elbeszéléseit, regényeit is jutalmazták. Marosvásárhelyen — s a marosvásárhelyi élmé­nyek hatása alatt — bontakozik ki a realizmus klasszikus mértéktartásával szakító, indula­tosan szubjektív íróegyénisége, s itt születnek meg a kiegyezés utáni állapotokat, a köz- és magánélet elferdüléseit türelmetlen következetességgel megítélő moralizáló regényei is.” A közéleti visszaélések, a törtetés, a gátlástalan pénzimádat, az élősdiség újra és újra megírt témái közé tartoztak, önemésztő érzékenységgel viszonyult a világhoz, s állandó békétlenség­ben élt. Képzeljünk el egy álmos vidéki kisvárost, melynek joviálisan gomolygó pipafüstjébe berobban egy elszánt világjobbító, áthatva a morál nemes eszméitől, s mit lát maga körül? Egy romlott, hazug és korrupt, csalóktól és parazitáktól hemzsegő közösséget, melyben panamát panama követ. A fullánkos pamflettista pedig vitriolba mártott tollal mindezt meg­írja, közszemlére teszi, lerántja a jótékonyan elfedő leplet. Nem kíméli a helyi potentátokat sem, így aztán képzelhető, hogy minő népszerűtlenségnek „örvend”! Már Mikszáth is így fogalmazott a század elején, 1905-ben: „Mint a kova, csak akkor adott szikrát, ha ütött vagy ha ütötték. Versei, munkái, mind ilyen szikrákból összehozott lángok.” Marosvásárhelyen írta többek között a Bach-korszakot ábrázoló, a nemzeti függetlensé­gért kiálló Az urak (1872) és A báróné ténsasszony (1882) című regényeit. A nemes vér (1882) című művében az arisztokrácia lezüllését mutatja be a parazita Benedek-grófok alakjában, s e kiváltságosak erkölcstelen világát leplezi le az 1884-ben megjelent Az oszlopbáró-ban. (Az előbbi regényről szólva Reviczky Gyula megjegyezte, hogy „A kisebb-nagyobb pocsolyák

Next