Confessio, 1987 (11. évfolyam, 1-4. szám)
1987 / 2. szám - ÉVSZÁZADOK FÉNYEI - Polgárdy Géza: Százötven éve született Tolnay Lajos
POLGÁRDY GÉZA fenségei nyomán jelentkezik arra a pályázatra, melyet a marosvásárhelyi megüresedett lelkészi állás betöltésére írtak ki. Közvetlen, őt támogató ismerőse is akadt a távoli városban, mégpedig Mentovich Ferenc, ki Nagykőrösön tanára volt. A most következő eseményekről a Protestáns Egyházi és Iskolai Lapok 1868/62. szám ezt adja hírül: ,,A marosvásárhelyi lelkészválasztás folyósó január 6-án hétfőn történt meg. A választásban részt vett 108 szavazó. Lelkészül 107 szavazattal egy ellenében megválasztatott. Hagymási Tolnay Lajos úr, ismert írónk és a pesti ref. főiskolában a görög és latin irodalom tanára. Szerencsét kívánunk a marosvásárhelyieknek a választáshoz, szerencsét és elégedett szívet a megválasztott új pályához.” Eleinte jól megy minden, úgy tűnik beilleszkedése sikeres lesz. Ez azonban nem sokáig tart így, hamarosan véget érnek a felhőtlen napok. Amit a marosvásárhelyi viszonyokról életrajzi művében az 1894—95-ben folytatásokban megjelenő A sötét világban leír — s ez a sokadik hatványon elmarasztaló — a későbbiekben előkerült okmányok alapján kivétel nélkül valónak bizonyul. Az arisztokrácia önmaga karikatúrájává vált, fényétnevét múltja jelenti csupán. Tagjai műveletlenek, ám gőgösek, a süvegelést mindenkitől előre elvárók. Hasonlóan önhitt a vármegye vezetésében komoly szerepet játszó birtoktalan nemesség, s a vargából, szabóból és egyéb iparrosokból álló, faragatlan és tudatlan ám nagyhangú polgárság. Tolnai helybéli paptársai e környezetből származtak, ebbe születtek bele, ezt ismerték. Beilleszkedésük így problémamentes, tán elképzelni sem tudtak másféle életet. Közülük is Kovács Áron tiszteletes úr volt nagy hatalom, a „vidéki Alkibiades” miként Tolnai nevezte. Együtt evett-ivott, az említett sekélyes színvonalú egyénekkel, részt vett vigasságaikban, velük dőzsölt, kedvükben járt, soha ki nem dőlt. Nem így Tolnai! Ő a maga útját járta, ember előtt meg nem hajolt, hozzsánnát nekik nem zengett. Ez pedig végzetesnek bizonyult további sorsának alakulására nézve. Maga a Székelyföld fővárosában eltöltött tizenhat év (1868—1884) meghatározó jelentőségű írói pályáján is. Ezt ismerte fel Dávid Gyula, mikor önálló, 317 oldal terjedelmű monográfiát szentelte másfél évtizednek, Tolnai Lajos Marosvásárhelyen (Kriterion Kiadó, Bukarest, 1974) címmel. E könyv 9. oldalán az alábbiakat olvashatjuk a lelkész-íróról: „Amikor Marosvásárhelyre került, még csak egy verses és három prózakötet állott mögötte, amelyeknek alapján a fiatal írót úgy tartották számon, mint e nemzedék egyik reménységét, Arany legtehetségesebb követőinek egyikét a balladaköltés terén, s a Kisfaludy társasági tagsággal a 60-as évek második felében megjelent elbeszéléseit, regényeit is jutalmazták. Marosvásárhelyen — s a marosvásárhelyi élmények hatása alatt — bontakozik ki a realizmus klasszikus mértéktartásával szakító, indulatosan szubjektív íróegyénisége, s itt születnek meg a kiegyezés utáni állapotokat, a köz- és magánélet elferdüléseit türelmetlen következetességgel megítélő moralizáló regényei is.” A közéleti visszaélések, a törtetés, a gátlástalan pénzimádat, az élősdiség újra és újra megírt témái közé tartoztak, önemésztő érzékenységgel viszonyult a világhoz, s állandó békétlenségben élt. Képzeljünk el egy álmos vidéki kisvárost, melynek joviálisan gomolygó pipafüstjébe berobban egy elszánt világjobbító, áthatva a morál nemes eszméitől, s mit lát maga körül? Egy romlott, hazug és korrupt, csalóktól és parazitáktól hemzsegő közösséget, melyben panamát panama követ. A fullánkos pamflettista pedig vitriolba mártott tollal mindezt megírja, közszemlére teszi, lerántja a jótékonyan elfedő leplet. Nem kíméli a helyi potentátokat sem, így aztán képzelhető, hogy minő népszerűtlenségnek „örvend”! Már Mikszáth is így fogalmazott a század elején, 1905-ben: „Mint a kova, csak akkor adott szikrát, ha ütött vagy ha ütötték. Versei, munkái, mind ilyen szikrákból összehozott lángok.” Marosvásárhelyen írta többek között a Bach-korszakot ábrázoló, a nemzeti függetlenségért kiálló Az urak (1872) és A báróné ténsasszony (1882) című regényeit. A nemes vér (1882) című művében az arisztokrácia lezüllését mutatja be a parazita Benedek-grófok alakjában, s e kiváltságosak erkölcstelen világát leplezi le az 1884-ben megjelent Az oszlopbáró-ban. (Az előbbi regényről szólva Reviczky Gyula megjegyezte, hogy „A kisebb-nagyobb pocsolyák