Confessio, 1998 (22. évfolyam, 1-4. szám)
1998 / 3. szám - SZÉPMÍVESSÉG - Hegyi-Füstös István: A szépíró Medgyessy Ferenc
TOLLAS TIBOR EMLÉKEZETE 29 Mindazért, amit a magyar kérdés napirenden tartásáért, ötvenhat örökségének megőrzéséért, az emigráció egységbe kovácsolásáért és szétszakított nemzetünkért tett, neve a Magyar Örökség részeként fennmarad. A kései utódok is emlékezni fognak emberi tartására, jeles cselekedeteire. (Elhangzott 1998. június 20-án, a Magyar Nemzeti Múzeum Dísztermében, a Magyar Örökség oklevelek ünnepélyes átadásán.) HEGYI-FÜSTÖS ISTVÁN A szépíró Medgyessy Ferenc Negyven éve vettünk búcsút a sokoldalú nagy magyar szobrászművésztől. Ebből az alkalomból emlékezünk reá Hegyi-Füstös István írásával, és közöljük a művész egyik bűbájos elbeszélését. (A Szerk.) „Megszoktuk, hogy a művészt aszerint jelöljük meg, miféle eszközökkel él benső életének kifejezésére. Zenésznek mondjuk, ha hangokat használ, festőnek, ha színeket, költőnek, ha szavakat. Ámde meg kell vallanunk, e külső ismérvek alapján meghatározott osztályozások egy kicsit önkényesek, hisz a művész lelke sokrétű egész, benne végtelenül változatos arányban elegyedik a költői, festői, zenei adomány” - mondja Albert Schweitzer. Mondhatja, hiszen találó tételének ő maga egyúttal élő ábrája is. Medgyessy Ferencről nem csupán a külföldi és hazai műkritikusok beszélnek felsőfokon, maguk a pályatársak, a művészkollégák is úgy emlékeznek róla, mint az egyik legnagyobb magyar szobrászról, akinek munkássága korszakalkotó, aki mint iskolateremtő személyiség nem tanítványokat, hanem mestereket nevelt. Orvosként indult, rajzolóként, festőként folytatta és szobrászként teljesítette ki életét. Mi most mégis mint szépírót vesszük szemügyre őt. Furcsa, visszás helyzet. Hát nem ő mondta a vaskos, terjedelmes regények szerzőiről: „Azt is fel kéne kötni, aki ennyi betűt leír”?! Nem ő húzta alá Várkonyi Nándor könyvében mely az írás történetét regéli el: „...amikor Thot isten az írást feltalálta, Ammon azon félelmének adott kifejezést, hogy az emberek ezentúl majd rábízzák magukat az írott feljegyzésekre, s gondolkodóképességük meg fog gyengülni.” — Mennyi szikrázás az írás ellen! De valahogy olyan eredménnyel, mint az ókori aranyszájú szónok, Chrisostomos esetében, aki akkor kapta a legdörgőbb tapsot, amikor egy templomban éppen a prédikáció megtapsolásának pogány szokása ellen prédikált. Medgyessy Ferenc Életemről, művészetről c. könyvében, az előszót író Koczogh Ákos így méltatja őt: „írásai is szűkszavúak, mint szobrai: soha fölöslegesen nem beszélt, nincs henyén odadobott szava, megvetette a pátoszt, a lírai szenvelgést...Egész életében csak a lényeges dolgokkal törődött. Ki tudott kapcsolni minden fölöslegest és mellékest. Művein nincsen semmi külsőleges, ami a lényegről elterelje a figyelmet...Plasztikusak, világosak életet megőrzött epizódjai, elvei. Mint ahogy szobrait sem csiszolta simára, stílusára is jellemző a sajátos d rusztikus klasszicitás.’ Tömör, tiszta logika, biztos ítélet, a lényegre redukált mondanivaló — utánozhatatlan egyéni ízzel, közvetlenséggel, naiv zamattal. Ereje, súlya van mondatainak, jelzőt alig használ, de ha igen, soha kopottat, semmitmondót, általánosítót. Minden mondata előbbre visz, nem okfejtő, hanem látványoztató, nem fecsegő, de otthonosan közlékeny.” Levelezését még nem dolgozták fel egészében, csak ízelítőt közölt belőle egy-két kiadvány. Igaz - László Gyula professzor állítja, ő pedig igazán tudja, ezek a személyes megnyilatkozások olykor nem is kívánkoznak nyomtatásba. Annál inkább a közérdekűek.