Criticai Lapok, 1992 (1. évfolyam, 1-2. szám)
1992-10-01 / 1. szám
Csaba utánozhatatlanul groteszk fintorral fogadja, hogy éppen a Búsképü lesz az epitheton ornansa. A sikerült részek között sajnos csupán teleget az idő. Az igyekvő stúdiósok csak érdektelen népségként elevenítik meg a rabokat: arctalanok mind. Egy-két diplomás színművész se jobb. Komoly fejtöréssel sem nagyon lehet magyarázatot kiagyalni arra, miért kellett a fiatal Hans Vander Pétert (Kormányzó) klasszikus küllemű Don Qijotévé maszkírozni, így ő egy közepesen kidolgozott figurát, és egy nem túl jól megépített díszletet jegyez (a talán bástyabörtönbe szolgáló felvonó különösen otromba és működésképtelen vegyüléke az emelőnek és a teherliftnek). Segesdi Róbert m. v. (Pap) énekkel és arcjátékkal bírja az alakot, prózai szövegmondása viszont az érthetetlenségig iskolázatlan. A Herceg (és Tükörlovag) a diákos Czvetkó Sándor mérgeskedése helyett idősebb, súlyosabb egyéniséget kért volna, aki az említett szembesülési jelenetben nemcsak a véres ruhát, de az örökre megvert, szétvert lelket is hordozza. Tarján Péter jó úton jár a Házvezetőnőd bravúrszámának színesebb megoldása felé. Puskás Tivadarnak egy percig sem hisszük, hogy egymaga üti-veri a foglyokat - annál inkább az inkvizíció kapitányának végső bevezetése. Ahogy ő fél a záróképben, úgy a letűnő uralkodó osztályok erőszakszervezete fél, az egész elnyomó hatalom képviseletében. Ivánka Csaba nem erőlteti a jellemépítést: Cervantesről keveset tudunk, a lovagról mindent tudunk amúgy is. Inkább abban mester, hogy a kelepcébe került, írását féltő művészt, a küszködő értelmiségit bemutassa, s hogy a vádlottból lassacskán fanyar mosolyú főhőst faragjon, aki a börtöntársadalom számára már nem jelent kevesebbet a „bandavezér" kormányzónál. A színész mesteri módon teremt viszonyt a főalakkkal, a darabbal és az előadással is. Kívülálló módján azonosul velük. Ács János eljátssza - színház a színházban, ugyebár -, hogy ő most Ivánka Csaba segédrendezője, pontosabban, hogy Sancho a szerepeket osztó, jeleneteket szervező Cervantes dirigensi jobbkeze. Néha jobban tudja a tennivalókat a gazdájánál. Ez a derűsen testvéri igyekvésük persze az igazi rendező, Kanda Pál találékonyságát dicséri. Ács mindemellett kilóg a sorból, mert teljesen más, némiképp rutintalan módon játszik. Papadimitriu Athina viszont - mindkét férfi főszereplőtől eltérően - teljes beleéléssel formál hiánytalan figurát. Cervantes a La Mancha lovagja, Sancho „segédrendező" - de Aldonza Aldonza. Az utcalány sistergő élet- és férfigyűlölde, az érzékiség és a kapzsiság, az uralkodói akarat és a gyáva alázat éppúgy meghatározója az alaknak, mint a szellem és a lélek záróakkordként föltisztuló jósága. Bakó Gábor m. v. koreográfiájával tarkítva - inkább csak pettyezve - jellegzetes „szerethető" előadás kellkezdi az Arany János Színházban. Szerethdő, mert sejlik benne a mostaninál gazdagabb produktum is. Szerethdő, mert az évadkezdés napjaiban szerdnénk az egész évadot szeretni. TARJÁN TAMÁS FELIZZIK AZ ÉLET Goldoni: Csetepaté Chioggiában Szegedi Nemzeti Színház gy sudár lány várakozik a tenger kékje előtt. A vékony pallón egészen a vízig merészkedett előre. Ő a legnyugtalanabb; nem tudja még, kit vár haza, ki lehet a kedvese. A többiek: lányok, asszonyok - mindegyiknek férje, jegyese - nyugodtnak tűnnek. A házak előtt üldögélve várják a hajó visszatérést. Elfoglalják magukat a csipkeveréssel. Sokáig nem mozdul semmi. Ráérős beszélgdés indul a távolba hajózott, hazavárt férfiakról. Az első pillanatban csak a két család házát liválasztó kanális jelzi, nem tejes köztük az egység. Vékony az a palló, ahol átjárás kínálkozik, könnyen válnak vitává a túlpartról átkiáltott szavak. (A csatornákkal szeldelt várost idéző díszlet Árvai György tervezte ) És valóban, ahogy folyik a beszélgetés, egyre több a nők között a feszültség, a gyanakvás, szaporodnak a félreértések. Toffolo (Kövesdi László), az egyetlen közelben tartózkodó férfi megjenésére felparázslik a veszekedés. És mire megjelenik a hajó, már áll a bál, dúl a hajcihő. A férfiak visszatértével végképp idizzik az élet, viharossá válnak a találkozások. Mintha a jegyespárok be akarnák pótolni azt az időt, amit nem töltöttek egymás közelében: annyiféle gyors fordulatot kényszerítenek ki egymásból. Rövid idő alatt sokfajta átváltozáson megy keresztül mind Lucidta (Zborovszky Andrea) és Titta Nane (Gesztesi Károly), mind Orsolta (Csamóy Zsuzsa) és Beppe (Molnár Csaba) kapcsolata. Mintha mindannyian megbolondultak volna. Mintha a kételyt: kibírták-e a távolidőt, egymásra rótt próbatételekké alakítanák. Kibírja-e szerelmük a félreértésekd ? Tartogat-e még szívük elegendő megbocsátást és engesztelőt az újrakezdéshez? Az egymásnak állított akadályokon túljutva visszatalálhatnak-e egymáshoz? Megfogadhatják-e egymást végképp a társuknak? Erről szól a szegedi színház Goldonibemutatója. Meg arról is, hogy milyen nehéz próbát vállalt magára az újjászerveződő társulat. A közönség számára is vonzóvá kell tenniük színházukat, el kel fogadtatniuk a jobbára csak operát kedvelő városban a nagyszínházba visszatérő drámajátszást is. Ezért választottak bemutatkozásul komédiát. Ugyanakkor jól láthatóan szeretnék azt a művészi igényességet is megtartani, amely a Szegedre került miskolci csapat korábbi előadásait jelemezte. Ezért tartják magukat távol mostani bemutatójukban is a komédiajátszás kommersz hagyományaitól. Nincs ripacskodás az előadásban, legfeljebb csak a szerepekre jelemző harsányságnak látni nyomát. Nem érzékelhető a közönségre kacsintó színészkedés, csak a játékosság. Nem találkozunk olcsó humorral, a színházainkban megszokott, kiszólásokra alapozó poéntechnikával. Az ötletalkotásban szellemességre, adagolásukban koherenciára törekedett Árkosi Árpád rendezése. Ezzel a mértéktartással sikerült közönségsikert aratnia a társulatnak a szegedi bemutatón. Érdekes, igényes, de nem minden részletében megoldott előadás született végeredményben. Nincsenek üresjáratok a produkcióban, bár nem pereg mindig egyforma intenzitással a játék. Ahogy belekezdenek a veszekedésbe az asszonyok, rázendít a mediterrán dallamokat játszó zenekar is. A szavakon, az artikulált mondatokon eluralkodó formátlanság ezzel az egymásba csúsztatás- Papp János jelmeztervei .