Criticai Lapok, 1993 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1993-01-01 / 1. szám
Szókratész végül is csak annyit állít briliáns védőbeszédében, hogy nem vétke az, amit felrónak neki, illetve nem az a vétke, amit fölrónak. A halvány mosolyú, tépelődő igazmondás: az elme és a szív minden sejtjével megélt igazmondási szándék a szókratészi jellemet a magabiztos kinyilatkoztatok, a kétely nélküli ítéletmondók fölébe emeli. Magasan fölébe. A címszereplő nagy egyéniség és morális fenomén. Jordán a hétköznapiságba átvitt, a szobortalapzatról leléptetett kisemberként jeleníti meg. Ilyen vagyok - te is lehetsz ilyen. Ilyen vagyok? És ti vagytok valamilyenek legalább? A mosoly - az alig látható befelé-mosoly - mellett a tekintet mondja a legtöbbet. A farkasszem. A szemhéj csukódása. A meszszenézés. A föld bámulása. A lehunyt szem. A mosolyos és fürkésző odahajlás közben Jordán természetesen folyamatosan beszél: itt lendülettel, és nem kihagyásokkal lehet érvelni. Ha véletlenül megakad a szövegben, a játék jellegénél fogva zavartalanul visszasétálhat kiindulópontjához, az asztalon heverő „jogszabálykönyvhöz" (egyben tán súgópéldányhoz) - addigra úgyis eszebe villan a textus. Szókratész hibátlan értelésének javára szolgál, ha az eszmefuttatásban az ember egy pillanatra esetleg meginog. Nem óriás ez a filozófus. Törékeny. Sovány. Fáradt. Az öltözékére bizonyára akkor sem adott sokat, amikor még nem citálták vádlói elé. A nadrágja bokában túl rövid, deréktájt meg folyton csúszni akar, ráncigálni kell. Ha civil nadrágja ez Jordán Tamásnak, akkor a kiszolgált ruhadarab szépen végzi a színpadi megdicsőülésben - ha tervezett jelmez, akkor találóbb nem is lehetett volna. A civilség esztétikai kategória, formálóerő a Merlin előadásában. Nem a történelemből gyöngyözi az utókorra igazságát a főhős. Nem mai sajtónyomtatványok betűrácsai mögül hajtogatja a magáét. Egy estére, egy órára ellátogat közénk valaki, aki hasonlít ránk, akire némiképp hasonlítani szeretnénk. Tényleg: a Konrád György-regény, A látogató színházba plántált szituációja ez: „... egyikünk beszél, másikunk hallgat, legalább együtt vagyunk." (tarján) A fiatal színháza Platón a maga részéről szigorú határokat szabott a költészetnek, szerinte az ideális államban nem sok helye van azoknak, akik „mímeléssel" foglalkoznak. A művészetek fő feladata a jóra, az igazra és az erényekre való nevelés, ennek érdekében Platón még a cenzúrát is bevezetné, betiltana bizonyos műfajokat s ártatlan hangszereket, másokat viszont kötelezővé tenne. Az ideális állam például előírná, hogy a művészek csak a követendő példákat mutassák be, ne járassák le a hősöket és az isteneket. (A jóval kevésbé ideális államok ezen előírásokat lelkiismeretesen be is tartják.) Szerencsére a nagy bölcselő korántsem következetes, mert miközben - igaz, mirhával meghintve s babérral koszorúzva, de - száműzné a költőket, maga színházat teremtett. Nem csupán arról van szó, hogy nehezen emészthető traktátusok helyett - amelyeket úgyis csak porossülő bölcsészek olvasnának el - pergő dialógusokat hagyott hátra, hanem arról is, hogy ezek tele vannak „félre" kiszólásokkal, ráadásul a mester mindig pontosan megadja azt a helyzetet és helyszínt, ahol az épületes, olykor szomorú, máskor ironikus vita zajlik. Platón különös színháza - tegyük föl, hogy megvalósult, hiszen a lehetőség adott, a valósággá váláshoz egy úgyszólván apró, szinte szóra sem érdemes nüansz hiányzik: a létezés így leginkább a commedia dell'arte-ra emlékeztet, csak éppen itt nem Kolumbina és Pantaleon a főszereplők, hanem a bölcs Szókratész és hasonlóan pallérozott elméjű barátai, ellenségei, ellenfelei, Glaukon, Gorgiász, Melétosz és a többiek. A szerző megad néhány általános utasítást a játszó személyeknek: most lakomán vagytok, ki-ki keveredjen le, s beszélgessetek mondjuk ezúttal a törvényekről, a szofistákról vagy valami másról, azután maga is csatlakozik a szereplőkhöz, általában a leghálásabb szerepet, Szókratészét magához ragadva. A kötetlen csevegés még a mai olvasót is arra sarkallja, hogy bekapcsolódjon - elképzelhetjük, milyen hatása lehetett a hajdani nézőkre. Ha rekonstruálni akarnánk a platóni színházat, kitűnne, hogy erősen barlangszerű, amint az a kukucskáló színházhoz illik is. Fontos szerepe van itt az elrendezésnek. A nézők a zsölylyében úgy kénytelenek feszengeni, hogy a fejüket csak igen kis szögben forgathatják, tekintetüket kénytelen-kelletlen a színpadra irányítják. A hátuk mögött viszont erős fény támad, mintha a nap sütne be, a fényforrás előtt a műszak az reális létezőket vonszolja fel s alá, a játszó személyek pedig mintegy árnyékként utánozzák ama ideákat. Mi, nézők többnyire szánjuk őket, hisz' vakító fénybe kell nézniük szakadatlanul, a rosszabb csak az lehetne, ha a fény olyan szürke lenne, mint amilyennek általában tapasztaljuk. Kérdés, hogy ez a színház alkalmas-e erényes emberek nevelésére, miként azt Platón előírta a maga s persze mások számára. A mester elhíresült tanítványa, Arisztotelész - akin fogott a nevelés, szépreményű ifjúként valószínűleg maga is szerepelt e platóni commedia dell'arte valamely előadásában (legalábbis némely filozófiatörténész így tartja) - korántsem volt elfogult. Barátja vagyok Platónnak, de még inkább az igazságnak - hangoztatta, éles szemmel felismerve mestere támadásait. A fenti barlanghasonlatot például teljes egészében elhibázottnak tartotta. A szelíd, művészeteket kedvelő, nagy tudományú, bölcs Arisztotelész legismertebb tanítványa viszont a világhódító, rettentő Nagy Sándor, aki vad tivornyán végezte életét egy meghódított ország megölt királyának palotájában. Pedig Arisztotelész valószínűleg neki is felolvasta Szókratész védőbeszédét. Talán csak nem találta meg a megfelelő formát? KÁLLAI R. GÁBOR