Criticai Lapok, 1995 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1995-02-01 / 2. szám
A visszafogott érzelmek és a szeretet kimutatása között egyensúlyoz Takács Katalin választófejedelemnéja, míg Marozsán Erika Natalie-ja minden könnye ellenére is határozottan cselekvő, gyors döntéseket hozó, erős nő. Homburgon kívül Széles László Hohenzollernjének vannak még tettenérhető indulatai. Bár korántsem olyan zabolátlan, mint herceg barátja, de mégis vannak kitörési kísérletei. Ennek egyik legszebb pillanata, amikor a fejedelem ellenében Homburg védelmére kel. A népes tisztikar színpadi alázattal játssza a katonásdit. Mádi Szabó Gábor és Sinkó László ebből a színészileg vert helyzetből is kiharcol egy-egy győzedelmes pillanatot. Ők már tudják, milyen viszontagságos út vezet a csillagokhoz. CS. I. A HALÁL PIL* Melis—Jeles: Kleist meghal Merlin Színház !eles András minden eddigi színpadi rendezésében volt valami operaszerű. Folyamatos történet helyett többnyire isülönféle állapotok töredezett sorozatát állította színpadra. A drámai feszültségektől terhesen áramló idő helyett a meg-megállított pillanatok bizarr mozdulatlanságát érzékeltette. Általában nem a szituációk verbális megragadására törekedett, hanem önálló beszédszólamok kidolgozására. Jellemrajzok helyett maszkokat és pózokat sejtetett: az állóképszerű helyzetek, a felnagyított gesztusok nem az emberi alakok (ön)értelmezésének lehetőségét kínálták, inkább a világhoz való öntudatlan, megfogalmazhatatlan viszonyt sejtették. Mintha mindannyian egy világméretű marionettjáték szereplői lettek volna, melyben a belső mozgatóerőként megélt szenvedélyek, lelki küzdelmek csak riadalmasan komikus, szánalmasan kisszerű erőlködésnek hatottak. Jeles András „operáiban" az ember belső érzelmi gazdagsága helyett a világi színjáték sivársága tárult fel. Épp ezért ezen előadások operaszerűsége valójában nem a műfaj konvencióinak felhasználását, hanem ironizálását, a teatralitás összetett formáinak gyökeresen eltérő értelmű újjáteremtését kísérelték meg. Természetes hát, hogy most sem sagyományos operát rendezett Jeles. A Kleist meghal színpadi komplexitásában, zene, szöveg, látvány és mozdulat együttes felhasználásában emlékeztet csak az operára. Nem hisz azonban a belső állapotok kifejezésének lehetőségében, az emberi lélek hallá oldásának értelmében, végső soron a világ értelmezhetőségében. A Kleist meghal kétszintes színpadon játszódik. Alul a zenekar tagjai ülnek gipszmerevségű rokokó parókában, XVIII. századi öltözetben. Középen a karmester (maga a zeneszerző, Melis László). Mozdulatai, gesztusai, lapozása a partitúrában szintén az előadás része. Az izgalmasan áradó majd megmegakadó zene hol önálló értékűvé válik, hol az operakonvenciókat idéző áriákká alakul, máskor meg csak effektszerű hanghatásokkal kíséri a színpadi történéseket. A felső színpadon a festett tájkép előtt mozdulatlan szereplők állóképe látható. Mindannyian kifestett arccal, merev gesztusokkal vesznek részt a játékban. Hátul Kleist (Regenhart András), mellette a kedvese, Henriette Vogel (Várhegyi Éva). Előttük, körülöttük a szemtanúk csoportja: cselédlányok, a pincér, a halottkém. Dalaik a recitativók szerepét veszik át, a történetet igyekeznek rekonstruálni. Azonban az események felidézéséből, Kleist és kedvese fogadóba érkezéséből, kávézásából, sétájából nem tűnt fel a kettős öngyilkosság indítéka. A főszereplők áriáinak vissza-visszatérő természeti képei, lelki rezdülései sem szolgálnak magyarázatul. A hiábavaló titokfejtés végül a halál groteszk misztériumában oldódik fel: a halottkém áriája duetté alakul azáltal, hogy a boncolási jegyzőkönyv elénekelt megállapításait Kleist egyes szám első személyben, önmagára vonatkoztatva elismétli. A két színpad között szabadon közlekedik a narrátor (Kistamás László). Meg-megakasztja, kommentálja a történéseket, kiszól a színpadi helyzetből, kilép a játékból, majd visszalép a szereplők közé. Fesztelen gesztusaival, groteszk megjegyzéseivel széttöri az opera illúzióját. Értetlenkedik, másról beszél, rádiót hallgat, mai híreket közvetít. Aztán maszkokat próbálgat, a szereplők áriái közben maga is különböző alakokká változik át. Jelentőségteljesen, szinte rituális mozdulatokkal elmajszol egy banánt, majd héját a zenészek közé hajítja. Minden gesztusával azt sejteti: a színház illúziója csak pillanatokra megszülető álom a rendről, melyet a banális lét kaotikus zavarodottsága szüntelenül semmissé tesz. A Kleist meghalban a világ totális titoknak, az emberi cselekvés megokolhatatlan talánynak bizonyul. Minden tettet, karaktert, eseményt körül lehet járni, de semmit sem lehet megérteni. És végképp lehetetlen az egykor volt létezésének illúzióját újrateremteni, az elmúltat újból átélhetővé tenni. Minden ember önmaga kozmoszába zárva bolyong az űrben, amelynek világ a neve, míg egy végső gesztusban tagadó választ nem ad az összes kusza kérdésre. Ennyi csak a halál. Ami az utókorra marad, az csak a boncolás böllérmunkája. A húsnak és a szövetnek nincsenek titkai. A rejtély csak a lélek sajátja, melyet a halál pillanata töröl a mindenségből. SÁNDOR L. ISTVÁN HIDEGEN Schiller: Don Carlos Szolnoki Szigligeti Színház , 11 ecsapós Árvai György díszlete. Ez 9llső pillantásra olyan, mintha egy romantikus miliőről álmodott volna. Őspark, buja lanka, vízesés. Titkos spanyol találkák színhelye. Aztán egy villanással vált. Rideg márványterembe fordít át. Nem spanyol eleganciával, hanem klasszicista alapokkal tervez tovább. Oszlopok és torzók, lépcsősorok és császári ló, tüllfüggönyök és forgács. Az óriási, nem ember léptékű térben Fülöp király hálószobája éppúgy elfér, mint Carlos börtöne. Túl tágas ahhoz, hogy jól érezhesse magát benne az ember. Túl eklektikus ahhoz, hogy egy országhoz, egy korhoz kössük. Inkább a történhetne akár itt, akár ott bizonytalanságát ülteti el. Ebben segítenek Benedek Marinak, a spanyol feketéből kiinduló abroncsos, merevített körgalléros ruhái is. Lépni alig lehet bennük, természetesnek lenni azonban egyszerűen lehetetlen. S ez akkor válik igazán szemmel láthatóvá, amikor Erzsébet királyné abroncsra vetkőzik. A spanyol hatást egy kis egyiptomi beütéssel töri meg, amikor a gyóntató papot és a főinkvizítort ágyékkötőbe és süvegbe öltözteti. De ruhatára nem nélkülözi a gömbölyded bugyogókat, a polgárpukkasztó aranyslafrokot vagy az áttetsző bakelitmellényt sem. Csodálatra méltó káoszt teremt a jelmeztervezői fantázia! Ennek az ember teremtette őskáosznak a bemutatását célozta meg a rendező, Gaál Erzsébet is. Egy olyan köret, melyben - Olivarez udvarnő szerint - már nincsenek óriások. Legfeljebb törpék, akik óriásnak akarnak látszani. A rendezőt Schiller drámájában az foglalkoztatja, hogyan működik a hatalom. Nem veszejti ugyan el - hiszen a Schillertörténetet viszi színre - az apa-fiú kapcsolatot és a szerelmi vonulatot sem, de Schillerrel ellentétben - mellékszálként kezeli, s inkább a ki kit és milyen módon fúr meg problémára összpontosít. Értelmezésében Fülöp éppúgy eszköz egy érdekcsoport kezében, mint Carlos Posa márkiéban. Bármennyire is hiszik, hogy ők akarnak valamit, ez csak addig elég, amíg áll mögöttük valaki. Intrikák, pillanatnyi érdekek, átláthatatlan összefonódások, nem pedig a ráció mozgatja a rendszert. Ha félnek Carlos lángolásától, úgy összesúgnak ellene; ha terhes Fülöp akarnoksága, úgy jön a főinkvizítor, és kivallatja belőle a vétkeit. Mindegy, hogy kié a hatalom, ésszerűen élni úgysem tud vele, hiszen - Gaál Erzsébet szerint - vezetésre termett óriások nincsenek. Kevés rendezőnk van, akitől annyira idegen a romantika, mint Gaál Erzsébettől. Nincsenek is kívüle sokan, akik ennyi ridegséget, márványkeménységet tudnak egy romantikus alapanyagból előhívni. A Don Carlos markánsan magán viseli a rendező munkáinak stílusjegyeit. (Ez már önmagában is erény a személytelen, önnön tehetetlenségüktől működő előadásokkal összevetve.) Öntörvényű színpadi és világlátása van. 4