Criticai Lapok, 1999 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1999-02-01 / 2. szám
kus ostobasága helyett. Nem az a fontos, hogy honnan jöttek ezek az emberibb sorsra érdemes szereplők, de az sem lényeges, merre tartanak. Egyszerűen csak vannak, nagyjából hasonlóan, alig elviselhető élettel mindanynyian. Végtelenül nyomasztó hangulatú állóképben, időn és téren kívül. Az emberi kapcsolatok szertefoszlottak, a szerelmek vagy szétporladtak, vagy megszületésükre sincs esély. A mondatok szikárabbak, mint Csehovnál megszoktuk (dramaturg: Szász János és Venyige Sándor), a mozdulatok darabosabbak, a szituációk durvábbak, a világ jóval keményebb. Szerebrjakov (Gazsó György) fü: betegségtől, tétlenségtől, a körülötte lévő emberektől. Menekülne Jelenához (Varjú Olga), de újra csak kiderül, hogy nincsenek eszközeik, amikkel közeledhetnének egymáshoz. Szerebrjakov sebtében maga alá gyűri a menekülni próbáló, szeretetlen, fásult nőt, az arcul köpi újabb tehertétel kudarcos kapcsolatukon. Szonya (Szabó Márta), a koravén gyereklány, a békülés pillanataiban boldogan bújna Jelena ölébe, de az asszony hidegen eltolja magától. Nem haragból teszi - egyszerűen csak ennyire futja érzelmi tárából. Asztrov (Horváth László Attila) gyengédség nélküli, rutinszerű mozdulatokkal markolássza Jelenát. Ölelkezésükkel nemcsak Ványa bácsi, hanem Szerebrjakov előtt is lebuknak. Néha úgy beszél, ahogyan azok szoktak, akik még várnak valamit maguktól is, a másiktól is. Eközben pedig az se igazán fontos számára, hogy Jelene igent mondjon az erdészházba tervezett légyottra. És maga sem hiszi igazán, hogy pár hete még elfogadta volna Szonya közeledését. Azt tudja, hogy egészen másmilyen, mint fiatalkori önmaga volt, de az még mintha nem tudatosodott volna benne, hogy azóta újra változott. Már nincsenek kérdései, nem latolgatja esélyeit, hiába szól néhány mondata úgy, mintha még halvány várakozásról árulkodnának. Ványa bácsi akár neki is, igaz, magának is mondhatná, amivel Jelenát vádolja: lusta élni. Mint itt - az egyetlen Szonya kivételével - mindenki. Családtalan férfiak, kötődések és célok nélkül; a korabeli orosz irodalom „fölösleges embereinek" kései utódai és a mai negyven körüli korosztály képviselői (ide tartozik a rendezőn kívül a négy főszereplő is). Folyvást indulatok robbannak, a bent rekedt energiák alkoholba és agresszióba fúlnak. Ványa bácsi dühében durván kilöki a profeszszort a tolószékből, saját megaláztatásaiból törleszt. Mindkettejük életét folytatásra méltatlannak ítéli: rálő Szerebrjakovra - ennek az előadásnak és Kerekes Lászlónak el lehet hinni, amit nem minden Ványa bácsi előadásnak sikerül: indulatkitörésében valóban meg akarta gyilkolni haragosát, bár először Jelenára irányította a pisztolyt, aztán vaktában lőtt a morfiumlopáson kívül pedig egy kötéllel is megpróbálkozik. Sikertelen öngyilkossági kísérlete után ugyanott folytatja életkudarc-sorozatát, ahol abbahagyta. Asztrov pedig, amikor távozik, végtelen szomorúságot hagy maga után; már leszámolt vele, hogy érzelmi élete utolsó (meg nem) történéseinek helyszínét hagyja el. A doktor alakja egyébként ebben az előadásban legalább olyan hangsúlyos, mint a címszereplő Ványa bácsié, részben Horváth László Attila alakításának köszönhetően, részben pedig a rendező és a dramaturg beavatkozásai nyomán, mindenekelőtt a Maman kihagyásával elmaradó helyzetek és szövegrészek miatt. Szerebrjakovot Gazsó György inkább elesettnek, szerencsétlennek, semmint kibírhatatlan családi despotának ábrázolja. Idegenül érzi magát a falusi unalom közepette, másfajta élettempóhoz szokott, ráadásul törés állhatott be egyetemi karrierjében, mielőtt idejött, hiszen jóval fiatalabb annál, hogy egyszerűen csak nyugdíjba ment volna. Kínlódik, és másokat kínoz; nem elég bölcs ahhoz, hogy tudja: érzelmi zsarolással nem csikarhat ki szeretetet. Tolókocsival közlekedik, s csak amikor a családi vita hevében hirtelen és könnyedén talpra áll, akkor derül ki, hogy színlelés volt az egész. Lánya, Szonya és felesége, Jelena idegen emberek a számára, bár az utóbbihoz még fűzi valami nosztalgiából táplálkozó halvány kötődés. Varjú Olga Jelenája nem a férjénél jóval fiatalabb, csillogóan szép nő; korosztályban is, mentalitásban is illeszkedik a férfiak világába: kiégett, tettek nélkül való, nem kérdez, és nem dönt. Legfeljebb elfogad dolgokat: a rossz házasságot éppúgy, mint Asztrov közeledését vagy a vodkát. A Szabó Márta játszotta Szonya a főszereplők közül az egyetlen, akinek még vannak érzelmi tartalékai, aki valakit folyamatosan ostromol, hogy szerethessen. Késő huszonévesen egy tizenéves érzelmi tapasztalataival sem rendelkezik. Folyton igyekvő és szeretetre méltóan esetlen. Nem tudja, hogyan viselkedjék nőként. Asztrov nyomában sündörög, kezét tördeli, zavarban van. Mulatságos eredményre vezet, amikor Jelena hatására kisminkeli magát. Minden igyekezetével pótolni szeretné az életéből eddig kimaradt szülő - gyerek viszonyt is, de az apja és a mostohaanyja szíve éppúgy zárva marad előtte, mint Asztrové. És ő, bár mindennek egyértelmű jelei voltak, nem akarja észrevenni a helyzetét. Aggódik apjáért, keresi Jelena társaságát, boldog, ha Asztrov közelében lehet. Aztán mire mindenki elmegy, hozzátörődik ő is az ürességhez, belenyugszik, amibe a többiek, a negyven év körüliek fölöttiek: az élet nem feltétlenül arra van, hogy értelme legyen. Marad a megszokott egyhangúság, az örömtelenség, a megöregedés. Szász János Ványa bácsi előadása erősen hat a nézőre: nyomasztja, mégis felszabadítja. És ami különleges, a magunkkal vitt élmény nemcsak maradandónak bizonyul, hanem tovább erősödik - ezek az előadások azok, amiket érdemes újra és újra megnézni. És ezenközben jelentőségüket vesztik a kérdések, amelyek először fölmerülhettek. (Hatásvadász-gyanús mozzanatokról, mint többek között Ványa bácsi kristálycsilláros öngyilkossági jelenete; ellentmondásos részletekről, mint például a huszonhat szoba említése; a térhasználat furcsaságáról; az első részt meghatározó kocsmarész későbbi ejtéséről.) Még az esetleges alapkérdés is: a Ványa bácsit láttuk-e egyáltalán. Egy szuverén Ványa bácsi értelmezést látunk, amelyben az előadás minősége igazolja a hangsúlyeltolódásokat. Mindenekelőtt az lehetett kérdéses, nem szegényedik-e a színpadi mű azáltal, hogy nem mutatja meg a szereplők és jelenlegi életformájuk múltját, nem villantja föl a szépséget, és elvesztésének fájdalmát. De az előadás nyomán születő élmény birtokában ez a kérdés is súlyát veszíti. Itt más a sokkal fontosabb. Az állapot, a lét, amelyben vegetálnunk adatott. Tönkrement helyzetekkel, tehetetlen, érzelmi roncs emberekkel, helyrehozhatatlan életekkel, otthont kínálni képtelen külvilággal. Negyven évesek vagyunk. S a világ csak hangulat. SZÍNHÁZ A KÉPERNYŐN Dühös fiatalok Ideje ismét elgondolkodnunk az időről. Vajon létezik-e még? Részint a televízió hatékonysága, részint az oktatásügy hatástalansága következtében. Mindkettő közös okait most ne is feszegessük. Régi pedáns esztéták bölcsen rájöttek, kispekulálták, hogy egy színházi előadásnak három időt kell magában foglalnia: amikor a cselekmény megesett, amikor leírták, és amikor előadják. Görögök esetében például ez azt jelenti, hogy a trójai háború volt vagy háromezer éve, a darabok születtek úgy kétezer-ötszáz éve, azaz archaikus idők és az ókor kapcsolódik napjainkhoz. Shakespeare esetében többnyire az ókor és a középkor, valamint a reneszánsz világképe ütközhet meg a miénkkel. A modern korban azután egyre szűkül ez az időköz, egy igazi politikai dráma, legyen az naturalista vagy neorealista, verista vagy abszurd, mindig egyidejű, netán időtlen, így aztán az előadások is elidőtlenedtek. Okkal. Hiszen a színházban valóban senkit sem érdekel sem a mitológia, sem a középkori Anglia történelme, sem a trójai háború, sem a rózsák háborúja, hanem csakis mi magunk. Legföljebb az emberi természet, ahogyan manapság nekünk megnyilatkozik. Nem ilyen egyszerű azonban a helyzet a közelmúltban játszódó darabok esetében. Be kell valljam, néhány éve, amikor színházban láttam a Valahol Európában című film musicalváltozatát, eszembe sem jutott, hogy a körülöttem ülő nézők talán nem is sejtik, miről van itt szó. Most, a televízióban karácsonykor újranézve, a darabot a műsorfolyamba beleképzelve el kellett gondolkodnom azon, vajon mit látnak ifjabb generációk ebben a történetben. Tudják-e, miben különbözik például a West Side Storytól? Zenés-táncos-dalos bandaháború látható az első részben, majd az egyesült gyerekhad szembekerül egy közelebbről meg nem nevezett gonosz, bürokratikus hatalommal. Amerikai filmekben a legkülönfélébb gonosz erők szoktak ennyire hasonlóak lenni a nácikhoz, mint amilyenek itt a valódi nyilasok. A darabnak persze tekintettel kellett lennie a bemutató idején éppen politikailag kényesnek tetsző történelmi vonatkozásokra. Azaz kerülni kellett a túlzott történelmi-politikai konkrétságot. Ahogyan például régebben nehéz lett volna elképzelni egy második világháborús felszabadulási történetet szovjet katona nélkül, úgy a kilencvenes években a felszabadító szovjet hadsereg színre ho- 18