Criticai Lapok, 1999 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1999-02-01 / 2. szám

kus ostobasága helyett. Nem az a fontos, hogy honnan jöttek ezek az emberibb sorsra érde­mes szereplők, de az sem lényeges, merre tartanak. Egyszerűen csak vannak, nagyjából hasonlóan, alig elviselhető élettel mindany­­nyian. Végtelenül nyomasztó hangulatú álló­képben, időn és téren kívül. Az emberi kapcso­latok szertefoszlottak, a szerelmek vagy szét­porladtak, vagy megszületésükre sincs esély. A mondatok szikárabbak, mint Csehovnál meg­szoktuk (dramaturg: Szász János és Venyige Sándor), a mozdulatok darabosabbak, a szituá­ciók durvábbak, a világ jóval keményebb. Szerebrjakov (Gazsó György) fü: betegség­től, tétlenségtől, a körülötte lévő emberektől. Menekülne Jelenához (Varjú Olga), de újra csak kiderül, hogy nincsenek eszközeik, amik­kel közeledhetnének egymáshoz. Szerebrja­kov sebtében maga alá gyűri a menekülni próbáló, szeretetlen, fásult nőt, az arcul köpi­­ újabb tehertétel kudarcos kapcsolatukon. Szonya (Szabó Márta), a koravén gyereklány, a békülés pillanataiban boldogan bújna Jele­­na ölébe, de az asszony hidegen eltolja ma­gától. Nem haragból teszi - egyszerűen csak ennyire futja érzelmi tárából. Asztrov (Hor­váth László Attila) gyengédség nélküli, rutin­szerű mozdulatokkal markolássza Jelenát. Ölelkezésükkel nemcsak Ványa bácsi, hanem Szerebrjakov előtt is lebuknak. Néha úgy be­szél, ahogyan azok szoktak, akik még várnak valamit maguktól is, a másiktól is. Eközben pedig az se igazán fontos számára, hogy Je­lene igent mondjon az erdészházba tervezett légyottra. És maga sem hiszi igazán, hogy pár hete még elfogadta volna Szonya közele­dését. Azt tudja, hogy egészen másmilyen, mint fiatalkori önmaga volt, de az még mint­ha nem tudatosodott volna benne, hogy az­óta újra változott. Már nincsenek kérdései, nem latolgatja esélyeit, hiába szól néhány mondata úgy, mintha még halvány várako­zásról árulkodnának. Ványa bácsi akár neki is, igaz, magának is mondhatná, amivel Jele­nát vádolja: lusta élni. Mint itt - az egyetlen Szonya kivételével - mindenki. Családtalan férfiak, kötődések és célok nélkül; a korabeli orosz irodalom „fölösleges embereinek" kései utódai­­ és a mai negyven körüli korosztály képviselői (ide tar­tozik a rendezőn kívül a négy főszereplő is). Folyvást indulatok robbannak, a bent rekedt energiák alkoholba és agresszióba fúlnak. Vá­nya bácsi dühében durván kilöki a profesz­­szort a tolószékből, saját megaláztatásaiból törleszt. Mindkettejük életét folytatásra mél­tatlannak ítéli: rálő Szerebrjakovra - ennek az előadásnak és Kerekes Lászlónak el lehet hinni, amit nem minden Ványa bácsi előadás­nak sikerül: indulatkitörésében valóban meg akarta gyilkolni haragosát, bár először Jele­nára irányította a pisztolyt, aztán vaktában lőtt a morfiumlopáson kívül pedig egy kö­téllel is megpróbálkozik. Sikertelen öngyil­kossági kísérlete után ugyanott folytatja élet­­kudarc-sorozatát, ahol abbahagyta. Asztrov pedig, amikor távozik, végtelen szomorúsá­got hagy maga után; már leszámolt vele, hogy érzelmi élete utolsó (meg nem) történéseinek helyszínét hagyja el. A doktor alakja egyéb­ként ebben az előadásban legalább olyan hang­súlyos, mint a címszereplő Ványa bácsié, rész­ben Horváth László Attila alakításának kö­szönhetően, részben pedig a rendező és a dra­maturg beavatkozásai nyomán, mindenek­előtt a Maman kihagyásával elmaradó hely­zetek és szövegrészek miatt. Szerebrjakovot Gazsó György inkább ele­settnek, szerencsétlennek, semmint kibírha­tatlan családi despotának ábrázolja. Idegenül érzi magát a falusi unalom közepette, másfajta élettempóhoz szokott, ráadásul törés állhatott be egyetemi karrierjében, mielőtt idejött, hi­szen jóval fiatalabb annál, hogy egyszerűen csak nyugdíjba ment volna. Kínlódik, és má­sokat kínoz; nem elég bölcs ahhoz, hogy tud­ja: érzelmi zsarolással nem csikarhat ki sze­­retetet. Tolókocsival közlekedik, s csak amikor a családi vita hevében hirtelen és könnyedén talpra áll, akkor derül ki, hogy színlelés volt az egész. Lánya, Szonya és felesége, Jelena idegen emberek a számára, bár az utóbbihoz még fűzi valami nosztalgiából táplálkozó hal­vány kötődés. Varjú Olga Jelenája nem a fér­jénél jóval fiatalabb, csillogóan szép nő; kor­osztályban is, mentalitásban is illeszkedik a férfiak világába: kiégett, tettek nélkül való, nem kérdez, és nem dönt. Legfeljebb elfogad dolgokat: a rossz házasságot éppúgy, mint Asztrov közeledését vagy a vodkát. A Szabó Márta játszotta Szonya a fősze­replők közül az egyetlen, akinek még vannak érzelmi tartalékai, aki valakit folyamatosan ostromol, hogy szerethessen. Késő huszonéve­sen egy tizenéves érzelmi tapasztalataival sem rendelkezik. Folyton igyekvő és szeretetre mél­tóan esetlen. Nem tudja, hogyan viselkedjék nőként. Asztrov nyomában sündörög, kezét tördeli, zavarban van. Mulatságos eredmény­re vezet, amikor Jelena hatására kisminkeli magát. Minden igyekezetével pótolni szeretné az életéből eddig kimaradt szülő - gyerek vi­szonyt is, de az apja és a mostohaanyja szíve éppúgy zárva marad előtte, mint Asztrové. És ő, bár mindennek egyértelmű jelei voltak, nem akarja észrevenni a helyzetét. Aggódik apjá­ért, keresi Jelena társaságát, boldog, ha Aszt­rov közelében lehet. Aztán mire mindenki el­megy, hozzátörődik ő is az ürességhez, bele­nyugszik, amibe a többiek, a negyven év körü­­liek­ fölöttiek: az élet nem feltétlenül arra van, hogy értelme legyen. Marad a megszokott egy­hangúság, az örömtelenség, a megöregedés. Szász János Ványa bácsi­ előadása erősen hat a nézőre: nyomasztja, mégis felszabadít­ja. És ami különleges, a magunkkal vitt él­mény nemcsak maradandónak bizonyul, ha­nem tovább erősödik - ezek az előadások azok, amiket érdemes újra és újra megnézni. És ezenközben jelentőségüket vesztik a kérdé­sek, amelyek először fölmerülhettek. (Hatás­­vadász-gyanús mozzanatokról, mint többek között Ványa bácsi kristálycsilláros öngyil­kossági jelenete; ellentmondásos részletekről, mint például a huszonhat szoba említése; a térhasználat furcsaságáról; az első részt meg­határozó kocsmarész későbbi ejtéséről.) Még az esetleges alapkérdés is: a Ványa bácsit láttuk-e egyáltalán. Egy szuverén Ványa bá­csi értelmezést látunk, amelyben az előadás minősége igazolja a hangsúlyeltolódásokat. Mindenekelőtt az lehetett kérdéses, nem sze­gényedik-e a színpadi mű azáltal, hogy nem mutatja meg a szereplők és jelenlegi életfor­májuk múltját, nem villantja föl a szépséget, és elvesztésének fájdalmát. De az előadás nyomán születő élmény birtokában ez a kér­dés is súlyát veszíti. Itt más a sokkal fonto­sabb. Az állapot, a lét, amelyben vegetálnunk adatott. Tönkrement helyzetekkel, tehetetlen, érzelmi roncs emberekkel, helyrehozhatatlan életekkel, otthont kínálni képtelen külvilággal. Negyven évesek vagyunk. S a világ­­ csak hangulat. SZÍNHÁZ A KÉPERNYŐN Dühös fiatalok Ideje ismét elgondolkodnunk az időről. Va­jon létezik-e még? Részint a televízió haté­konysága, részint az oktatásügy hatástalan­sága következtében. Mindkettő közös okait most ne is feszegessük. Régi pedáns esztéták bölcsen rájöttek, kispekulálták, hogy egy szín­házi előadásnak három időt kell magában fog­lalnia: amikor a cselekmény megesett, ami­kor leírták, és amikor előadják. Görögök ese­tében például ez azt jelenti, hogy a trójai há­ború volt vagy háromezer éve, a darabok szü­lettek úgy kétezer-ötszáz éve, azaz archaikus idők és az ókor kapcsolódik napjainkhoz. Sha­kespeare esetében többnyire az ókor és a kö­zépkor, valamint a reneszánsz világképe üt­közhet meg a miénkkel. A modern korban azután egyre szűkül ez az időköz, egy igazi politikai dráma, legyen az naturalista vagy neorealista, verista vagy abszurd, mindig egyidejű, netán időtlen, így aztán az előadá­sok is elidőtlenedtek. Okkal. Hiszen a szín­házban valóban senkit sem érdekel sem a mi­tológia, sem a középkori Anglia történelme, sem a trójai háború, sem a rózsák háborúja, hanem csakis mi magunk. Legföljebb az em­beri természet, ahogyan manapság nekünk megnyilatkozik. Nem ilyen egyszerű azonban a helyzet a közelmúltban játszódó darabok esetében. Be kell valljam, néhány éve, amikor színházban láttam a Valahol Európában című film musical­változatát, eszembe sem jutott, hogy a körü­löttem ülő nézők talán nem is sejtik, miről van itt szó. Most, a televízióban karácsonykor újranézve, a darabot a műsorfolyamba bele­képzelve el kellett gondolkodnom azon, vajon mit látnak ifjabb generációk ebben a történet­ben. Tudják-e, miben különbözik például a West Side Storytól? Zenés-táncos-dalos ban­daháború látható az első részben, majd az egyesült gyerekhad szembekerül egy közelebb­ről meg nem nevezett gonosz, bürokratikus hatalommal. Amerikai filmekben a legkülön­félébb gonosz erők szoktak ennyire hasonló­ak lenni a nácikhoz, mint amilyenek itt a va­lódi nyilasok. A darabnak persze tekintettel kellett lennie a bemutató idején éppen politi­kailag kényesnek tetsző történelmi vonatkozá­sokra. Azaz kerülni kellett a túlzott történel­mi-politikai konkrétságot. Ahogyan például régebben nehéz lett volna elképzelni egy má­sodik világháborús felszabadulási történetet szovjet katona nélkül, úgy a kilencvenes évek­ben a felszabadító szovjet hadsereg színre ho- 18

Next