Criticai Lapok, 1999 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1999-03-01 / 3. szám
Gondoljunk Verebes István kassai politikai revüjére, amelyben minden szereplő máskor divatja szerint van öltözve, s a szocialista káderesként megjelenő királynő csap össze a ballonkabátos, Humphrey Bogartos Nagyúrral, aki aztán az ötödik felvonásban békésen spagettizik a Charles Bronsonos keresztapa II. Endrével. Avagy emlékeztetnék Kincses Elemér nagyváradi narancsos Bánkjára, amelyben az értelmiségi Nagyúr indulatai érzékeltetésekor éppen úgy narancsokat présel össze markában, mint Gertrudis vagy Ottó, s az előadás végére a színpadot elborító ragacsos narancsszirup mennyivel mélyértelműbb, korunkat mennyivel jobban jellemző színpadi metafora, mint a reneszánsz tragédiák vériszáma. Valló rendezése természetesen nem egy e sorból, hanem szintézis. A mű előadáshagyományából adódó szintézis, de a maga eddigi munkásságának szintézise is. Ugyanakkor káprázatos bemutató abból, hogy mi mindenre képes ez a szuperhipermodern színházi gépezet. E szintézis nem jöhetett volna létre Kentaur nélkül, aki ezúttal nemcsak a maga fantáziadús, a klasszikus szöveg mai értelmezéséhez fogódzót nyújtó modernizmusát adta a közös munkába, hanem Valló korábbi stílusrétegeinek jellemzőit is alázatosan beépítette a látványba. Hallatlanul modern az a perspektívaváltás, amely az egyes felvonásokban meghatározza a néző-játszó viszonyt. A királynői mulatozás még keretes színpadi elrendezésben látható, mintegy eltartva a nézőtől a játékot, a békédének jelenete is még ebben a formában látható, de a játéktér már kissé benyúlik a nézők közé, amely a következő felvonásban arénaszínpaddá, Gertrudis-Bánk összecsapásakor pedig körszínpaddá alakul át, azaz nemcsak a cselekmény szintjén kerülünk egyre beljebb a dráma világába, hanem térbelileg is egyre közelebb kerülünk az eseményekhez, egyre inkább azt érezhetjük: rólunk van szó. Az utolsó felvonás igazságosztását megint megnyugvást adó távlatból szemlélhetjük. A szépség mindig a részletekben rejlik, s ki ne örülne, amikor Valló pályakezdő éveinek nagy sikerét, a szolnoki Yermát látja visszaderengeni, midőn köteleken száradó fehér lepedők között bujkálva évődik Ottó és Melinda, vagy milyen lenyűgözve nézzük, amint egy pillanat alatt a hidraulikus dobogórendszer segítségével hatalmas lépcsősor alakul ki, amelyről lezubogó víz mossa tisztára a bemocskolt Melindát. S egyáltalán, a fehér szín dominanciája (lásd a királyné lakosztályának dilijeit, a békédének csempézett falu helyiségét stb.) még jobban kiemeli a sötét tragédia kontrasztjait. Ebben a csupa fehérségben érvényesülnek igazán Dőry Virág színes, mai anyagokat alkalmazó, cseppet sem historizáló, nagyon is eklektikus ruhái. Ahogy egymás mellé tud és mer tenni egymáshoz alig illő anyagokat és színeket, az lenyűgöző, s ez egyben a figurák jellemzésének egyik legfontosabb eszközeként is működik. A koncepció igazi mélységei azonban a színészi alakításokból bomlanak ki. Valló csehovizálta a Bánk bánt. Ebben az előadásban nem arra vannak késztetve a színészek, hogy végigdörögjék és végigsüvöltsék a darabot. Itt visszafojtott indulatok munkálnak, itt egy-egy csöndben, egy-egy elhallgatásban sűrűsödik a dráma igazsága. A címszerepet - kitűnő választással - Szervét Tibor játssza, az ő kisfiúsán sármos és férfiasan erőteljes színpadi lénye kell ahhoz, hogy ez a mai Bánk megfogalmazódjék. Szervét meditatív, mármár Ivanovi Bánkot formál, de a nagy váltása Peturéknál olyan, mintha Cyrano hetykesége, bátorsága és tettrekészsége jelenne meg a Nagyúrban, míg a harmadik felvonásbeli nagymonológjában hamleti mélységeket mutat. A királynét Udvaros Dorottya a tőle megszokott belső intenzitással és tragikai erővel ábrázolja. Már első megjelenéseikor, amikor Ottót leckézteti, kiderül, hogy ez a Gertrudis nemcsak a hatalomba mámorosan szerelmes uralkodó, de szenvedő nő is, akinek oldaláról hiányzik az igazi férfi, akire felnézhet. A negyedik felvonásbeli kedőse Szervénél az előadás csúcspontja, s így utólag válik világossá, hogy a pár évvel ezelőti Agónia, annak is a második része tulajdonképpen e csodálatos jelenet előiskolájának tekinthető. Minden Bánk-felújítás kulcspontja II. Endre értelmezése. Vallóáld alaposan tanulmányozta a Bánk bán-szakirodalmat, s érezhető elméleti felvértezettséggel kezdett munkához - mintha figyelmen kívül hagyta volna a legújabb szakmunkák azon teóriáit, melyek szerint a dráma lényege csak akkor derül ki, ha Endre tragédiája is kellőképpen hangsúlyozódik. Mivel ez alig van megírva s csupán indirekt módon lehet ábrázolni, nem mindegy, milyen fajsúlyos egyéniség játssza a király szerepét. Rajkai Zoltán kifejező és árnyalt alakítást nyújt - külön hangsúlyozandó, hogy a dramaturgiai lukakat mily kitűnően feledteti metakommunikációs, mindenekelőtt mozgásszínházi eszközeivel -, de alakítása alapvetően a hagyományos elképzelés keretein belül marad, s ez gyengíti a végső tragédiasorozat súlyát. A másik kulcspozíció Peturé, akit Gáspár Sándor alakít. Azt megszoktuk, hogy ő mindig teljes intenzitással vesz részt a produkciókban, s nem kíméli magát, a hangszálait, de az utóbbi időben felfigyelhettünk arra is, hogy eszközeivel takarékosan is tud bánni. Ezúttal is felejthetetlenek a halk megszólalásai, s pont ebben a szerepben, amelyet a színészek általában végigkiabálnak. És lám kiderül, a csöndes szóban is mekkora erő rejtőzhet. Különösen akkor, ha érti is az ember, amit a színész mond - ez manapság ritka erény . Gáspár Sándor nem hadar, nem torlódnak szájában a hangzók, klasszikus nagy alakítást nyújt. Ideális páros a darab tulajdonképpeni mozgatókettőse: Biberach és Ottó, azaz Kulka János és Fekete Ernő. Végre olyan Ottót látunk, akiről elhisszük, hogy bele lehet szeretni - még Melindának is ugyanakkor velejéig romlott. Fekete Ernő ezt a kettősséget tökéletesen hozza, miként Kulka sem a szokásosan sablonos lézengő rittert állítja elénk: az ő Biberachja sokat megélt, bölcs ember, aki bölcsességét cinizmussal palástolja, mert ezt diktálja a korparancs. Megint egy szerep, amelynek új dimenziót ad Kulka. Katona József mostohán bánt a női szerepekkel. Melindát Szávai Viktória, Izidorát Nagy-Kálózy Eszter játssza. Jól. Szávai nem a szerep naiva vonásait emeli ki, az ő Melindája hús-vér nő, aki hű ugyan a férjéhez, de nem tud, sőt nem is akar ellenállni Ottó udvarlásának sem. Modern nő lett ez a Melinda, s ettől a felfogástól az egész drámai háló is összetettebbé vált. Izidora látszólag hálátlan szerep, Nagy-Kálózy Eszter hallatlan fegyelemmel és alázattal ad hitelt e figurának, s negyedik felvonásbeli nagy jelenete Gertrudisszal megmutatja, milyen erő lakozik a színésznőben, s azt is, dramaturgiailag miért nélkülözhetetlen ez a figura. Nagyon veszélyes szerep Tiborcé, hiszen mindig drámán kívüli üzenetek, értelmezések rakódnak rá, de főleg a nagymonológjára. Kun Vilmos szakít a hagyományokkal, nem panaszkodó agg parasztot játszik, de nem is preforradalmárt. Egyszerűen egy felháborodott, elkeseredett, kisemmizett, becsületben megőszült, belső erővel rendelkező embert. Az előadás nagy meglepetése, hogy Valló felfedezte a darab humorát. A többnyire arctalannak ábrázolt békétleneket, az udvar embereit nem szokták komolyan venni. Valló egy huszárvágással olyan remek karakterszínészekre osztotta e szerepeket, mint Bán János, Schlanger András, Hajdú István, Magyar Attila, Stohl András, Kalmár Tamás, Koleszár Bazil Péter, akik egyszeriben színt és életet vittek a máskor halovány jelenetekbe. Mindegyikük egy-egy pompás egyénített karaktert formált, s a karikaturizált figurák olyan társadalmi közeget, olyan hátteret rajzoltak ki, amelyben törvényszerűen történik meg mindaz, ami a főszereplők között lezajlik. Kell-e mondanom, hogy ezzel az előadással a színház nagyon magasra tette a mércét, ez a Bánk bán etalon, óhatatlanul ehhez fogjuk hasonlítani a következő évek produkcióit. A jelek biztatóak, hiszen a külön-külön remek színházak legjobb erőiből válogatott társulat még csak most kezd összekovácsolódni. Az elmúlt évtizedben volt már példa ehhez hasonló erőkoncentrálásokra, de azok nem mindenben váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. Ám úgy tűnik, itt ez a Bánk bán megalapozta a hosszú távú és eredményes együttes munkát. S a végén megint hadd legyek szubjektív: nagy ajándék az, ha egy kritikus örömkönnyekkel a szeme sarkában szemlél egy előadást. Köszönet jár érte. Köszönöm hát az új Nemzeti Színháznak, itt a 4-es metró végállomásánál ezt a kivételes estét, amely minden részproblémája mellett is felemelő, lélekmelengető élményt nyújtott. E. Kovács Gyula Bánk bánként Kolozsvárott, az 1880-as években