Criticai Lapok, 2000 (9. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 1. szám

Károly Edit és Horváth Mária végezte a vég nélküli feladatot. A rendező Serei Zsolt úgy gondolta, amit az író titokban tartott, s a ze­neszerző sem kívánt (?) leleplezni, azt a kö­zönségnek sem kell értenie, tehát rejtvény­ként fogalmazta újra a jelenetet. Utalásai pszichológiai mélyrétegekre, ezoterikus ta­nokra nem lehettek nyilvánvalóak az alkotói szemérmesség miatt. A sóhajnak beillő szózat legalább poén­ként s a színpadi nyüzsi miatt volt érdekes színfolt. Az értelmezés itt is elmaradt. A sír című képvers operává formálása még ebben a „fából vaskarika" kontextus­ban is abszurditásnak tűnt. Az öntörvényű zenei forma inkább happeninget sejtetett. Az egyébként szép és hasznos műsorfüzet (hál’ istennek teljes terjedelmükben tartalmazza Örkény szövegeit) azt állítja, hogy az Egyper­cesek Serei Zsolt első színpadi műve. Véle­ményem szerint sajnos még nem igazi érett színpadi mű, bár a zeneszerző rendezői - egyfajta gátlásosan szemérmes exhibicioniz­mustól táplált - ambíciója alapján remény­kedünk, hogy a fiatal komponista majd megtalálja saját, színpadhoz vezető útját. Egyelőre csupán vállalkozó kedvét és bátor­ságát dicsérném a színházi kontextusban megszólaltatott Örkény-miniatűrökkel kap­csolatban. A próbálkozás mindenképpen el­ismerést érdemel, hiszen megkísérli Örkényt valami módon a ma részesévé tenni. Az idé­zőjelek rendszere viszont, amellyel a pódium világába emelte át ezt az öt „egypercest”, nem elegendő ahhoz, hogy öntörvényű mű­alkotás jöjjön létre, amely képes volna meg­győzni nézőjét-hallgatóját arról, hogy a „megzenésítés” nem csupán árukapcsolás. Macskajáték Sikeres kísérletnek bizonyult Győrben, ahol vendégként rendezte meg Verebes Ist­ván. Ugyancsak epikus művet választott - bármily paradoxnak hangozzék is, Örkény legnagyszerűbb drámája nem más, mint tör­ténetmesélés -, s kiváló szereposztásban állí­totta színpadra hazánk talán legabszurdabb színházi terében, a győri nagyszínpadon. Ott, ahová alig lehet darabot találni, olyan hatal­mas a tér, a színpadi és a bérleteseket befo­gadó nézőtér egyaránt. Ennek ellenére az in­timitást követelő jelenetek is megtalálták a helyüket. Köszönhető ez elsősorban a színé­szi játéknak, főleg a premier plánokkal dol­gozó Margitai Áginak, aki Kis-Kovács Ger­gely (m. v.) díszletében a fontos pillanatok­ban mindig a nézők közvetlen közelébe tu­dott kerülni. A hatalmas tér, a szimultán díszlet tette lehetővé, hogy Örkény drámájá­nak korhoz kötött modernsége, a hatvanas­hetvenes évek nem realista, elidegenített, epikus jelzőkkel ellátott színházi világa me­részen idéztessék fel. A protézis, a gézmaszk, a stilizált mozgások, az elhagyott dialógusré­szek gesztikus megfogalmazásának haszná­lata mind-mind idézőjel: kordokumentum. A mű születésének, érlelődésének korszakát, a hatvanas évek végének világszínházát mint múltat idézi meg. A darabban nincs aktuali­zálás, nem hihetjük egy percig sem, hogy most játszódik, napjainkban. És nincs ar­­chaizálás sem. Ami van - nem direkt jelzés. Színésze válogatja, hogy az abszurditás pil­lanataival mit tud kezdeni. Gyöngyössy Ka­­talinnak: nagyon jól sikerülnek a villámgyors váltások, szinte minden pillanata poén, amelyre bejön a nézőtéri nevetés. Nagy öröm ezt a kiváló művésznőt új oldaláról is megis­merni. Mézes Violetta Egérkéje sajnos el­nagyolt­ jelenetei súlytalanok, mintha a ren­dező nem figyelt volna rá. Nem volt szeren­csés választás Csermlényi Viktor szerepére Simon Géza; megszólalásai hamisak, hitel­telenek. Nagyon jó viszont Baranyai Ibolya Gizája. A szokásos szövegváltozatokkal szemben (sajnos a műsorfüzet nem említi az előadás szövegének gondozásában érezhető­en komoly feladathoz jutott dramaturg ne­vét, így csak gyaníthatjuk a rendező aktív szerepét ebben a munkafázisban is) megnö­vekedett a másik Szkalla-lány szerepének je­lentősége. Ennek köszönhetően lett más a végkicsengés is. A győri verzióban kellemes meglepetés, hogy mer különbözni a meg­szentelt szövegtől! Számomra ettől a darab valami másik, alternatív változatnak tűnik, amelyben örömmel fedezem fel Örkény szín­házzal kapcsolatos elképzeléseinek tükröző­dését. Mindaz ugyanis, ami a csodálatos Margitai Ágit körülveszi, nem arctalan és Örkény István: Macskajáték Győri Nemzeti Színház Győri Nemzeti Színház hatalmas színpada zsúfolásig telt. Bal szélén a Németországban élő Giza polgá­ri jólétről tanúskodó „térfele” (tekintélyes méretű házrész, tágas földszinttel és alpesi asszociációkat keltő virágdíszes erkéllyel), ettől jobbra pedig a pesti nővér, Orbánná lépcsőzetes emelvényeken szeszélyes össze­visszaságban elhelyezkedő, sok helyszínből összeálló élettere (saját szobáján kívül ba­rátnője, illetve szerelme lakása, a presszó, a mozi, és még sorolhatnánk). A színpadkép nemcsak a két Szkalla lány körülményeinek éles kont­rasztját jelzi már az első pilla­natban, hanem az itthon ma­radt testvér életének zűrzava­ros voltát is. Sokatmondó díszlet, annyi bizonyos, ha úgy tetszik, túlságosan is sokat­mondó, hiszen a történetet fi­gyelmesen követő nézők minderre maguktól is rájöhet­nének. Ez pedig már az elő­adás kezdete előtt előrevetíti annak a valószínűségét, hogy a Macskajáték legújabb vál­tozatának rendezője, Verebes István vajmi keveset fog bízni a közönség fantáziájára. És bár a produkció első pillanata ennek ellentmonda­ni látszik (a darab első szava­iban emlegetett fénykép - a két nővért viruló ifjúságuk­ban ábrázoló fotográfia - egy hullámvonalakkal teli, vett­jellegtelen kulissza, nem is statiszták és dísz­letelemek hullámzása. Örkény nagy dilem­mája körvonalazódik ezáltal: lehet-e epikus történetből színházra termett drámát létre­hozni. S vajon használható-e e célból a szo­kásos magyar realizmus. Anyanyelvünk ez a fajta színjátszás. Verebes vezetésével azon­ban az is bizonyságot nyer, hogy nagyszerű művészeink nem csak ezt tudják. Margitai Áginak csodálatos emberábrázolói feladatai közben kell olyan törésvonalakat, olyan megbicsakló pillanatokat létrehoznia, ame­lyek mentén a színházba beszüremkedik va­lami más, szokatlan is. Örkény tudott titko­kat, s ez a produkció először árulja el a mű - a darab! - másfajta képességeit. Okos előadás. Csodálatos alakítások: három nagyszerű színésznő együtt, egy szín­padon. Am a nagy újdonság, hogy megidé­­ződik az a színházeszmény, amelynek jegyé­ben - mondjuk, hőskorában - kezdték pá­lyájukat. Talán nem játszották, talán nem jutottak hozzá, de érezték a sodrását. S a nagy Örkényi szintézisben pontosan a helyü­kön vannak. Verebes pedig tudja, hol a he­lyük. FARKAS VIRÁG tett téglalap csupán­, a következőkben irgal­matlanul megmutattatik szinte minden és mindenki. Az Orbánné emlékeiben felbuk­kanó férj vagy a nővérének szóló beszámo­lókban emlegetett tejcsarnokos asszony, a fogorvosnő éppen úgy megjelennek testi va­lójukban, mint Giza játszadozó unokái vagy a szolgálatára rendelt ápolónő (a né­ma vagy csaknem néma statiszták vonásait - a figurák arctalanságát érzékeltetendő - könnyű kendő fedi el, amitől kirakati bá­bukra emlékeztetnek). Ha a szövegben arról esik szó, hogy az egyik szereplő egy taxi hát­só ülésén fogdossa a másikat, akkor elénk tárul az egész jelenet, ülésestül és „akciós­tul”, ha a főhősnő szerelme, Csermlényi A FARKATLAN MACSKA ESETE 9

Next