Criticai Lapok, 2000 (9. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 1. szám
Károly Edit és Horváth Mária végezte a vég nélküli feladatot. A rendező Serei Zsolt úgy gondolta, amit az író titokban tartott, s a zeneszerző sem kívánt (?) leleplezni, azt a közönségnek sem kell értenie, tehát rejtvényként fogalmazta újra a jelenetet. Utalásai pszichológiai mélyrétegekre, ezoterikus tanokra nem lehettek nyilvánvalóak az alkotói szemérmesség miatt. A sóhajnak beillő szózat legalább poénként s a színpadi nyüzsi miatt volt érdekes színfolt. Az értelmezés itt is elmaradt. A sír című képvers operává formálása még ebben a „fából vaskarika" kontextusban is abszurditásnak tűnt. Az öntörvényű zenei forma inkább happeninget sejtetett. Az egyébként szép és hasznos műsorfüzet (hál’ istennek teljes terjedelmükben tartalmazza Örkény szövegeit) azt állítja, hogy az Egypercesek Serei Zsolt első színpadi műve. Véleményem szerint sajnos még nem igazi érett színpadi mű, bár a zeneszerző rendezői - egyfajta gátlásosan szemérmes exhibicionizmustól táplált - ambíciója alapján reménykedünk, hogy a fiatal komponista majd megtalálja saját, színpadhoz vezető útját. Egyelőre csupán vállalkozó kedvét és bátorságát dicsérném a színházi kontextusban megszólaltatott Örkény-miniatűrökkel kapcsolatban. A próbálkozás mindenképpen elismerést érdemel, hiszen megkísérli Örkényt valami módon a ma részesévé tenni. Az idézőjelek rendszere viszont, amellyel a pódium világába emelte át ezt az öt „egypercest”, nem elegendő ahhoz, hogy öntörvényű műalkotás jöjjön létre, amely képes volna meggyőzni nézőjét-hallgatóját arról, hogy a „megzenésítés” nem csupán árukapcsolás. Macskajáték Sikeres kísérletnek bizonyult Győrben, ahol vendégként rendezte meg Verebes István. Ugyancsak epikus művet választott - bármily paradoxnak hangozzék is, Örkény legnagyszerűbb drámája nem más, mint történetmesélés -, s kiváló szereposztásban állította színpadra hazánk talán legabszurdabb színházi terében, a győri nagyszínpadon. Ott, ahová alig lehet darabot találni, olyan hatalmas a tér, a színpadi és a bérleteseket befogadó nézőtér egyaránt. Ennek ellenére az intimitást követelő jelenetek is megtalálták a helyüket. Köszönhető ez elsősorban a színészi játéknak, főleg a premier plánokkal dolgozó Margitai Áginak, aki Kis-Kovács Gergely (m. v.) díszletében a fontos pillanatokban mindig a nézők közvetlen közelébe tudott kerülni. A hatalmas tér, a szimultán díszlet tette lehetővé, hogy Örkény drámájának korhoz kötött modernsége, a hatvanashetvenes évek nem realista, elidegenített, epikus jelzőkkel ellátott színházi világa merészen idéztessék fel. A protézis, a gézmaszk, a stilizált mozgások, az elhagyott dialógusrészek gesztikus megfogalmazásának használata mind-mind idézőjel: kordokumentum. A mű születésének, érlelődésének korszakát, a hatvanas évek végének világszínházát mint múltat idézi meg. A darabban nincs aktualizálás, nem hihetjük egy percig sem, hogy most játszódik, napjainkban. És nincs archaizálás sem. Ami van - nem direkt jelzés. Színésze válogatja, hogy az abszurditás pillanataival mit tud kezdeni. Gyöngyössy Katalinnak: nagyon jól sikerülnek a villámgyors váltások, szinte minden pillanata poén, amelyre bejön a nézőtéri nevetés. Nagy öröm ezt a kiváló művésznőt új oldaláról is megismerni. Mézes Violetta Egérkéje sajnos elnagyolt jelenetei súlytalanok, mintha a rendező nem figyelt volna rá. Nem volt szerencsés választás Csermlényi Viktor szerepére Simon Géza; megszólalásai hamisak, hiteltelenek. Nagyon jó viszont Baranyai Ibolya Gizája. A szokásos szövegváltozatokkal szemben (sajnos a műsorfüzet nem említi az előadás szövegének gondozásában érezhetően komoly feladathoz jutott dramaturg nevét, így csak gyaníthatjuk a rendező aktív szerepét ebben a munkafázisban is) megnövekedett a másik Szkalla-lány szerepének jelentősége. Ennek köszönhetően lett más a végkicsengés is. A győri verzióban kellemes meglepetés, hogy mer különbözni a megszentelt szövegtől! Számomra ettől a darab valami másik, alternatív változatnak tűnik, amelyben örömmel fedezem fel Örkény színházzal kapcsolatos elképzeléseinek tükröződését. Mindaz ugyanis, ami a csodálatos Margitai Ágit körülveszi, nem arctalan és Örkény István: Macskajáték Győri Nemzeti Színház Győri Nemzeti Színház hatalmas színpada zsúfolásig telt. Bal szélén a Németországban élő Giza polgári jólétről tanúskodó „térfele” (tekintélyes méretű házrész, tágas földszinttel és alpesi asszociációkat keltő virágdíszes erkéllyel), ettől jobbra pedig a pesti nővér, Orbánná lépcsőzetes emelvényeken szeszélyes összevisszaságban elhelyezkedő, sok helyszínből összeálló élettere (saját szobáján kívül barátnője, illetve szerelme lakása, a presszó, a mozi, és még sorolhatnánk). A színpadkép nemcsak a két Szkalla lány körülményeinek éles kontrasztját jelzi már az első pillanatban, hanem az itthon maradt testvér életének zűrzavaros voltát is. Sokatmondó díszlet, annyi bizonyos, ha úgy tetszik, túlságosan is sokatmondó, hiszen a történetet figyelmesen követő nézők minderre maguktól is rájöhetnének. Ez pedig már az előadás kezdete előtt előrevetíti annak a valószínűségét, hogy a Macskajáték legújabb változatának rendezője, Verebes István vajmi keveset fog bízni a közönség fantáziájára. És bár a produkció első pillanata ennek ellentmondani látszik (a darab első szavaiban emlegetett fénykép - a két nővért viruló ifjúságukban ábrázoló fotográfia - egy hullámvonalakkal teli, vettjellegtelen kulissza, nem is statiszták és díszletelemek hullámzása. Örkény nagy dilemmája körvonalazódik ezáltal: lehet-e epikus történetből színházra termett drámát létrehozni. S vajon használható-e e célból a szokásos magyar realizmus. Anyanyelvünk ez a fajta színjátszás. Verebes vezetésével azonban az is bizonyságot nyer, hogy nagyszerű művészeink nem csak ezt tudják. Margitai Áginak csodálatos emberábrázolói feladatai közben kell olyan törésvonalakat, olyan megbicsakló pillanatokat létrehoznia, amelyek mentén a színházba beszüremkedik valami más, szokatlan is. Örkény tudott titkokat, s ez a produkció először árulja el a mű - a darab! - másfajta képességeit. Okos előadás. Csodálatos alakítások: három nagyszerű színésznő együtt, egy színpadon. Am a nagy újdonság, hogy megidéződik az a színházeszmény, amelynek jegyében - mondjuk, hőskorában - kezdték pályájukat. Talán nem játszották, talán nem jutottak hozzá, de érezték a sodrását. S a nagy Örkényi szintézisben pontosan a helyükön vannak. Verebes pedig tudja, hol a helyük. FARKAS VIRÁG tett téglalap csupán, a következőkben irgalmatlanul megmutattatik szinte minden és mindenki. Az Orbánné emlékeiben felbukkanó férj vagy a nővérének szóló beszámolókban emlegetett tejcsarnokos asszony, a fogorvosnő éppen úgy megjelennek testi valójukban, mint Giza játszadozó unokái vagy a szolgálatára rendelt ápolónő (a néma vagy csaknem néma statiszták vonásait - a figurák arctalanságát érzékeltetendő - könnyű kendő fedi el, amitől kirakati bábukra emlékeztetnek). Ha a szövegben arról esik szó, hogy az egyik szereplő egy taxi hátsó ülésén fogdossa a másikat, akkor elénk tárul az egész jelenet, ülésestül és „akcióstul”, ha a főhősnő szerelme, Csermlényi A FARKATLAN MACSKA ESETE 9