Criticai Lapok, 2003 (12. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 3-4. szám
Két szólamban NÉGY ELŐADÁS EGYBEN Katona József: Bánk bán Nemzeti Színház gyógyítás síppal, dómmal... Hogy köznyelvi dob szavunk hangutánzó szó, arra itt és most jöttem rá, megvilágosodott bennem, sugallták. Domm. Dodomm. Az, hogy a régiségben, ősiségben, népiségben változatok, önmagukban nem helyes és/vagy helytelen variációk éltek együtt, ugyancsak kiderült ebből a tudós „színházi dolgozatból". Szándékosan használok összehordott, különböző nyelvhasználatokban értelmes fogalmakat, egymáshoz jelentésben nem is tartozó szavakat, mert egy olyan előadásról szólok, amely igen sokfelé kanyarodó értelmezéseket tesz lehetővé, néha nagyon is sokkoló módon a szokásosnál tágabb konnotációs köröket mozgósít, pillanatonként más és más irányba futó asszociációs pályákat nyit meg. A Bánk bán című történetet Vidnyánszky Attila állította színpadra. S az sem mindegy, hogy hol! A másfeledik évadját taposó, jelenleg éppen vezetőváltozás közben dolgozó, már fogantatása óta balsors tépte Nemzetiben. A történet kaladisztikusan van elmondva. Provokáció az előbbi mondat, hiszen Katona József ehhez hasonló germanizmusokban nem szűkölködő szöveget hagyott megszentelt klasszikusként korunkra. Manapság viszont, ilyen vagy olyan okokra hivatkozva, nem nagyon szokták tisztelni, amit a drámaíró leírt. Az előadás dramaturgja azzal alkotott újszerűt, hogy nem használta fel az évszázados hagyomány szentesítette - régebbi és újabb, irodalmi vagy színházi - szövegváltozatok egyikét sem. Nem hajtott végre korrekciókat sem az örök értékek, sem az aktualitás és/vagy politikai célzat érdekében. Néhány ügyes, egyébként radikális plasztikai műtét után az eredeti szöveg tetemes része el is hangzik a színpadon, ám ami valójában megtörténik (amit a néző láthall), az sokkal több, mint egy klasszikus szöveg idológiailag hűséges vagy hűtlen felmondása. A textus csak egyetlen szintje a színházi egésznek. Régiessége és néhol esetlensége történelmi összefüggésekre hívja fel a mai néző figyelmét. Archaikus mondatait a színészek szinte idézőjelben, archaizálva, tehát szeretettel és mai, komplex viszonyulással mondják. (Már amelyikük képes erre, vagy bármire.) A Bánk bán alaptörténet. Van mitologikus mondai gyökere, és lehetséges sokféle olvasata, akár meseszerű is, abból adódóan, hogy évezredek óta - mindig megváltoztatva a megváltoztatandókat - nemzedékek mesélték a jó király és gonosz királyné, vagy a féltékenységében népe-törzse megmentőjévé magasztosult zsarnokölő hős meséjét. Amit itt hallunk, az a hagyomány közvetítette mítosz tizenkilencedik századi újraolvasása. Amit okvetlenül meg kell értenünk: a reformkor idézi meg így a középkort, és mi, a magunk huszonegyedik századi lényének teljességével, próbáljuk „helyretenni" - tapasztalatok, ismeretek, ideológiák és elméletek tömegével a tarsolyunkban - a mese elemeit. Milyen színházi forma képes hordozni ezt a sokféleséget? Vidnyánszky Attila választása az, hogy egy erőteljes vizuális mítosz-újrateremtés mellett a stilizált mozgást, a táncot és az akusztikus hatásokat használja a történet exponálására. A betűhíven használt megszentelt szöveg történeti prizma, mint említettem. Lényege éppen az „ideológiai" fénytöréssel, az oszcillációval folytatott tudatos játék. A színészi részvétel pedig - szándékát tekintve legalábbis - minden más, csak nem a „jó” magyar realizmus szabályainak követése. Számomra a Nemzeti Színház eszméje mindig elég homályos volt. Most megsejtettem, hogy ez a pódium - piedesztál - kell és szükséges ahhoz, hogy az egyébként mindenevőnek mondott, ám mégis számos hiánybetegségtől szenvedő magyar színházművészet újra életképes legyen. És itt nem a vitatható formában, nagyon is esendő (esztétikai és színháztechnikai) minőségben létrejött Duna-parti épületre akarok utalni... A „szent" cél a fontos, hogy legyen egy - a gravitáció, na és persze a szegénység visszahúzó ereje nélküli - helyszín, ahol példaszerűen jöhessen létre az a fajta színház, amely ilyen vagy olyan okok miatt máshol nem tud. Kell ez a gazdagság Vidnyánszkynakés koreográfusának, Horváth Csabának a nagyszabású látomás realizálásához. Nem pénzkidobás a táncosok szerződtetése. Nem dekoráció ez sem. Ahogy minden egyes statisztának dolga, funkciója, jelentése van. Az előadásnak a tempója is ünnepi. Szívbemarkolóan gyönyörű a hangütés: már a kezdeteknél a gyűjtött gyermekdalok, mondókák, kiszámolók felhasználása. Echte-eredeti, autentikus múzeumi darabok helyett ezek a töredékek egy nagyszabású akusztikus koncepció részei. A zeneszerző - Vajda Gergely - Vidnyánszkyval egyenrangú „világteremtő" művész, hiszen az este „kinagyított" pillanatai, időben kiterített rávezetései és a szokásosnál - megszokottnál, szokványosnál - lényegesen hosszabb lecsengései valóban kortárs zenei kompozícióvá teszik a Bánk bán mostani előadását. A hangütés rögtön elárulja, hogy itt bizony a legfontosabb dolgokról, létkérdésekről lesz szó. A megcélzott befogadó számára az alkotó (gárda) erőteljes gesztusokkal, effektusokkal építi meg a lehetséges pályákat, a „mesélés módja" pedig időt ad az érzések megfogalmazódására, akár megnevezésére is. Mint egy remekművű operában, mindennek megvan a maga öntörvényű ideje, kiterjedése és terjedelme, ugyanakkor pontos kezdete és vége. Az eltalált néző (a maga érintettségével boldog befogadó) egyensúlyt érez, az emberiség nagy, úgynevezett nembeli élményeinek lesz részese. Megtapasztalja az idő munkáját is, a mitikus és történelmi időét egyaránt. És ez az, ami legjobban hiányzik a mi kis, katarzist oly szűken mérő korszakunk színházából. Terápiának akartam nevezni a címben ezt a „hozzáállást", de a „színházterápia" mást jelent, foglalt szakkifejezés. Itt viszont „síppal, dommbal, nádi hegedűvel” gyógyítanak minket. Gyógyulunk mi, nézők, a hazai hiányok pótlódnak, és gyógyul a színházművészet egésze is. A színészek munkájáról nehéz röviden beszélni, mert Vidnyánszky legnagyobb teljesítménye az volt eddig Budapesten, hogy a Magyar Színház, illetve az Új Színház társulatának fontos aktorait fogta újfajta munkára. A Nemzetiben most a korábbi eredményekre épít, mert építhet, már ahol tud. Trill Zsolt persze, a beregszászi társulat oszlopa, pontosan beszéli a szükséges színházi nyelvet. Az előadás másik, számomra legemlékezetesebb figurája Blaskó Péter (Petur szerepében) egyetlen színt, ifj. Trill Zsolt és Kubik Anna 11 SZÍNHÁZ-CRITICAI LAPOK