Criticai Lapok, 2004 (13. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 6. szám
Johann Wolfgang Goethe: Szabályok a színész számára (Regeln für Schauspieler) A színész művészete beszédből és testmozgásból áll. Az itt következő cikkelyekben néhány szabályt és jelzést kívánunk adni mindkettőhöz, kezdve a sort a beszéddel. Tájszólás 1. §. Amikor egy tragikus beszédbe provincializmus tör be, az a legszebb költeményt is elcsúfítja, és bántja a hallgatók felét. Ezért a legelső és legfontosabb szabály egy képzett színész számára, hogy szabaduljon meg a tájszólás minden gyarlóságától, és törekedjék tökéletes, tiszta kiejtésre szert tenni. Semmiféle provincializmus nem való színpadra! Ott csak a tiszta német nyelvjárás uralkodjék, úgy, ahogyan azt az ízlés, a művészet és a tudomány kialakítja, kifinomítja. 2. §. Akinek tájszólási beidegződéssel kell küzdenie, tartsa magát a német nyelv általános szabályaihoz, és igyekezzék az újonnan begyakorolni valót jó élesen kimondani, élesebben, mint ahogy egyébként szükséges volna. Ebben az esetben egyenesen túlzást tanácsolunk, anélkül, hogy ezzel bármilyen hátrányt kockáztatnánk meg, mivel az emberi természet már olyan, hogy mindig szívesen tér vissza régi szokásaihoz, és az eltúlzottat magától kiegyenlíti. Kiejtés 3. §. Ahogyan a zenében az egyes hangok helyes, pontos és tiszta találkozásán alapul minden további művészi megnyilvánulás, úgy a színművészetben is az egyes szavak tiszta és teljes kiejtése képezi minden magasabb szintű előadás és szavalat alapját. 4. §. Teljesnek azonban akkor tekinthetek a kiejtést, ha a szó egyetlenegy betűje sem sikkad el, hanem a maga igazi értékén hangzik föl. 5. §. Tisztának akkor mondhatjuk, ha minden szót úgy mondanak ki, hogy értelmét könnyen és pontosan föl tudja fogni a hallgató. Ez a kettő együtt alkotja a kiejtés teljességét. 6. §: Ilyennek igyekezzék mutatkozni a színész, s szívlelje meg jól, hogy egy elnyelt hang, vagy érthetetlenül kimondott szó milyen gyakran kétértelművé teszi az egész mondatot, ami aztán megfosztja a közönséget az illúziótól, és gyakran a legkomolyabb jelenetekben is nevetésre készteti. 7. §. Az m-re és n-re végződő szavaknál ügyelni kell az utolsó szótag érthető kiejtésére, különben a szótag elvész, mivel az ember az e hangzót már egyáltalán nem hallja. Például: folgendem, nem folgend’m, hörendem, nem hörend’m stb. 8. §. Épp így ügyelni kell a b hang kiejtésére is, mivel azt igen könnyű összetéveszteni a w-vel, miáltal az egész beszéd tönkremegy, és érthetetlenné válhat. Például: Leben um Leben, nem Lewen um Lewen. 9. §. Hasonlóképp, a p és b, valamint a t és d is megkülönböztetendő egymástól. Ezért a kezdőnek éles különbséget kell tennie mindkettő között, és a p-t meg a t-t erősebben kell kimondania a voltaképp szükségesnél, különösen olyankor, ha tájszólása folytán épp az ellenkezőjére hajlana. 10. §. Amikor két azonos mássalhangzó követi egymást, azáltal, hogy az egyik szó ugyanazzal a betűvel végződik, amelyikkel a másik kezdődik, olyankor egy kicsit meg kell állni, hogy a két szó tisztán elkülönüljön egymástól. Például: Schliesst sie blühend den Kreis des Schönen. A blühend és a den között meg kell állnunk egy pillanatra. 11. §: Különösen ügyeljen arra, hogy minden befejező szótagot és befejező hangot tisztán ejtsen ki; kiváltképp az m-nél és az n-nél fontos ezt a szabályt figyelembe vennie, mivel ezek a betűk a végződéseket jelölik, amelyek a főnevet irányítják, következésképp azt a kapcsolatot jelzik, ami a főnév és a mondat többi része között fennáll, ennélfogva a mondat tulajdonképpeni értelmét határozzák meg. 12. §. Tisztán és világosan ejtse ki továbbá a főneveket, tulajdonneveket és kötőszókat. Például ebben a versben: Aber mich schreckt die Eumenide Die Beschirmerin dieses Orts. (Ijesztenek az Eumenidák, E hely oltalmazói.) Itt az Eumenidák tulajdonnév, és az ez esetben igen fontos oltalmazói a lényeg. Ezért mindkettőt különösképpen pontosan kell kimondani. 13. §. A tulajdonneveknek a kiejtésben általában erősebb nyomatékot kell adni a szokásosnál, mivel egy ilyen név különösen fel kell, hogy tűnjék a hallgatónak. Gyakori eset ugyanis, hogy már az első felvonásban beszélnek egy olyan személyről, aki csak később jelenik meg. A közönségben figyelmet kell kelteni iránta, és mi más módon történhetne ez meg, ha nem világos, energikus kiejtéssel? 14. §. Hogy a kezdő egy ilyennek a kiejtését tökéletessé tegye, mindent nagyon lassan, a befejező szótagot pedig különösen érthetően kell kimondania, hogy a gyorsan mondandó szavak érthetetlenekké ne váljanak. 15. §: Hasonlóképp ajánlatos az is, hogy kezdetben annyira mélyen beszéljen, amennyire csak tud, aztán váltakozva emelje a tónust. Ezáltal a hang terjedelme megnő, s alkalmassá válik az előadáshoz szükséges különféle modulációkra. 16. §. Ezért az is nagyon előnyös, ha kezdetben minden, akár hosszú, akár rövid szótagot olyan hosszan és mélyen ejt ki, amennyire csak a hangja engedi, mert különben az ember - gyors beszédnél - már csak az igékre helyez hangsúlyt. 17. §. Sok színésznél a hamis vagy helytelen könyv nélküli tanulás az oka a hamis és helytelen kiejtésnek. Tehát mielőtt az ember valamit az emlékezetére kíván bízni, olvasson lassan és gondosan, hogy a könyv nélküli tudás pontos legyen. Amellett kerüljön minden szenvedélyt, minden deklamálást, kerülje a képzelőerő minden játékát. Helyette csupán a helyes olvasásra, majd a pontos betanulásra törekedjék, így sok hibát elkerülhet mind a tájszólás, mind a kiejtés terén. 3 CRITICAI LAPOK-KÖZLÉS