Criticai Lapok, 2004 (13. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 6. szám

Johann Wolfgang Goethe: Szabályok a színész számára (Regeln für Schauspieler) A színész művészete beszédből és test­mozgásból áll. Az itt következő cikkelyek­ben néhány szabályt és jelzést kívánunk adni mindkettőhöz, kezdve a sort a be­széddel. Tájszólás 1. §. Amikor egy tragikus beszédbe pro­vincializmus tör be, az a legszebb költe­ményt is elcsúfítja, és bántja a hallgatók felét. Ezért a legelső és legfontosabb sza­bály egy képzett színész számára, hogy szabaduljon meg a tájszólás minden gyar­lóságától, és törekedjék tökéletes, tiszta ki­ejtésre szert tenni. Semmiféle provincializ­mus nem való színpadra! Ott csak a tiszta német nyelvjárás uralkodjék, úgy, ahogyan azt az ízlés, a művészet és a tudomány ki­alakítja, kifinomítja. 2. §. Akinek tájszólási beidegződéssel kell küzdenie, tartsa magát a német nyelv általános szabályaihoz, és igyekezzék az újonnan begyakorolni valót jó élesen kimon­dani, élesebben, mint ahogy egyébként szükséges volna. Ebben az esetben egyene­sen túlzást tanácsolunk, anélkül, hogy ezzel bármilyen hátrányt kockáztatnánk meg, mivel az emberi természet már olyan, hogy mindig szívesen tér vissza régi szokásaihoz, és az eltúlzottat magától kiegyenlíti. Kiejtés 3. §. Ahogyan a zenében az egyes hangok helyes, pontos és tiszta találkozásán alapul minden további művészi megnyilvánulás, úgy a színművészetben is az egyes szavak tiszta és teljes kiejtése képezi minden maga­sabb szintű előadás és szavalat alapját. 4. §. Teljesnek azonban akkor tekinthet­ek a kiejtést, ha a szó egyetlenegy betűje sem sikkad el, hanem a maga igazi értékén hangzik föl. 5. §. Tisztának akkor mondhatjuk, ha minden szót úgy mondanak ki, hogy értel­mét könnyen és pontosan föl tudja fogni a hallgató. Ez a kettő együtt alkotja a kiejtés teljességét. 6. §: Ilyennek igyekezzék mutatkozni a színész, s szívlelje meg jól, hogy egy el­nyelt hang, vagy érthetetlenül kimondott szó milyen gyakran kétértelművé teszi az egész mondatot, ami aztán megfosztja a közönséget az illúziótól, és gyakran a leg­komolyabb jelenetekben is nevetésre kész­teti. 7. §. Az m-re és n-re végződő szavaknál ügyelni kell az utolsó szótag érthető kiejté­sére, különben a szótag elvész, mivel az ember az e hangzót már egyáltalán nem hallja. Például: folgendem, nem folgend’m, hörendem, nem hörend’m stb. 8. §. Épp így ügyelni kell a b hang kiej­tésére is, mivel azt igen könnyű összetévesz­teni a w-vel, miáltal az egész beszéd tönk­remegy, és érthetetlenné válhat. Például: Leben um Leben, nem Lewen um Lewen. 9. §. Hasonlóképp, a p és b, valamint a t és d is megkülönböztetendő egymástól. Ezért a kezdőnek éles különbséget kell ten­nie mindkettő között, és a p-t meg a t-t erő­sebben kell kimondania a voltaképp szüksé­gesnél, különösen olyankor, ha tájszólása folytán épp az ellenkezőjére hajlana. 10. §. Amikor két azonos mássalhangzó követi egymást, azáltal, hogy az egyik szó ugyanazzal a betűvel végződik, amelyikkel a másik kezdődik, olyankor egy kicsit meg kell állni, hogy a két szó tisztán elkülönül­jön egymástól. Például: Schliesst sie blühend den Kreis des Schönen. A blühend és a den között meg kell áll­nunk egy pillanatra. 11. §: Különösen ügyeljen arra, hogy minden befejező szótagot és befejező han­got tisztán ejtsen ki; kiváltképp az m-nél és az n-nél fontos ezt a szabályt figyelembe vennie, mivel ezek a betűk a végződéseket jelölik, amelyek a főnevet irányítják, követ­kezésképp azt a kapcsolatot jelzik, ami a főnév és a mondat többi része között fen­náll, ennélfogva a mondat tulajdonképpeni értelmét határozzák meg. 12. §. Tisztán és világosan ejtse ki to­vábbá a főneveket, tulajdonneveket és kötő­szókat. Például ebben a versben: Aber mich schreckt die Eumenide Die Beschirmerin dieses Orts. (Ijesztenek az Eumenidák, E hely oltalmazói.) Itt az Eumenidák tulajdonnév, és az ez esetben igen fontos oltalmazói a lényeg. Ezért mindkettőt különösképpen pontosan kell kimondani. 13. §. A tulajdonneveknek a kiejtésben ál­talában erősebb nyomatékot kell adni a szo­kásosnál, mivel egy ilyen név különösen fel kell, hogy tűnjék a hallgatónak. Gyakori eset ugyanis, hogy már az első felvonásban be­szélnek egy olyan személyről, aki csak később jelenik meg. A közönségben figyelmet kell kelteni iránta, és mi más módon történhetne ez meg, ha nem világos, energikus kiejtéssel? 14. §. Hogy a kezdő egy ilyennek a kiej­tését tökéletessé tegye, mindent nagyon lassan, a befejező szótagot pedig különö­sen érthetően kell kimondania, hogy a gyorsan mondandó szavak érthetetlenekké ne váljanak. 15. §: Hasonlóképp ajánlatos az is, hogy kezdetben annyira mélyen beszéljen, amennyire csak tud, aztán váltakozva emelje a tónust. Ezáltal a hang terjedelme megnő, s alkalmassá válik az előadáshoz szükséges különféle modulációkra. 16. §. Ezért az is nagyon előnyös, ha kezdetben minden, akár hosszú, akár rövid szótagot olyan hosszan és mélyen ejt ki, amennyire csak a hangja engedi, mert kü­lönben az ember - gyors beszédnél - már csak az igékre helyez hangsúlyt. 17. §. Sok színésznél a hamis vagy hely­telen könyv nélküli tanulás az oka a hamis és helytelen kiejtésnek. Tehát mielőtt az em­ber valamit az emlékezetére kíván bízni, ol­vasson lassan és gondosan, hogy a könyv nélküli tudás pontos legyen. Amellett kerül­jön minden szenvedélyt, minden deklamá­­lást, kerülje a képzelőerő minden játékát. Helyette csupán a helyes olvasásra, majd a pontos betanulásra törekedjék, így sok hi­bát elkerülhet mind a tájszólás, mind a ki­ejtés terén. 3 CRITICAI LAPOK-KÖZLÉS

Next