Criticai Lapok, 2005 (14. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 1. szám
hűtlen hűség jegyében készült. P. Müller Péter kiemeli, hogy „A szerepelhagyások nyomán az előadott szöveg az eredeti darabnak mintegy kétharmada, ám az előadás nem rövidebb, ami a számos színpadi némajáték, a rendező és a színészek által a produkcióba illesztett akciósorok következménye.” (Kritika, 1996. 3.) Három évvel később Vincze János Tasnádi Csabával és Tasnádi Csabának tovább alakította a drámát, de az újabb változat a korábbinál jóval kevésbé győzte meg a kritikát. Koltai Tamás a rendező szemére is veti, hogy vérszemet kapott, és végig ő „főszerepli” az előadást, magát mutogatja, és elkövet néhány önkényes Örkény-gyilkosságot is. „Az őrnagyot négy egyenlő részre vágták, szegény Örkényt miszlikbe." (Szecskavágó, Élet és Irodalom, 1998. június 26.) A látványos kudarc akár el is riaszthatta volna Gothár Pétert a kamaraváltozat fel-, illetve megújításától, ha nem keresi ő maga is a történet mögött elsősorban a tragikomédia lélektani mozgatórugóit. Méghozzá nem annyira a hatalmi hierarchia önmozgását, mint a manipuláció mechanizmusát és következményeit. Az emberi sorsokat összekuszáló és megnyomorító külső - Örkény koncepciója szerint is - maga a háború. Gothár ezen belül a korábban háttérbe került áldozat, a békében is, háborúban is kiszolgáltatott szereplő helyét és felelősségét vizsgálta. A Postás a végzet önkéntes eszköze, Tóték perében egyszerre tettes és áldozat. Erre utal a Radnóti Színház meghökkentő, bizarr ötletességében a hvg etalonhordozó címlapjaira emlékeztető szórólapja is, ahol a rikítóan vörös, nagybetűs cím alatt az előadás öt postásruhába öltöztetett főszereplőjének fekete-fehér fotóját látjuk. A Vérrokonokban, ebben a méltatlanul ritkán játszott Örkény-drámában mindannyian vasutasok, Bokorok vagyunk. Ez a látvány mintha saját postásvoltunkra, sorsunkra figyelmeztetne. Vagy legalábbis arra, hogy róluk és rólunk, de mindenekelőtt Szervét Tibor Postásáról, a sorson kívül még a hozzánk hasonló kisembereknek is kiszolgáltatott, manipulált alattvalókról szól az előadás. Az Örkény-dráma Gothár Péter és Morcsányi Géza jegyezte ötszemélyes kamaraváltozatából színpadi valóságukban természetesen újfent kimaradnak a cselekmény motivációja szempontjából korántsem lényegtelen mellékfigurák. Nem találkozunk a falu egyszemélyes, nemi örömszolgáltató intézményét vezető Gizi Gézánéval, a helyi higiénéért felelős szippantóval, az érkezésével máris félreértést generáló, elegáns őrnaggyal, de még a korábbi előadások egy részéből méltatlanul kiiktatott, gondolatokat hordozó és provokáló Cipriani professzorral sem. Jelenlétüket azért sikerül viszonylag könnyen nélkülözni, mert szövegeik némely lényeges elemét az átdolgozók „kikölcsönözték" a főszereplőknek. De ami ennél sokkal meghökkentőbb: ebből a változatból - legalábbis látható és hallható valóságában - szinte kimarad maga a háború is. Persze, azért szó sincs békéről. Nagyon is erőteljesen jelen van az a kisemberek félelmét mindenkor generáló történelmi erő, ami nemcsak szavakban, gesztusokban, a kiszolgáltatottak magatartásában, de valamiféle irracionális és mégis indokolt veszélytudatban is megjelenik. Gothár újításának legfeltűnőbb eleme a szereplők hierarchiájának megváltoztatása. Nem véletlenül lett a Tóték reklámhordozója a Postás, aki ezúttal nem született kripli, nem kacska kezű és lábú anyaszomorító, nem hibbant és nem is egészen kelekótya, legfeljebb csak más, mint a falubeli átlagemberek. Más már csak azért is, mert ő a maga szűk agyával megpróbálja végiggondolni a végiggondolhatatlant, és igyekszik saját feje és szíve szerint beavatkozni a végzetbe. De hiába, hírnökként csak titkolni, késleltetni tudja a rossz hírt, nem feltartóztatni a tragédiát. Erre irányuló kísérlete eleve reménytelen. Fogyatékossága ennek a reménytelenségnek a be nem látásában érződik és abban, hogy végül ő maga is beleroppan a magára vállalt reménytelen küldetésbe. Ezáltal válik a Postás a végzet ügynökévé, Szervét Tibor pedig az előadás főszereplőjévé. Amíg erre - és a Postás kulcsszerepére - nem ébredünk rá, értetlenül berzenkedünk a nézőtéren, már-már szereposztási tévedést sejtünk, hiszen Szervét Tibor a Tóték színpadi hagyományához képest túlságosan derék férfiú, túlságosan súlyos egyéniség. A színész játéka azonban fokozatosan meggyőz arról, hogy ebben a változatban így kellett - Lear bolondjaként - minősíteni, jutalmazni és büntetni a levelek címzettjeit. Akkor már legfeljebb csak az zavar, hogy a rendező koncepcióját és a Postás személyes veszteségét hangsúlyozandó, a kelleténél többször ismételtetik meg Szervéttel a Postás egyes mondatait és gesztusait. Gothárnál az Őrnagy is más, mint ahogy megszoktuk. Örkény a Macskajáték kapcsán jegyzi meg, hogy ő annyi Macskajátékot írt, ahány Orbánnéval találkozott a színpadon. A Latinovitstól Trill Zsoltig felsorakoztatható Őrnagyok általában az eltorzult lélek és eltorzult hatalom formátumos reprezentánsai. „Valakik” nemcsak a fronton, a társadalmi hierarchiában, de a Tót család tagjainak szemében is. Csányi Sándor az eddig látott Őrnagyok közül talán a legfiatalabb. Nemcsak Tótnál fiatalabb, de évei számát tekintve közelebb lehet Tótéknak a frontra hurcolt fiához, sőt, még Ágikához is, mint a tűzoltóparancsnokhoz. Egy okkal több, hogy Tótot vérig sértse a rákényszerített alkalmazkodás. Csányi Őrnagyként nem bevonul, berobban, megérkezik, hanem majdnem észrevétlenül beténfereg Tóték állomás közeli portájára. Akkor derül ki, hogy a nagy hírrel beharangozott parancsnok, a ház nyugalmát megzavaró emberroncs tulajdonképpen egészen jóképű, olaszos külsejű fickó. Akit - nem mellesleg - különös, kettős szál fűz a Tót család nőtagjaihoz. A felszínen persze csakis a szeretett fiúért való aggodalom vezeti Tótné és Ágika magatartását is. De ugyanakkor Mariska 29 SZÍNHÁZ-CRITICAI LAPOK