Criticai Lapok, 2005 (14. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 1. szám

hűtlen hűség jegyében készült. P. Müller Péter kiemeli, hogy „A szerepelhagyások nyomán az előadott szöveg az eredeti da­rabnak mintegy kétharmada, ám az elő­adás nem rövidebb, ami a számos színpa­di némajáték, a rendező és a színészek ál­tal a produkcióba illesztett akciósorok következménye.” (Kritika, 1996. 3.) Há­rom évvel később Vincze János Tasnádi Csabával és Tasnádi Csabának tovább alakította a drámát, de az újabb válto­zat a korábbinál jóval kevésbé győzte meg a kritikát. Koltai Tamás a rendező szemére is veti, hogy vérszemet kapott, és végig ő „főszerepli” az előadást, magát mutogatja, és elkövet néhány önkényes Örkény-gyilkosságot is. „Az őrnagyot négy egyenlő részre vágták, szegény Ör­kényt miszlikbe." (Szecskavágó, Élet és Irodalom, 1998. június 26.) A látványos kudarc akár el is riaszt­hatta volna Gothár Pétert a kamaravál­­tozat fel-, illetve megújításától, ha nem keresi ő maga is a történet mögött első­sorban a tragikomédia lélektani mozga­tórugóit. Méghozzá nem annyira a ha­talmi hierarchia önmozgását, mint a ma­nipuláció mechanizmusát és következmé­nyeit. Az emberi sorsokat összekuszáló és megnyomorító külső - Örkény koncepció­ja szerint is - maga a háború. Gothár ezen belül a korábban háttérbe került ál­dozat, a békében is, háborúban is kiszol­gáltatott szereplő helyét és felelősségét vizsgálta. A Postás a végzet önkéntes eszköze, Tóték perében egyszerre tettes és áldozat. Erre utal a Radnóti Színház meghök­kentő, bizarr ötletességében a hvg eta­lonhordozó címlapjaira emlékeztető szó­rólapja is, ahol a rikítóan vörös, nagybe­tűs cím alatt az előadás öt postásruhá­ba öltöztetett főszereplőjének fekete-fe­hér fotóját látjuk. A Vérrokonokban, ebben a méltatlanul ritkán játszott Ör­­kény-drámában mindannyian vasutasok, Bokorok vagyunk. Ez a látvány mintha saját postásvoltunkra, sorsunkra figyel­meztetne. Vagy legalábbis arra, hogy ró­luk és rólunk, de mindenekelőtt Szervét Tibor Postásáról, a sorson kívül még a hozzánk hasonló kisembereknek is ki­szolgáltatott, manipulált alattvalókról szól az előadás. Az Örkény-dráma Gothár Péter és Morcsányi Géza je­gyezte ötszemélyes kamaraváltozatából színpadi valóságukban természetesen újfent kimaradnak a cselekmény motivá­ciója szempontjából korántsem lényeg­telen mellékfigurák. Nem találkozunk a falu egyszemélyes, nemi örömszolgálta­tó intézményét vezető Gizi Gézánéval, a helyi higiénéért felelős szippantóval, az érkezésével máris félreértést generáló, elegáns őrnaggyal, de még a korábbi előadások egy részéből méltatlanul kiik­tatott, gondolatokat hordozó és provo­káló Cipriani professzorral sem. Jelenlé­tüket azért sikerül viszonylag könnyen nélkülözni, mert szövegeik némely lénye­ges elemét az átdolgozók „kikölcsönöz­ték" a főszereplőknek. De ami ennél sok­kal meghökkentőbb: ebből a változatból - legalábbis látható és hallható valósá­gában - szinte kimarad maga a háború is. Persze, azért szó sincs békéről. Na­gyon is erőteljesen jelen van az a kisem­berek félelmét mindenkor generáló törté­nelmi erő, ami nemcsak szavakban, gesztusokban, a kiszolgáltatottak ma­gatartásában, de valamiféle irracionális és mégis indokolt veszélytudatban is megjelenik. Gothár újításának legfeltűnőbb eleme a szereplők hierarchiájának megváltozta­tása. Nem véletlenül lett a Tóték reklám­hordozója a Postás, aki ezúttal nem szü­letett kripli, nem kacska kezű és lábú anyaszomorító, nem hibbant és nem is egészen kelekótya, legfeljebb csak más, mint a falubeli átlagemberek. Más már csak azért is, mert ő a maga szűk agyá­val megpróbálja végiggondolni a végig­­gondolhatatlant, és igyekszik saját feje és szíve szerint beavatkozni a végzetbe. De hiába, hírnökként csak titkolni, késlel­tetni tudja a rossz hírt, nem feltartóztat­ni a tragédiát. Erre irányuló kísérlete ele­ve reménytelen. Fogyatékossága ennek a reménytelenségnek a be nem látásában érződik és abban, hogy végül ő maga is beleroppan a magára vállalt reménytelen küldetésbe. Ezáltal válik a Postás a vég­zet ügynökévé, Szervét Tibor pedig az előadás főszereplőjévé. Amíg erre - és a Postás kulcsszerepére - nem ébredünk rá, értetlenül berzenkedünk a nézőtéren, már-már szereposztási tévedést sejtünk, hiszen Szervét Tibor a Tóték színpadi hagyományához képest túlságosan derék férfiú, túlságosan súlyos egyéniség. A szí­nész játéka azonban fokozatosan meg­győz arról, hogy ebben a változatban így kellett - Lear bolondjaként - minősíteni, jutalmazni és büntetni a levelek címzett­jeit. Akkor már legfeljebb csak az zavar, hogy a rendező koncepcióját és a Postás személyes veszteségét hangsúlyozandó, a kelleténél többször ismételtetik meg Szervéttel a Postás egyes mondatait és gesztusait. Gothárnál az Őrnagy is más, mint ahogy megszoktuk. Örkény a Macskajá­ték kapcsán jegyzi meg, hogy ő annyi Macskajátékot írt, ahány Orbánnéval találkozott a színpadon. A Latinovitstól Trill Zsoltig felsorakoztatható Őrnagyok általában az eltorzult lélek és eltorzult hatalom formátumos reprezentánsai. „Valakik” nemcsak a fronton, a társadal­mi hierarchiában, de a Tót család tagjai­nak szemében is. Csányi Sándor az ed­dig látott Őrnagyok közül talán a legfia­talabb. Nemcsak Tótnál fiatalabb, de évei számát tekintve közelebb lehet Tótéknak a frontra hurcolt fiához, sőt, még Ágikához is, mint a tűzoltóparancs­nokhoz. Egy okkal több, hogy Tótot vérig sértse a rákényszerített alkalmazkodás. Csányi Őrnagyként nem bevonul, berob­ban, megérkezik, hanem majdnem észre­vétlenül beténfereg Tóték állomás közeli portájára. Akkor derül ki, hogy a nagy hírrel beharangozott parancsnok, a ház nyugalmát megzavaró emberroncs tulaj­donképpen egészen jóképű, olaszos külse­jű fickó. Akit - nem mellesleg - különös, kettős szál fűz a Tót család nőtagjaihoz. A felszínen persze csakis a szeretett fiúért való aggodalom vezeti Tótné és Ágika magatartását is. De ugyanakkor Mariska 29 SZÍNHÁZ-CRITICAI LAPOK

Next