Criticai Lapok, 2014 (23. évfolyam, 1-15. szám)

2014 / 1-2. szám

Mi fogta meg a néptáncban? Szerencsém volt ebben is. Benne volt a levegőben. Akkor volt a Röpülj páva vetélkedő, s indult a táncházmozgalom, amelyet Tímár Sándorral mi kezdtünk el. Mindenki, nemcsak a táncosok és zenészek, de a költők, írók és filmren­dezők is elvarázsolódtak. Tímár Sándor, Novák Ferenc, Györgyfalvai Katalin, Szigeti Károly segítették a 25. Színházat. Jancsó-körben, Gyurkó László-körben mozogtak. De ebben benne voltak Jordán Tamásék, benne volt a legendás kaposvári színház indulása, benne volt a Jancsó­­filmek zsenialitása. Egységes kulturális felpezsdülés időszaka volt ez. Kósa Ferenc filmrendező, Csoóri Sándor költő nevét is meg kell említenem. Fiatal táncosként a Corvin tér 8. szám alatt, a Népművelési Intézetben volt az Állami Népi Együttes székháza. Ott dolgoztunk, de mi nem csak külföldre vittük a magyar tánc hírét. Jártuk a hagyományőrző fesztiválokat, lejártunk Pécsre, lejártunk Szegedre, ott voltunk a Szegedi Szabadtéri Játékokon, s jártunk Erdélybe, Szatmárba gyűjteni. Én Zakopanéban is gyűjtöttem, és ott voltam a hegyi népek fesztiválján is. A hivatásos együttes mellett jómagam amatőr együttest is vezettem: a gyöngyösi Vidróczkit, s a szegedi József Attila Tu­dományegyetem néptánckarát. Nyolc év után kicsit kifárasztott a hivatásos táncos lét, és barátaimmal 1984-ben megalakí­tottuk a Kodály Kamara Táncegyüttest. Tímár Sándor az Állami Népi Együttesben kialakított egy táncnyelvet. Különbözött ez - bár ugyanúgy az autentikus néptáncra épült - a Honvéd Együttes Novák Ferenc formálta táncnyelvétől. Az Öné mindket­tőjükétől különbözik. Ön is megtalálta a saját útját, a saját táncnyelvét. Ebben is szerencsém volt, mert sokat kaptam a mestereimtől. Az Állami Népi Együttessel már a hetvenes években tur­néztunk Japánban, végigtáncoltuk Ame­rikát, voltunk Kolumbiában, Brazíliában, Mexikóban, az USA-ban. Fiatal táncosként 1980-tól tanítottam Torontóban, szimpó­ziumokat tartottunk feleségemmel, Vincze Zsuzsával. Jártuk a világot, és tanítottuk a magyar néptáncot. Többször voltunk japán turnén, s az élmények hatására talán még komplexebben használtuk az autentikus táncnyelvet, mint a mestereink. Jártuk a külföldet, profi együttesben dolgoztunk, kutattunk, együtteseket vezettünk és ontottuk a koreográfiákat. Ön nemcsak zenére táncolt... Nagy hatással volt rám Molnár István. Ő a harmincas-negyvenes években Párizsban mint avantgárd táncművész versekre táncolt. Ez nekem nagyon tetszett, és szerettem volna én is valami hasonlót. Amikor Jancsó Mik­lós 1983-ban megkért, hogy Kecskeméten egy zártkörű Illyés-esten táncoljak az Egy mondat a zsarnokságról című műre, akkor Molnár Istvánt, Szigeti Károlyt és Martin Györgyöt kértem segítségül, s együtt ké­szítettük el a koreográfiát. Ez volt az első, amikor versre készítettem táncot, aztán már koreografáltam Nagy László, József Attila, Radnóti Miklós, Ady és Kányádi Sándor verseire. Készítettem sámántáncot dr. Felföldi Lászlóval, és voltak színházi és filmes munkáim is. Szomjas György filmrendező barátom több munkájában is közreműködtem, így a Vagabondban, de már ott voltam a Rosszemberek forgatásán is. Amikor a Balaton-felvidéken készítette a bakonyi betyárokról szóló filmjét, abban Farkas Zoltán barátommal mi táncoltunk. Legutóbb Hules Endre A halálba táncoltatott leány című filmjében volt hasonló feladatom. A sajátos világomra kérdezett. Úgy gon­dolom, művészi utat csak akkor járhat valaki, ha sajátos, egyéni módon hasz­nálja, építi tovább élei munkáját. Ez az út, az elődöké - Rábai Miklós, Molnár István, Kricskovics Antal (néptáncdrámát először ő koreografált Magyarországon, Kilencen voltak címmel, 1965-ben), Novák Ferenc, Tímár Sándor­­, amin most már mi járunk (Diószegi László, Foltin Jolán, én­­ ha csak a néptánc alapon dolgozó koreográfusokat említem), de utánunk jönnek a fiatalabbak, akik kénytelenek lesznek újszerűen összerakni az általunk összegyűjtött néptánchagyományt. Ke­rülhetnek elő új anyagok is, mert lehet még gyűjteni. Csodálatos a népzenei anyanyelvünk, a táncanyanyelvünk. Ezt el kell sajátítani. Én megtaláltam ezt az utat, ami nem balett, nem kortárs tánc, hanem néptáncon alapuló költészet, amit feldolgoztam mesedarabban, népszo­kásként, történelmi műsorban. Mindig töröm valamin a fejem, hogy még mi is az, ami hiányzik a palettáról. A műsorok­kal is valójában előre menekülök. Most egy Páva-variációkkal fogunk a Tavaszi Fesztiválon fellépni. Ez a koreográfia már készül. Lesz egy hagyományosabb része, a Kodály-művön alapuló, és lesz egy „napszédítő” része, ami reagálás a csodaszép Kárpát-medencei viselet-, zene- és tánckultúrára. Megkerülhetetlen a kérdés: művészi el­képzeléseihez mindig sikerül megfelelő anyagi alapot is szereznie? Csodálatos partnerekkel dolgozom. Csak társakkal lehet ezen a területen működni. Én nem vagyok népzenész, én táncos és néptánctörténész vagyok. Ha az ember jó referenciákkal rendelkezik, akkor talán könnyebb anyagiakat is szerezni. Indulunk pályázatokon, s ha valami jó dolgot kita­lálunk, akkor ahhoz támogatást kapunk. Mindenki így van ezzel a szakmában. Kell a segítség, mert a költségvetésünk nem tartalmaz bizonyos tételeket, például útiköltségre költhető összeget. Ön művészeti vezetőként egzisztenciáli­san is felel a Honvéd Együttes tagjaiért. Nagyon jó lenne javítani a táncos stá­tuszon. Vissza kéne szerezni a jogot a korábbi nyugdíjhoz. Ötven évesen nem lehet azt a fizikai kondíciót és esztétikai látványt elvárni, ami a tánchoz kell. A tánc a fiatalok műfaja, az ifjúság erejét és szépségét hirdeti. A hatvanas-hetvenes években a bányászokkal egyenértékűnek kezelték az erőfeszítésünket. Az erőfeszítés meg a fizikai igénybevétel nem válto­zott, csak a megbecsültsége. De én még mindig kaptam segítséget a mindenkori kulturális tárcától, s remélem, ezután is fogok, hogy céljainkat megvalósíthassuk. Tudom, hogy mindenkinek kell a pénz, de javítani kellene a szociális hálón, hogy a hivatásos táncos életpálya vonzó legyen. Mi egy évben száznegyven-százhatvan műsort csinálunk, s nem egy helyszínen, hanem az ország különböző pontjain és külföldön, akkor úgy érzem, hogy kevés az a 100-110 ezer forintos bérezés. Önnek sikerül motiválnia a fiatalokat. Szerencsére, az iskolai oktatásba bekerült a néptánc, s nagyon fontos, hogy jó tanárokkal és jó művekkel találkozzanak. Táncosaimnál a maximális fegyelem sokszínű tánctudással párosul, és így örömmel készülnek egy-egy műsorra. Van annak varázsa, ha az ember a Művészetek Palotájában vagy az Erkel Színházban táncolhat. Ők is megélik, hogy küldetés, ha méltón bemutatjuk a magyarság tánckultúráját. Magasra tettük a mércét, és a megítélésünk is ehhez igazodik. Sokat kell dolgoznunk. Már nem úgy van, mint harminc-negyven éve, hogy fölfeszítünk a háttérben egy molinót, és kezdhetjük a táncot. Most már látvány kell, fények, erősítés, hogy szépen szóljon a zene és az ének. A bonyolult hatáshoz látványeffektek is kellenek. Még az eredeti néptáncot is meg kell komponálni úgy, hogy az vonzó legyen. Nagyon nagy a felelősségünk. Egerben a mesedarabjainkat több ezren látták. A japán turnén harmincezren láttak bennünket harminchárom nagyvárosban, s Amerikában is telt házak előtt táncoltunk. Mindenki érzi-tudja nálunk, hogy ez nagy­­nagy felelősség, amely a maximumot követeli valamennyi résztvevőtől. Amióta Ön aktív résztvevője, sokat vál­tozott a néptáncélet. Azt említette, hogy meg kellett újítani a világítást, a zenét, az effekteket, s hogy mindig előre kell nézni. A néptáncban merre van előre?

Next